Heti Szemle, 1912. (21. évfolyam, 1-52. szám)
1912-01-24 / 4. szám
6 galom megtámadásával. Tudatlanokat megtévesztő, de a beavatottak előtt nevetséges Ra- kovszkynak az az állítása, hogy ő az ájtatos alapítványoknak az alapítók szándéka ellenére való felhasználását akarja megakadályozni. Hát ne tudná azt Rakovszky István, hogy ezen kegyes alapítványoknak egy tetemes része különböző, sokszor épen nem zsidómentes pénzintézetekben volt eddig is elhelyezve ? Ne tudná azt, hogy az egyházmegyei hatóságok arra riézve vállalnak csupán felelősséget az alapit- ványozókkal szemben, hogy az alapítvány tőkéjét épségben megőrzik s annak kamatait az alapitó által megjelölt ezélra fordítják ? De hogy hogyan őrzik és hol kamatoztatják ezeket az alapítványi tőkéket, az teljesen az illető egyházmegyei hatóságok dolga, ahhoz sem a sajtónak, sem Rakovszky Istvánnak, sem a kultuszminiszternek köze nincsen. Aki vállalja és viseli a felelősséget, azt illeti meg a rendelkezés joga is. S ha az alapítványok kezelésével megbízott káptalanok inkább egy nagy alaptőkével dolgozó, szilárd alapokon álló zsidómentés bankban óhajtják a házilag nem gyü- mölcsöztethető pénzeket elhelyezni, azt mindenki természetesnek fogja találni. Még talán érthető lenne a Rakovszky haragja, ha ő is azt kifogásolná az uj bankalakulásban, amit Zboray Miklós nehézményezett egy ujságczikkben, hogy t. i. a Hungária-bank nem helyezi kilátásba a katholikus mozgalmak, intézmények anyagi támogatását. Ebben mindannyian egyetértünk, ezt mindannyian elvárnék a „katholikusnak“ kikiáltott pénzintézettől. De ha már ezt nem Ígéri meg a Hungária-bank, ha csupán nyerészkedésre akarja is felhasználni a katholikusok pénzét, akkor sem ilyen elbánást érdemel az egy katholikus vezetőembertől. Az a Rakovszky István, aki Lueger babérjaira pályázik s aki a zsidóság előnyomulásában rejlő nagy veszedelemre olyan férfias bátorsággal szokott reámutatni, tudhatná, hogy a zsidóság fellegvára, de egyúttal Akhilles sarka a pénz. Azért, ha egy bank alakul, kizárólag keresztény részvényesekből és keresztény személyzettel és a legérzékenyebb ponton, a pénzpiaczon kezdi ki a zsidóság korlátlan hatalmát, akkor a legkevesebb, amit ez a pénzügyi vállalkozás egy antiszemita politikustól várhat, az, hogy ne támadjon reá még a bölcsőjében és ne könnyítse meg a zsidó pénztőzséreknek gondtalan egyeduralmuknak sértetlen fenntartását, hanem várja be csendben annak működését. Addig pedig fáradjon egy jobb, egy katholikusabb és altru- isztikusabb intézmény megteremtésén. írja: Harsányi Kálmán. XV. December 6. Jó ideig tanakodtam: küldjek-e ebből az én százpéldányos kis könyvemből Rákosi Jenőnek, a ki bennem csak a versírót becsüli meg s a ki — egyetlen egy esetet kivéve — sohasem fogadott el tőlem lapja számára prózát. Suszter, maradj a kaptafánál; — mindig ez volt a lényege annak, a mit mondott, ha csak említettem is, hogy másvalamit írok, nem verset. Sőt, többet mondok, még a versírásban is csak a Urát engedte volna meg. Legelső cikkében, a melyet rólam írt — és a melyért holtomig hálásan fogok gondolni rá — őszinte meggyőződéssel, de olyan túlzó kifejezésekkel, mint a minőket csak a mi közönségünk kíván meg: az egekig emelt, mint lírikust. Pár sorral odébb, ugyanabban a cikkben pedig (nem emlékszem már rá szószerint) körülbelül így irt: — „Most kezdem olvasni „A tölgylevél“ című verses elbeszélését, de lehetetlennek tartom, hogy ilyen jó lírikus jó elbeszélő verset tudjon írni“. Ezzel el is volt intézve „A tölgylevél“. Egyszersmindenkorra. A lírámról