Heti Szemle, 1912. (21. évfolyam, 1-52. szám)

1912-07-31 / 31. szám

2

„HETI SZEMLE

Szatmár, 1912. julius 31.

cserélődött. Most már ott tartunk, hogy a kézi, ipari munka biztosabb, gyümölcsözőbb. És hihetetlenül nagyobb munkabért vált ki, — mint általán és sokszor — a szellemi, a latainer, hivatalbeli állások forrásai.

Közép-Európában nincs állam, a hol a munkás oly bért, olyan munkadijat érhet el, mint nálunk. És nem csak egyes területeken, például az iparin, de- általán az egész vonalon. Gazdasági, ipari, kereskedelmi vonalakon is.

Ez a jelenség nem a rendes, nem a fokozatos, a természetes fejlődés eredménye. Ennek a fejlődésnek forrásait, rugóit nem czélom itt fejtegetni.

Csak éppen arra utalok, hogy az ilyen fejlődés nyomában, következményeként nem is származhatott más társadalmi állapot, mint amibe most benne vagyunk.

Az általános drágaság is itt leli egyik forrását. Ez a drágaság magát a munkás osztályt is megütötte. Szinte visszaütötte.

Másik jelensége a fejlődés ilyen folyamatának az, hogy a munkás emberek legnagyobb része köny- nyen veszi és kezeli a munkát. Nagy bér, mindig nagyobb bér és szok- szorosan kevesebb munkaidő. Sőt az átlag, a tuczat munkás munkát- lansággal igyekszik fűszerezni a munkát. S ami nagy baj, ezek az átlag munkások, a kevésbbé képzett és használható munkások is, a legelső munkás értékéhez számítják a maguk munkájának értékét. A mi zavarokat, igazságtalanságokat hoz nem csak a munkaadóra, de magukra a jobb, tanultabb, igyekező

Ez az a revelaczió, mely nem csak hivta e pályára, de oda kötötte is elszakithatatla- nul. A gyermekek csicsergései közé. Dadogásuk és csintalankodásuk ingerlő édességei és boldogsága közé. Körötte minden változott. Kor, emberek, javadalmazások. Mögötte az élet és karrierek tülekedései folytak. A stréberek és gerincztelenek magasra kúsznak, mint az élősdi növények, melyek mindig a hatalmas, erős tölgyeket ölelik, fogják át. Egykor dadogó tanítványai mellé kerülnek kartársakul. 0 marad ugyanaz. Mint a fenyő, mely télen-nyáron mindig egyforma. És ha lelkében örvénylik az életösztön hulláma, ha elibe a jövő szemrehányó, ijesztő képei ugranak . . . megy, fut az iskolába. És körülveszik az ő gyermekei az iskolán kívül is. És feled mindent. Gondjait, fájdalmait—szivébe zárja. Höss . . . hallgassatok I

. . . Sokszor látjuk őt az utczán gyermekekkel, tanulókkal körülvéve. Egy-egy kapuból utána szalad a kis Miska. Követi Pali. Es igy tovább. Bele csimpaszkodnak, kezeit fogják. És úgy néznek egyszerű alakjára, mint a földön járó Jóságra. A gyermekek kérdeznek. És ő felel. Vagy megfordítva. Oly szép, oly felemelő jelenetek voltak ezek. Valóságos gyermeki idillek. Mikor az ősz ember, szinte önfeledten . . gyermekké tud lenni a gyermekekkel.

Jön a tavasz. Az első fecske az ő iskolájába is berepül. Az első virággal kezében megy az osztályba. Előadás után egész csapattal indul a mezőre. Jóságos füveket, gyógyító növényeket keresnek, szedegetnek. Akácvirágot a mamának — az eczertre — haza. Mikor a hárs illatát megérzik, szádokfa vi- rágszedés ideje érkezik. Mert beteg is lehet a gyermek. Köhögni is szokott . . . Milyen jó, ha herbateának való van otthon. Aztán gyümölcsmagokat szednek. Beszélnek a siró madár fájdalmairól, a melynek tojásait a

munkásokra is. A sűrű és sok veszedelmekkel, kölcsönös vesztességekkel járó sztrájkoknak itt, ebben rejlik legtöbbször —a méreg foguk.

