Heti Szemle, 1912. (21. évfolyam, 1-52. szám)

1912-06-19 / 25. szám

Szatmár 1912. junius 19.

hogy egy zsidó gonosztevővel kevesebb van. Azonban az akasztások codexének bármely régi mohos bogár-ette lapján nem találunk olyan epitethont, mint a minőt Ábrahámnak Írtak a munkácsi lapok, mikor tiszteletreméltó arczárói lehullott a lepel: olyan volt, mint egy Krisztus fő.

— Ezt Írták, jól emlékszem. De micsoda összefüggésben van ez a Sacré Coeur- rel, meg a páduai Szenttel ?

— Az, hogy van egy szabadkőműves újság, a Világ, amely nap-nap után naptárt szerkeszt. Eltekintve attól, hogy az ott elmondott dolgok akármelyik Lexiconban köny- nyen feltalálhatok, junius hó 13 ára és 14-re egészen megfogyott a krónikás lexicalis tudománya, tehát előkapta vastag történelmi tudatlanságot és rossz akarattal tűzdelt járatlanságot eláruló olcsó szellemeskedéssel — a napi Szenteket, és azzal a tollal, melyhez hasonló, évekkel azelőtt, a rablógyilkos elszederjesedő fejét Krisztus-fö-nek merte jelezni, összeír Jézus Szent Szivéről és Páduai Szent Antalról annyi bolondgombát, hogy ha a Csendes Óceánba dobnák Írásait, annak valamennyi czápája elpusztulna belé.

— Azt hiszem, komoly ember nem sokat hederit az ilyen Ízléstelenségre.

— Természetesen. Egy vallásnak sem, de annál kevésbbé a katholikus vallásnak kell megvédelmezni komoly szentségeit az ilyen irodalmi brigantiktól; ciak azt kocz- kaztatom meg: én nem mernék sem szabadkőműves, sem zsidó, sem semmiféle más — még emberi tákolmányokról sem Írni olyas valamit, amit nem tudok, mert attól félnék, hogy az egész világ gunykaczajba fog kitörni írásaimon és czimeres butaságaimon.

— De azért a „Világ“ mégis theologi- zál, philosophál, krónikázik, felfedez, szórja a tudományt magából, mint egy fiatal vulkán és hazudik nagyokat, mint egy agg lótolvaj.

— És nem törődik a franciák jeles közmondásával : C’est le ridicül qui tue: a nevetséges öl. Néki az a fő, hogy üthessen egyet a Szent Szív kultuszon s a róla elnevezett ,nevelő-intézetek nagyszerű intézményein. És üssön egyet Páduai Szent Antal kultuszához fűződő felelőségnélküli apró és naiv babona vagy mondjuk inkább vakmerő bizakodás révén a Szent Antal áldásos kultuszán s vele együtt az össz-katholicis- muson.

— Én is szeretnék egy közmondással szolgálni.

— Nos ?

— Most ők vannak fölül, de jön még a kutyára dér.

— Sajnos, ma még ojyan világot élünk, hogy a felakasztott Húsz Ábrahám K risztus - fő; a Szent Szív és Paduai Szent Antal kultusza nevetséges és üres naivitás.

Kóros alakulások.

Irta : id. EGAN LAJOS.

Volt egyszer egy daliás lovas nemzet, mely a nagy népvándorlások idején végigvonult Ázsián, megtelepedett Európa szivé- vében, a legyengült végpusztulás szélén levő római világhatalomnak egy meggyötört részét elfoglalva, erősebb kulturerőt hozván magával, mint amit ott talált bátorság, ügyesség, és tudása révén, hatalom és dicsőség lett csakhamar osztályrésze és igazi ur volt egy nagy világrész fölött.

Helyén volt e népben a szív és az ész, mely egy nemzet emelkedésének, jövőjének és fönnmaradásának biztos záloga.

Győzelmes kardját villogni látta Bizánc, Róma és Páris is. Az ő érdeme, hogy a tudomány a megvédett helyeken magas színvonalra emelkedhetett, mert ő távolította el, hősi kitartással, a sok alkalommal betolakodó vad hordákat, melyek nyomán csak füstölő romok maradtak.

így állt, igy küzdött ez a nép, erősen szervezetten, állami tradicziók, rendezett fejedelmi intézmények keretében, nemcsak a maga, de az emberiség haladott részének védelméért, mindig megállva a helyét, jó és balszerencse közt, mindég tudván leküzdeni

„HETI SZEMLE“

azt, aki fennállását veszélyeztette; más és más védőszert használva, a kor igényei és az ellenség tulajdonaihoz mérve.

