Heti Szemle, 1912. (21. évfolyam, 1-52. szám)
1912-08-28 / 35. szám
HETI SZEMLE Szatmár 1912. augusztus 28. közvélemény szabad megnyilvánulását ! Távolitsanak el minden akadályt, minden kísértést és félelmet a. szavazók lelkiismeretéről! Adjanak szavazati jogot olyan elemeknek is, akiknek szive még magyar, jelleme őszinte és hajlitliatatlan. Akkor majd megváltozik Bécsnek dőlyfös szükkeblüsége. Akkor a kormányok nemcsak Bécsnek akaratához, hanem a magyar nép érdekéhez is fogják alkalmazni politikájukat. Mert akkor nemcsak Bécs, hanem a magyar nép is buktathat kormányokat. Akkor majd nem lesz csupán egy pár millió koronás játék a renitens- kedő parlament helyébe engedelmes munkapárti szolgahad összetoborozni. Akkor vagy teljesitik a magyar nemzet törvényes követeléseit, vagy nem kapnak sem pénzt, sem katonát. Akkora magyar parlament a magyar népet fogja képviselni, az egész magyar nemzet erejére fog támaszkodni s a magyar nemzet érzelmeinek lesz kitartó, becsületes kifejezője. Hogy ilyen kiterjesztett választójog, ilyen becsületes választási eljárás mellett tömegesen kerülnek majd a parlamentbe szoczialisták, nemzetiségiek?! Hát hadd jöjjenek. Bizonyosan nem jönnek annyian, mint ahogy azt a hatalmukat féltő, a vesztüket érző Tiszahuszárok hirdetik. Csak jöjjenek, nem lesz abból baj. Németországban, meg Ausztriában azóta vetkőzött ki a szoczia- lizmus vad szélsőségeiből és lehetetlen túlzásaiból, mióta a parlamentekben képviselve vannak. Amióta nem csak a népgyüléjsek éretlen csőcseléke előtt, hanem intelligens testületek előtt is védelmezniük kell álláspontjukat. Tény, hogy a szo- czialista vezetők a parlamentben szelídülnek, megfontoltabbak lesznek s lelkiismeretesebben számolnak beszédjükkel és elveikkel. S itt tiltakoznunk kell azon törekvések ellen, amelyek katolikus érdekeket akarnak a választójog általánosítása ellen szegezni s a melyek a magyar katolicizmust ismét a maradiság, a kiváltságok szekere elé akarnák fogni. Elég baj az nekünk, hogy törekvéseinket évszázadokon át oda tudták kapcsolni a nemzetietlen aulikusság, majd a fejlődést gátló feudalizmus ügyéhez. A nagy szocziális küzdelmek előestéjén le kell dobálnunk mind az e fajta kölönczöket. A legtisztább, a legigazságosabb szoczializmus, az evangélium alapján állva vessük bele magunkat az emberi jogokért, a kiváltságok megszüntetéséért folyó igazságos mozgalomba. Mert ha elzárkózunk, megcsinálják a jogok kiterjesztését nélkülünk, de a vesztünkre. Minek panaszkodunk!? Közeledik az ősz, nemsokára megnyílik a parlament bezárt kapuja s lehullanak majd lassankint még azok a kicsike remények is, amelyekből eddig éltünk, amelyekkel eddig vigasztaltuk magunkat, hogy majd csak kigyógyulunk a Tisza-Lukács gárda által ütött sebekből s egy rossz álom után az alkotmányosság napjára ébredünk újra. A pásztor emberek sokat kitudnak a költöző madarak szavából. A mi nemzetünknek ellenséges madara, a kétfejű sas, bár (sajnos) nem költözik, mégis hallatja szavát, hallatja hangját, de ebből kevés örömet jósolhatunk a közel jövőre. A napilapok hozzák és.kommentálják a nagy osztrákok lapjának, az Osterreich-Un- garn“-nak egy elszólását, amely királyunkat úgy állítja elénk, mint aki a magyar alkotmány, a