De legszomorubb és következményeiben végzetes jelenség, hogy a munkásnép keresetét nem tudja megbecsülni, beosztani. Nem használja fel a maga erkölcsi és fizikai, főleg egészsége javaira.

Nincs meg munkásnépünkben a szükséges, vallási és ethikai alap, mely nélkül százszoros kereset sem boldogíthatja. Ennek hiánya okozza, hogy lelkében gyökérszálakat nem tud fogni az önállóságra való vágy, természetes hajlam. A holnappal való törődés gondolata. Mert látja, hogy a munkaadó helyzete nehezebb, aggodalmasabb, sőt küzdelmesebb. Éél a felelősségtől, mit ő nem ismer. Előtte csak a hétről- hétre való könnyű életnek van értéke. A szombat estének és a vasárnapnak. Keresetét könnyelműen szórja, mert a következő hét bérének gondolata megvesztegeti Ítéletét.

Az a nagy, az a szép kereset, melyet a munkásnép ma lefejt, nem jut bele a nemzet vérkeringésébe. És nem oszlik el még az egyes egyedek, családok fizikai és erkölcsi fejlődésének, erejének, jó érzésének, megelégedésének megalapozására sem. Hanem visszaömlik, visszafoly az alkohol csatornáján, a könnyelmű élet alkalmain — egyesek meggazdagodására. A tőkének újra csak egyesek kezébe való visszajutására.

így történik, hogy a munka, mely a tőke ellen küzd, a tőkének más alakban marad rabszolgájává. Még minimális jólétet sem tud bizvásott gyermekek elrabolták. A szomorú fűz legendájáról, mikor Krisztus megostorozá- sára belőle korbácsot fonnak. Azóta hajlik le és olyan szomorú. És igy járva — barangolva olvasott, magyarázott nekik a természet szép, csudás könyvéből. Mint egykor a gyermekeket szerető és ölelő Jézus. A természet ölén magát az életet tanította, lehellte az emberiségbe.

Hát mi tanítás volt ez ? Száraz betüevés ? Rideg kérdések és feleletek beszedése? Vagy hit és élet. Vér és szellem, Lélek és anyag gyönyörű harmóniában. Szocziális vonatkozás. Biológiai érzék és meglátás. A hitélet maga. Élet és hit egymás keblére borulva. Találkozva. Föld és ég összeérve. Ez volt az ö hittantanitása.

Jött a tél. Az első hó szálldogált . . . kibontották már a Jézuska párnáját. Már nőnek szárnyai, hogy rövid időn át a földre lebbenjen — repülhessen. Már a határban repül. Figyeli a jó gyarmekeket. Fenyő-fából volt az ő bölcseje. A fenyőt most is szereti. Arra rakja — a Jézuska hozományait. Oh! A Jézuska nagyon szegény volt. Azért most oly gazdag. Azért szereti a szegényeket is . . .

A karácsonyfa egyszerre életfává változik. A gyermekvilág életfájává, melynek hatása nem keserű kiábrándulásban vész el. Hanem a gyermeki hit gyökerén . . . örök családfává változik.

Ki bántja igy, ilyen érzések megnyilvánulásán a karácsony hitét, a karácsonyfa bűvös varázsát? Hiszen az ily érzelmek, gondolatok szárnyain a legridegebb, a leghi tétlenebb családokba is hull a kegyeletnek, egy-egy magva. Mint sokszor madár viszi a a sziklák hasadékaiba a magvat, melyből élő virág kell, váró nyílásban.

*

tositani az a munka, mely lálszólag sikereinek, sőt diadalainak útjaihoz juttatta. A társadalomban pedig — megingatja az egyensúlyt. Romlásba vezeti a közgazdaságot és agyonüti magának a munkás osztálynak jövőjét is. Egy szélütés már is érezhető. Mester.