Mikor a nagy római világbirodalom pusztulása előbbre haladt és darabonként kiváltak egyes részei, azalatt a magyar állam erős, egységes, tekintélyes tudott lenni:

Legújabb ellensége egy társadalmi betegség, mely nem fajában támadt, mely máshol is pusztítván hozzá behurczoltatott. Tőle eltérő, idegen lélekből származó irányzatok támadtak, melyek úttörőknek képzelik, sőt lármásan annak is hirdetik magukat.

Nagy hangon, síppal dobbal hirdetik méreggel kevert ártalmas hamisított politikájukat, mint az emberi bölcseség most felfedezett legújabb legnagyobb vívmányát, mely azonban jól megvizsgálva arra való, hogy csak a hirdető lássa annak más kárán létrejött hasznát.

Úgy az emberek, mint a népek életében minden fel és alá himbálózik, a mi hintánk most lefelé siklik, ahol a magasabb szempontok eltünedeznek.

És ha vizsgáljuk, hogy mi okozza ezt a változást, rájövünk hogy közibénk tolakodott egy más talajon növekedett, az életnézeteknek más fokán álló idegen faj. Betolakodott vagyontalanul, belopózott észrevétlenül, özönével, arczban alázatosságot színlelve hajlongott gazdag és szegény előtt, hogy eltakarja ellenséges érzetét, melyet keble mélyében táplál azok ellen is, akik tért engedtek megélhetésének, mert vallásának elmaradott tételei még jótevőjét is az állatok közé sorolni tanítják.

Ezek egyéni, külön és önző érdekeiknek élve, ellenkező törekvéseikkel, a vendéglátó károsodásával gyorsan gazdagodtak és ez az önző egyéni akarásnak ténykedése eredmé nyékét tudván felmutatni, példaadásul szolgálván, csábitólag hatott. Terjedt ez az áradat, magával sodorván a vendéglátók gyengébb részét, sőt páholyoknak nevezett táborokba tömörülve, közös életszabályokat alkotva, közös cselekvésre igyekeztek belevonni minél több embert az uj tanok életirányába.

Kezükben fölszaporodott a mozgótőke, mely nem a termőerő támogatásával, hanem a betolakodott faj természetét és szokásait követve csak a közvetítéssel foglalkozott és ezen az utón garázdálkodva veti rá magát minden termelő osztályra, iparra úgy mint gazdaságra. És ebben a munkájában a parlament nemcsak támogatta, hanem a benne működő egyének szégyenérzet nélkül űzték a jól jövedelmező közgazdasági tevékenységet, mely sajátlag produktív munka uélkül való kiszipolyozása a produktiv munkának.

Egy országban sincs annyi bank, mint a mennyi itt keletkezett, mesterség volt azoknak uj elnevezéseket találni.

Hogy az üzlet mehessen, bomlásra is volt szükség. Igyekeztek a népet ellentáborokra oszlatni, felekezeti, politikai, nemzetiségi, közgazdasági ellentéteket felidézni.

Nagy ügyességüknek sok esetben sikerült is ez; igy a keresztény hitfelekezeteket, a mai felvilágosodott korban, sehol sem sikerült egymás ellen oly alaposan felingerelni, mint itt, ahol külön jól fékezett hírlapokat tisztán ezen czélból tartottak fenn.

Ezzel szemben igazi testvéries életet fest le Ebers György hires egyiptológus, aki saját szemeivel látta, hogy a kairói Omár mecsetben négy igen külömböző, igazhivő mohamedánnak elismert vallásfelekezet békésen imádkozik egymás mellett, és mind a négy felekezet, tudós tanárok, és komoly tanítványok, egymás mellett minden súrlódás és meghasonlás nélkül tanítanak és tanulnak.

Ezen irányzattal eltűnni látjuk az emberbaráti szeretetet, — melyet éppen a hamis utón haladók annyira szerettek fitogtatni; mely azonban épen az ő kezükben előbb meghamisítva meg is szűnik, mihelyest az enyém és a tied érdekeiről van szó.

Ez az a modern irány, melyben a nemes érzés megdermed. Ez az mely elűzi az erkölcsi szépet és rablánczba fűzi a félrevezetett embert, hogy azt kényelmesen kihasználhassa, mert annak főczélja az élet anyagi kiélvezése, nem törődve azzal, hogy az ő öröme és élvezete mások csalódásából, keserűségéből és nyomorúságából telik ki.

