Heti Szemle, 1912. (21. évfolyam, 1-52. szám)
1912-07-17 / 29. szám
XXI. évfolyam Szatmáp, 1912. jullus 17 29. szám. HETI SZEMLE POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy évre — 8 K — f. Negyedévre — 2 K — f. Félévre — 4 , — , Egyes szám ára 16 fillér. Tanítóknak és kézmfiiparosoknak egy évre 6 korona Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 3 dollár. Felelés szerkesztő : VARJAS ENDRE Laptulajdonos A SZATMÁR-EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR. A szerkesztőséget és kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hirdetések stb. a Pázmány-sajtó czimére (Szatmár, Iskola-köz 3. sz.) küldendők. Pályázati hirdetések egyszeri közlése S korona.----------------- Nyilttér sora 40 fillér. ----------------A lap megjelenik minden szerdán Szárnyak letörése. Szatmár, 1912. julius 17. (+) A katholikud öntudat és a keresztényi élet hiánya nem mindig és épen nem egyedül a világiak bűne — mondják sokan. ‘Igaz. Vannak falvak, városok, a hol egyetlen apostoli lelkű pap virágzó hitéletet teremtett. Pedig hihetetlen közömbösséget, nemtö- rődést, szinte pogány gondolkozást és életet talált ez a szőlőbe küldött munkás. És egy két év alatt — renovavit faciem lerrae. Ott van fővárosunk. A könnyüvérü bűn szemérmetlenül uralkodik utczáin, a hitetlenség rostrumokról beszél, az erkölcsi métely mesterséges terjesztésére egész vállalatok alakultak — és a gyárfüstös utczákon templomi melódiák csengik tul a vágtató kocsik dübörgését, a kenyérért és élvezetért tülekedők lihegését; a templomok telve; a munkáslakásokból az utak nem lebujokba, de Isten házába vezetnek. A lazaristák, a jezsuiták, a karmeliták egy-egy városrészt hódítottak meg Krisztusnak. Igaz. Vannak helyek, a hol a kiaszott szivek sóvárognának égi harmat után, vágynák hallani az igét, szeretnék kiönteni hitöket tettekben, keresnének tereket a keresztény cselekedetekre — nincs módjuk. Mert nincs vezetőjük. Nem ismerik a katholikus mozgalmakat, uj intézményeinket. Papjaik hivatalnak nézik küldetésüket és csak fukaron kiszabott félórákon át — egyházi szerepléseik alatt — papok ; a többi időben emberek, dolgoznak, verejtékeznek — a mammonért. Gyűjtögetik a rozsdának és tolvajoknak való kincseket. Igaz. De ez a heizet valami nagy mulasztásnak, szomorú és természetes következménye. Ezek a „bóres“-ekké változott papok talán kivétel nélkül mind „pásztorokként akartak dolgozni. Mikor kiléptek a seminarium kapuján a fölszentelés ámbra illatával, ragyogott a szemük, kifeszültek az izmok, megriadást nem ismerve készültek a feltört ujju dalinatica hivó munkájára; tekintetűk a magasságokat kereste; szárnyak kibomlását érezték leikökön. Ilyenek voltak. És csak aztán, és csak sokára, lelkűk ideáljainak elvérzése után váltak földet túró, portól belepett emberekké. Szivük muzsikájába mindig, kezdettől fogva belekiáltozott durván, érdesen egy prózai hang. Lekoptatja szivük zománczát, belévájt aggódó, töprengést okozva elméjükbe. És aztán mindig ritkábban, mindig halkabban zengett bennük az égi hangok'muzsikája. És egyszer aztán elszakadt minden bur. A muzsika helyett kiábrándító ridegséggel szólt hozzájuk a nagy emberi kisértés: — Mi lesz veled öregségedre? Mikor elernyednek az izmok, lelankad a kéz, meggörnyed a váll ? Mikor az aggság megkötöz, a betegAkárhova nézek. — MAGYAR BÁLINT. — Akár kova nézek: Virágos a pátya. Ajkárkova tépek : Szent az út magánya. Akár kova [átok: [fény virrad az égen . . . Jbefogták az átmok Gittáim’ egészen. V isszaemlékezések. Irta : BODNÁR GÁSPÁR. II. A mi jó Danyi bácsink. Félszázadnak és néhány esztendőnek előtte, a szatmári székesegyházban gyermeksereg vette körül — a keresztkutat. A keresztszülők által, helyettük tett fogadalmukat újították meg. Most már a maguk beszédes ajkaikkal. Szendergésből öntudatra ébredt lelkűkkel. Dobogó kis szivük eleven, hullámzó érzelmeivel. Epekedő vágyódással a pillanat után, mikor magukhoz veszik, szivükbe zárják — az Istent. E gyermekseregben ott van egy szelíd, korához mérten talán érettebben komoly fiacska is. Más megyéből, más határról, messze faluról hozták ide Szatmárra az elemi iskolába. Keresztlevele szerint kis kálvinista gyerek. Szelíd, ártatlan lelke azonban már a katholikus hité — első gyermek-imádságától kezdve. Az első szent áldozás napjának emlékezete talán milliók szivében elpiben hosz- szabb, rövidebb időre. De nincs ember a földön, az élet utjának nagy és ínérhetlen kanyarulatai között, a kinek emlékezetében fel ne lobogna az a nap, melyet a világhódító Napoleon is, diadalainak mosolygásai közepette is boldogságos, sőt legboldogabb napjának nevezett. Annak a kis fiúcskának, a mi Danikánknak, ez az áldozás napja nem csak a maga számára való emlékezetes és nevezetes nap leszen. Ő maga sem tudta, sejtve sem sejthette, hogy ez az ut, melyet most a keresztkuttóí az oltárig . . . Krisztusnak gyermekeket szerető szivéig tesz . . . csaknem egész életén keresztül minden esztendőben visszatérő, megújuló ut marad. Pedig láthatatlan módon érinthette kis lelkét a revelatio, a meghívás arra a nagy missióra, hogy ezer és ezer gyermekkel, harminczkét esztendőnek vándorlása alatt az ő maga feljegyzései szerint 8972 gyermekkel, akárhogyan is eljár az idő, ősz fővel, meghajlott alkattal átélje, átérezze azt az első napot. Az ő maga szent áldozásának napját. Szülőkkel könnyezzen, reméljen és aggódjék, gyermekek leikébe tekintsen, türelemmel, szelídséggel és óriási felelősséggel. Nagy, mélységes lelkifolyamata az emberi életnek. Visszatérő boldogságos indulat, mely gyötörve boldogit. Hiszen a mérhetlen fájdalomban nem fárad el úgy a szív, mint az ilyen boldogságban. A revelaciónak, a meghívásnak pedig valósággá kellett válnia. Itt kellett a gyermeknek maradnia Szatmáron, hogy megértse ezt a revelaciót Az egyház oltalma, gondozó szárnyai alatt növekedik ő időben és szelídségben Isten és az emberek előtt. További tanuló-korából kevés adatunk van. Csak éppen annyi, amennyit kortársaitól mostanában összeszedhettem. 0 maga ugyanis keveset beszélt a saját gyermekkoráról. Nem csudálkozom rajta. Hiszen neki annyi ezer gyermekről volt mondanivalója, fel fellobogó emlékezése. Ő úgy el volt foglalva a mások gyermekeinek múltjával és jövendőjével, hogy ideje se maradt a maga gyermekkorára gondolni. Hányszor és hányszor kopogtatott be egyszerű, diákos szobájába egy- egy ifjú, a ki vagy iparos-tanoncz pályára indul vagy már felszabadult e pályán. Ezek mindegyikének tanácsot adott, utravalóval látta el. És mi gyakran fogta el egy-egy, első pillanatra előtte ismeretlen fiúcska sétái közben : — Tisztelendő ur, én vagyok! Borbélynak, czipésznek, czukrásznak, szabónak mentem . . . — Te vagy I ? Nevét se kellett megmondania. Ismerte mindeniket, ha — rövid Lapunk mai száma ÍO oldal.