Az udvarias fiú. Egyik újságíró kollégánk kis fia látogatóban volt a nagynén- jénél, még pedig egyedül. A szobaleány elkísérte s aztán otthagyta a gondos néninél. Természetesen mielőtt a nagy útra elbocsátották volna, előbb ellátták mindenféle jó tanáccsal. Az édesanyja főleg arról beszólt, hogy illedelmes kisfiú nem fogad el semmit, ha idegenben van. A néni azonban megkínálta valami édességgel, de a fiúcska visszautasította. — Te ugylátszik étvágytalaságban szenvedsz — aggodalmaskodott a nénike. — — 0 nem néni — felelt a kisfiú, — nem étvágytalanságban szenvedek, hanem — udvariasságban.

Hitéleti mozgalmaink.

Tagadhatlan, hogy hitéleti mozgalmaink örvendetes lendületet vettek. Nem csak különállóan, a templomon kiviil folyó hitéleti mozgalmak megnyilvánulásáról beszélhetünk. Szívesen és örömmel ismerhetjük el, hogy társadalmi munkánkkal karöltve látjuk, érezzük a keresztény, sőfi katholikus felfogásnak, tartalomnak, iránynak kifejezését minden téren. A gazdasági irányzatba is erőt, kitartást, tisztultabb felfogást visz be a vallás- erkölcsi alapon nyugvó ethikai felfogás.

Nem az a baj tehát, hogy aluszunk, tétlénkedünk, ébredésre nem gondolunk. A baj még mindig az, hogy ezek a mozgalmak, ezek a tevékenységek, a közönyből való felébredés nem általános. Egyetemes.

Vannak, ismételten Írjuk, vannak helyek, hitközségek, melyek a hitéleti, társadalmi, keresztény szociális tevékenységről jóformán még tudomást sem vettek Alusznak. Bizalmatlanok önmaguk és azok iránt is, kiknek lelkében pedig ott szunnyad a

Egy első áldozás napján vagyunk. Jöjj velem egy perezre szives olvasóm. Látod .. . kora reggel szépen felöltözött gyermekek sietnek a templom felé. Itt is, amott is egy kis fiúcska. Karja fehér pántlikával övezve, arcza, mi átszellemült. Csudáid komolyságát. Nem magát a szent ténykedést akarom megmutatni. Tegyük fel, hogy az már elmúlt.

Jöjj lélekben a Danyi bácsi egyszerű kis, diákos szobájába. Látod, szülők és gyermekek egymás kezébe adják az ajtó kilincsét. Az apa szemében hálás könnyek ringanak. A gyermek remegő kézzel nyújt valami képet ... a maga, önmaga arczképét. Úgy abban a ruhában, a mint első szent áldozását végezte.

Most kérjük meg Danyi bácsit, mutassa meg nekünk az első áldozok arczképeit. Kinyitja a szekrényét. Gyűjteményt vesz elő. És ime, hosszú évek soráról szemlélhetjük az első áldozok arczképeit. Minden kép alatt egy kis életrajz. Egy kis időről időre való megjegyzés.

— Ez a kis Ferkó itt ni, már ügyvéd.

— Ez a haragos képű nebuló, katonatiszt.

— Az meg ott piktor, borbély, szabó, ezukrász lett.

— Szegény Jancsi! És e szavakkal rezgő, köny szökik az öreg szemeibe. Szegény fiú. Ő elzüllött. De még nem halt meg.

Néma csend követi a jó ember szavait. Mert gondolata ott barangolt a múltakon.

De csakhamar felderül a tekintete. Itt vannak az aranyos könyvecskék. A „noteszek“. Minden volt tanítványomnak nevét megőrzik. Itt vannak volt növendékeim levelei. Az egyik szégyenkezve vallja be, hogy bizony a múlt esztendőben elmulasztotta a húsvéti gyónását. A másik a világ végéről emlókezik„rá. A harmadik gyermekeiről dicsekszik. És igy tovább. Mellettük van a levélre adott válasz is.