koronázási eskü semmibevevésével, az „egységes és oszthatatlan osztrák császárság“ alapján áll, annak realizálásán dolgozik ; főleg, mióta a trónörökösben olyan hatalmas munkatársra talált. Nem tudjuk, nem akarjuk elhinni ezeket az inszinuácziókat, legalább is azoknak királyunkra vonatkozó részét. Nem hisszük már csak elvből sem. Mi inkább azt akarjuk hinni, hogy az osztrák fanatizmus szól belőlük, amely a saját elveit és törekvéseit minél nagyobb személyekhez igyekszik hozzákapcsolni, nem törődve azzal, vájjon örül-e az a magas személyiség, ha elvtársukként ünnepük ? Nem is olyan fájó nekünk, ha az osztrák tör ellenünk. Ehhez már eléggé hozzászokhattunk. Ennél egyebet sohasem tapasztaltunk. De igenis fájjon az, hogy alkotmányunk osztrák ellenségei mindiga magyarok között kerestek és találtak terveikhez végrehajtó eszközöket, pribékeket és sírásókat. A magyar nemzetnek szava, kérése, panasza mindig meghamisítva jutott el a trónig. Csoda-e, hogy soha meg nem értenek bennünket. S a hamisítókat, a felségámitókat mindig a megvesztegetett magyarok emelték saját maguk fölé. Azért hát ne panaszkodjunk mi magyarok, hanem okuljunk és javuljunk. Makóczy Géza ”.gg,rl Szatmár, Eötvös-utcza 4/a. sz. Ajánlja-a főt. lelkész urak szives figyelmébe modern szabó-műhelyét, hol is mindennemű reverendák és papi öltönyök a legnagyobb pontossággal, jutányos árak mellett készülnek. Tisztelettel Makóczy Géza, papi- és polgári-szabó. Sose’ felejthetem el azt az ajándékot, a mivel ötven esztendős évfordulómra meglepett. Elhozta nekem az első hitelemzésemet. Megsárgult papiroson, mily szép irás. És mily dadogó, gőgicselő tartalom, módszeres kidolgozás. Gondoltam-e arra akkor, hogy én a methodika tanára leszek? Bizony nem! És most, mikor szürkülő fővel, révedező szemmel rátekintettem arra az elsárgult papirosra : bizony hálás szívvel adózom öreg barátom szellemének. Meri az akkori, — csaknem három tizeddel ennek előtte— az akkori szerető figyelem, gondosság volt a mi barátságnnknak, talán testvériességünknek — első fakadó forrása. És az, hogy mindjárt káplánságom első éveiben kiadtam a „Kis Miniszter“ vagy hogyan kell a szent misénél szolgálni ? czimü szerény füzetemet. Egészen az ő módszere, eljárásainak során szerkesztettem meg. Ö nézte, javította át, És az ő szerető karjain repült az országba. Ezer és ezer példányban, mint legelső ilynemű kísérlet. Egyszerre népszerűvé vált. Ma már 8 kiadást ért. . , . Aztán én is Szatmárra költözköd- tém. Évekig káplánkodtam. Utóbb tanártársa lettem. S bár közöttünk évtizedes korkülönbség volt, úgyszólván legjobb, legmeg- hittebb barátokká lettünk. Ne kicsinyelje senki sem e benső, e soha meg nem szakadó barátságnak felfedését, így volt ez. Mert emberéletet befolyásolt. Mert a barátság szent érzés. Es ezt a szent érzést még a legmagánvalóbb élet ösvényén is csak az kicsinyelheti, a kinek soha sem volt és ma sincs egyetlen barátja sem. Jaj annak a papnak, jaj annak a sivár magánvaló embernek, a ki az embertömeg hullámaiban — egyetlen igaz, őszinte, érdek nélkül való barátot sem talál. Az a lélek elzárkózik az élet legszebb, legtermészetesebb virágától, vigasztalásától, és védel- mezésétől. Az az ember gyönyörűségét fog találni