3

A társadalmi földrengések és kitörések tüzes lávát és fojtogató hamut szórtak közibénk; ezzel súlyos feladatok támadtak, hogy megvédelmezzük azt, ami még el nem pusztult egészen.

Kapitalista életirányzat támadt, mely kiforgatja a régi lelkeket, széttörni igyekszik a régi törvényeket a maga önző czéljaikat szolgáló újakért.

Ez az irány úttörőnek nevezi magát és lehúzni igyekszik mindenkit a maga sötét útvesztőjébe, hogy azt a saját torzképéhez egyenlővé tegye és ezt haladásnak, fejlődésnek, divatos szólammal evolúciónak nevezi és ezen a csalafinta utón a jámbor emberek elnézése által támogatva, már elérkeztek odáig, ahol ellentétbe jutnak a rég megalapozott társadalmi renddel, az isteni bölcseség- gel, az eddig felépült erkölcsi törvényekkel, a széppel és jóval.

A maguk hasznára szerveznek rendbontó elemeket és rendszert kovácsolnak olyan tanokból, a melyeken csak kiforratlan elmék követhetik, akiket nagy lármájukkal tologatnak a csapdába, akár az utczai rombolókat a rendőr a fegyverek elé, melyek csak az ártatlanok és félrevezettek között szedik az áldozatot, mert a háttérben elbújt felbujtó azért rendezi az ilyen fekete napot, hogy az neki hasznot hajtson, ő pedig biztos helyről élvezi a vérfürdő árán szerzett hasznot.

Mindezek után jogosult a kérdés : Fölkutassuk-e alaposan a bomlásnak okozóját és eszközeit, mely útját vágja a mi nemzeti és erkölcsi vagyonunk megtartása és fejlesztésének ? És ha felismertük a baj okát és okozóját, védekezzünk ellene és igyekezzünk közös cselekvésbe bevonni a jókat és fölébreszteni bennük a megszabadulásnak vágyát s közös cselekvésre birni, hogy a tömeg áradata mossa el a salakot.

A Heti Szemle május 15-iki számában bemutattam egy fegyvert a baj legyőzésére, midőn rámutattam arra, hogy Belgiumban egy uj liga alakult a káros irány működésének ellensúlyozására. Ennek működését érdemes lesz figyelemmel kisérni.

Barkóczy nyugalomba megy. Hetekig háborgott a katholiczizmus, mikor gróf Zichy János kultuszminiszter megalázó módon áthelyezte báró Barkóczy Sándort. Már ekkor nyilvánvaló volt, hogy katholikus ember olyan pártot, melynek miniszterei ily brutálisan inzultálják a katholicizmust, nem támogathat. Különösen az áthelyezés módja dühösitett fel minden jóérzésü embert. Bar- kóczyval az áthelyezést nem közölték. Szolgával küldött levélből tudta meg, hogy el- csapták, mehet. Az áthelyezése különben csak leleplezése volt a legderekabb katholikus tisztviselő nyugdíjba hajszolásának. Nem adtak neki munkakört. Csináltak a részére egy uj ügyosztálynak nevezett irodácskát, ahol a katholikus autonómiát kellett volna előkészíteni, amit már Apponyi teljesen előkészített, de a munkapártnak esze ágában sincs, hogy megcsinálja. Báró Barkóczynak itt kellett semmittevésben emészteni örökös munkára edzett erejét. Eddig bírta keresztény türelemmel. De most már — mint beavatott helyről értesülünk — vége a türelemnek. A politikai állapotok, főleg Tisza és Lukács alkotmányellenes uralma keserítették el Barkóczyt. Nem akar maradni ilyen kormány alatt, megunta a „legkatholikusabb“ miniszter szúnyogcsipéseit és faképnél hagyja az ámítás ügyosztályát. Nyugdijaztatja magát. Értesülésünk szerint birtokaira vonul gazdálkodni.

íme, az utolsó felvonása egy kath. tisztviselő pályájának, aki merészelt katholikus lenni. Reméljük, a kath. tisztviselők nem fogják megtanulni a Zichy-féle leckét, hogy aki jó katholikus, az nem lehet jó tisztviselő, Inkább kettőt remélünk. Egyik az, hogy a kath. nép istenítéletté teszi a mungóknak a legközelebbi választást. A másik reményünk, hogy Barkóczyt újból meglátjuk a fórumon. Nem mint lekötött tisztviselőt, hanem mint valamely derék kath. kerület országgyűlési képviselőjét.