jött a Budapesti Hírlapban pár héttel utóbb még egy egész tárca, de „A tölgylevél“-ről fejlődésemnek akkori csúcspontjáról és kétségtelenül legjelentősebb ifjúkori munkámról csak annyi, hogy „ára három korona“. Rákosi maga Sohasem említette előttem, s valószínűnek tartom, hogy el sem olvasta. Erről a mostani könyvemről eleve tudtam, hogy olvasatlanul fogja sutba vetni. Feleségemnek szinte betűszerint mondtam meg előre, mi lesz rá a válasza. Mégis elküldtem, mert Rákosi Jenő megérdemli tőlem, hogy még ha a papírkosarába is, de neki szánjak egy példányt a százból. Ma jött meg a válasza s benne ez a mondat: „Nem szeretem a költőt, ha prózában okoskodik. Az rendszerint nem okos próza, ellenben prózai költészet“. Szóval: — egy embernek csak egy skatulya dukál, maradj hát veszteg az alanyi költészet dobozában. Mondom, távolról sem lepett meg ez az elfogult megítélés, hiszen vártam, mert előre tudtam. Ártani sem árthat hogy így van és hogy nyíltan kitálalom, mert a közönség kegyének hőmérőjén én már elértem a minimális szintet s a megdermedt higanyoszlop nem sülyedhet még lejjebb a további minus-fokokra. Tehát közömbösen vehetném, mint magától értetődőt és természetest. Magát az esetet közömbösen is veszem; (ebből a naplóból is őszinte, hálás sorok kíséretében fog annak idején Rákosi Jenő papírkosarába vonulni az elmaradhatatlan tiszteletpéldány ;) hanem az eset mögött van valami, a miről érdemes mélyebben eltűnődni. Rákosi Jenőnek ez az egyéninek látszó nagy elfogultsága a skatulyák falát átugró Remusok ellen egy egész korszak életfelfogása. Már a múlté; részben még a jelené is, de a jövőé semmi esetre sem. * * Van az emberiségnek egy soha be nem fejezhető dicső művészi alkotása, a melyet öntudatra ébredésének hajnalától fogva formál, mintáz és alakít, a mely vele él, a mely mindig őt tükrözi az örök jelenben, a mely mindig más és egyre bonyolultabb, s a mely csak meghalhat majd vele együtt, de soha be nem fejeződhetik: — az emberideál. Az emberi lelkek százmilliói formálják szüntelenül, s az emberi akaratok százmilliói robbannak össze körülötte, hogy a véres összevisszaságból, máglyafüstből, lobogó-lengésekből, hősi önfeláldozásokból, tö- meggyilkoló sortüzekből, mindenből a mi nagyszerű vagy rút ember-ellen-való emberi akarat: megannyi erő eredőjeként egyetlen uj vonás kerüljön az emberideál képére. Az emberiség egész történelme visszatükröződik az emberideál tízezeresztendős arcjátékában. A szeretet és gyűlölet legmagasabbra tornyosult hullámai mindig fölötte csaptak össze, s mindig lesodortak belőle, s mindig hozzáadtak valamit. Tigrisnek ritkán véres tigrisvértől a foga, mert csak élni akar, nem alkot tigris-ideált. Az ember szüntelenül alkotni kénytelen a magáét s mivel mindig azt hiszi, hogy már meg is alkotta: mindig tragédiát él: mindig vérontót, vérvevőt, lélekszaggatót, gondolatokért való harccal, gondolatainak dicsőségével és elkerülhetetlen bukásával. * * Ha valaki e naplóból kiszakítottan olvasná el ezt a napot, el kellene mosolyodnia, hogyan térül-fordul a szavam életemnek egy jelentéktelen kis epizódjáról az egyetemes életnek ily komor nagyszerűségeire. Már jeleztem volt az okot, s most világosabban is elmondom: — Töméntelen mondanivaló gyűlt meg bennem, de iszonyodom minden rendszerbefoglalástól, mely múlhatatlanul zsákutcába vezet, a zsákutca végén Prokrustes elmaradhatatlan végzetes ágyával. Én nem akarom gondolataimat ebbe az ágyba belenyirbálni; nem akarom őket egy nyílegyenes szimmetrikus tengely jobb és bal ' ■ „HETI SZEMLE“ oldalán