a reája nézve átlag embertársak lelki rejtekeinek felpiszkálásában: de őrületes gonddal és reszkető aggodalommal virraszt rajta, nehogy pánczélos mellén halandó — igazán keresztül láthasson. * Mi igenis nemcsak megtaláltuk, de kerestük egymást. Szükségünk volt egymás lelkére. Az én csekély, szerény irodalmi működésemnek nem volt hűségesebb éltetője az öregnek, szerető, szelid, mindig élénkülő érdeklődésénél. Úgy összenőtt az én írásom, működésem egész sorozata az ő leikével, hogy szinte szétválaszthatatlannak tartottam. Nem volt eszmém, a minek kidolgozásához fogtam, hogy vele ne közöltem volna. S ha egyszer közöltem: nem hagyott békét, mig az írásban el nem készült. Ha pályadolgozatot írtam, mily örömmel, a győzelemnek mennyi reményével másolta, csomagolta. S ha a siker hire érkezett, hajnalban zörgetett ablakomon: — Nem hiába bíztam! Legény-egyleti színdarabjaimat ő olvasta először, de nem hiába. Tszen ő adott nekem ötleteket, fordulatokat és különösen oly népies szólamokat, mikkel a hatás elmaradhatlanná vált. Szónoklataimat legtöbbször elolvastam neki, megtette mindig a maga megjegyzéseit és én hallgattam is rá. S nem bántam meg, hogy hallgattam. Egyetlen egy tanácsára nem hallgattam. Mindent elkövetett, hogy a fővárosba menjek. Alkalom volt. A hivó madár csicsergését különösen két Ízben hallatta a szerencse, vagy a szerencsétlenség. A jó Isten tudja. De én itthon maradtam. Az anyám szava, az anyám óhajtása, hogy ne menjek .'.. erősebb volt az övénél, Most már mind a két hang — elnémult. Az övé is. Az én jó anyámé is. És hallgatásuk nyomában ... „őszi levél, őszi idő . . . zuzmarás tél integet.“ * Legyenek e sorok válaszok mindazok számára, a kik e czikkek folyása során elő szóval, de levelekben is oly igazán, meleg szeretettel és emlékezettel, kisérték a mi jó Danyi bácsink életrajzát. És különösen azoknak, a kik szerető kíváncsisággal kérdezik: „hogy és mikép tud annak az egyszerű, csöndes életű, puritán lelkű embernek lényébe oly mélyen belenyúlni ?“ „Hiszen ezeket, miket leír, mi mindnyájan éreztük. De valóban kifejezni nem tudtuk, nem bírtuk volna.“ Hát ime — a felelet. íme a megoldás. És ime az élet nagy tanulsága, mely azt hirdeti, hogy nem mindig a nagy zajjal, csörtetéssel és talán panaszkodásokkal és rombolásokkal haladó' életben találjuk a mélységet, az áldások forrásait. Nem mindig a nagy, hatalmas kerekek körfutásai hoznak hatalmas és sokoldalú eredményeket. Vannak folyók, melyek csendesen, úgyszólván nesztelenül végzik munkájukat és mégis mily mélyek és megbecsülhetlenek. És vannak apró kerekek, melyekre talán ügyet sem sem vetnek, a nagy zajban, zakatoló lázban, meg sem látják, nem hogy jelentőségüket ismernék. Pedig e kis kerekek nélkül a gép mozdulni sem bírna. Vagy ha mozdulni akarna, önmagát zúzná össze. így van az egyházi és világi társadalmi életben is. Sokszor megdöbbenve, ál- mélkodva kérdezzük, hogy és mikép lehetnek még helyükön és teljesíthetik hatalmas ivezetii kormányzó járásukat azok a nagy kerekek ? Kevesen tudják, csak nagy sokára látják, hogy azok a jelentéktelen, folyton dolgozó és nem is sok olajat emésztő — igénytelen kis kerekek tartják fenn az — élet- tevékenységet. (Befejező közlemény kövotkezik.)