következetesen, géometriai pontossággal csoportosítani, nem akarok befejezett világfelfogást adni, mivelhogy világfelfogásom csak most van kialakulóban, s egyetlen kétségtelen alapkövére csak annyit mertem eddig belevésni, hogy a kész világfelfogás a lélek kutató kedvének halálát jelenti. Én sohasem akarok elkészülni a világfelfogásom kialakításával. Mert a lélek legnagyobb gyönyörűségétől fosztanám meg magamat, ha ostoba emberi nagyképűséggel be akarnám fejezni a befejezhetetlent. Nincs tehát rendszerem, nincsen szimmetrikus tengelyem, de van utam, a melyen megyek: az élet, az én parányi, szürke, kérész-életem. Az egész mindenségből csak ez a lábnyomnyi út az enyém. „Jár a baba, jár, jár!“ — mondták, mikor elindultam rajta és „circumdederunt me“ — fogják mondani, mikor leszédülök róla a feneketlen mélységbe, a mely lehet hogy éppen úgy van fölfelé mint lefelé ott, a hol nincsenek dimenziók és irányok mint az emberi agyban, csak egyszerűen van a mi van és mindig van, a mi egyszer van. Ez az út az én filozófiám. Ez az út a gerince mindennek, a mi az enyém: érzésnek, gondolatnak és a mindenség egészéből rám eső rész-egésznek, a melynek ez a szabálytalan görbe a legigazabb, legtermészetesebb tengelye. Ezen az úton meglátom a port és pázsitot, a melyet tapodnom kell; meglátom a sziklát, a melyet meg kell másznom, ki kell kerülnöm, vagy ki kell fúrnom, meglátom jobbra-balra a rengeteg sötét mélységeit, a róna délibábjait, a hegyek kék vonalát és száz csillagévnyi távolságban a napok millióit. És a mikor csupa por, csupa sár az az út — én akkor is tudom, hogy a roppant világmindenség hord a hátán és a por alatt, a por fölött, a sáron innen és a sáron túl minden az enyém, a mit megértek, vagy megérzek belőle. Itt van az a pont a hol csődöt mond a matematika. Mert az az út, a melyet végigró az ember, nem az A-pontból a B-pontig — a „jár a baba jár“-tól a „circumdederunt me“-ig — való jutás csupán, hanem az öntudatossá, majd újra öntudatlanná lett részvétel a dimenziókhoz nem köthető egésznek szakadatlan levésében. A meteor útja addig látható, míg — ragyogó vonalban — átvág Földünk légkörén. De e ragyogó vonalnak kezdőpontja nem a meteor útjának kezdőpontja s kilobbanása sem jelenti azt, hogy nem vágtat tovább az űrben. Csak olyan közeghez jutott, mely létét elárulja. Az élet is ilyen égési és fénytünemény. A fénycsík megmérhető, de nem maga az út, a lét mely a kigyúlás előtt is, a kilobbanás után is végtelen. Milyen rút az én parányi, szűk korlátok közé ékelt, szürke kérész-életem, ha a földhözragadt ember állat-értelmével nézem és milyen fölséges, milyen gyönyörű, milyen mérhetetlenül nagy és csodálatos, ha elgondolom, hogy rész-egésze a nagy egésznek és a mindenség minden formájával, minden gondolatával, legbelsőbb lényegével összefügg! Minden naprendszer külön egész; minden legkisebb bolygó külön egész; és külön egész rajta a szervetlen és a szerves világ; külön egész rajta minden faj és minden egyén egészen a mikroszkópom üveglemezkéi közé préselt vizcsöppben úszkáló amoebáig; — és ezt a mérhetetlen sok egészet az erők, energiák és még ki nem kutathatott természeti törvények véghetetlen sok hídja köti össze és kapcsolja egyetlen összefüggő nagy egészszé. Az utamon por van, bogáncs és férgek, de minden porszemből, a kóró minden töviséből, a féreg minden vonagló gyűrűjéből hidat látok kiszökellni a melyről feljebb vezet az út és mindig feljebb, egyre feljebb, úgy, hogy eljuthatok rajta gondolatban a sárrögtől a Szatmár, 1911. januárius 24. Egt Író Naplóm
