Heti Szemle, 1912. (21. évfolyam, 1-52. szám)
1912-05-15 / 20. szám
Szatmár 1912. május 15. .HETI SZEMLE“ 8 merhető el, mert 1877. évben alkotmányában megszüntette az uj tagokra nézve azt a szükségességet, hogy Istenben higyjenek.“ „A svájczi Alpina nagypáholyt és a Magyarországi Sym- bolikus Nagypáholyt sem lehet elismerni, mert testvéri viszonyt tartanak fenn a franczia Nagy- orienssel. A Magyarországi Symbolikus Nagypáholy azzal is elegendő alapot ad az el nem ismerésre, hogy a bibliát nem teszi többé mint szabadkőművest szimbólumot az oltárra.“ Jellemző, hogy az Unió páholyai el nem ismerik sem a franczia Nagyorienst — melytől a mi összes páholyaink alkotmányukat nyerték — sem az Alpinát, sem a mi páholyainkat igazi szabadkőművességnek. Quartier- La-Tente-ot, mint mondja, nevetésre késztetik az Unió páholyainak ezen szigorú rendszabályai, melyek „landmarkjaikra“ hivatkozva utasitják vissza a szövetséget. A land- markok azon feltételeket foglalják magukba, melyek a felvétel alapját képezik. Az amerikai és angol páholyoknak a vallásra vonatkozó landmarkjai a következők : 1. Minden szabadkőművesnek hinnie kell Istenben, mint a világnak mindenható építőmesterében. 2. Minden szabadkőművesnek hinnie kell egy uj életre való feltámadásban. 3. A bibliának, mint nélkülözhetetlen simbólumnak, minden páholyban ott kell lennie. -Ez a három landmark — mondja Quartier- La Tente — egyelőre az egyetlen akadálya a világszövetségnek.“ Haypál Benő ur és társai bizonyára tudják, hogy ez a 3 landmárk a franczia Nagyoriens és a magyar páholyok alkotmányából is hiányzik, tehát ezeknek iránya istentagadó és vallásellenes. Ez immár vitán kívül áll. III. Haypál Benő ur a hazaszeretetről is beszélt a fentebb említett alkalommal s többek közt ezeket mondta : „mi a boldoguláshoz és boldogsághoz való jogot közkinccsé akarjuk tenni. E törekvésünk miatt sötét helyekről zúdítják ránk a hazafiatlanság vádját. Azért vagyunk hazafiatlanok, mert az alkotmányos élet védett hajlékába s a kultúra derűs, enyhe levegőjű csarnokába kívánjuk testvéri kézzel bevezetni azokat, akiket a hajlékokon kívül a jogtalanságnak és kultu- rátlanságnak vihara ver.“ Haypál Benő ur megint nagyon messze megy, a mikor a jelzett szándékokat kizárólag a szabadkőműveseknek foglalja le. Pedig állítását csak igy értelmezhetjük, mert egyébként legfeljebb annyit mondhatott volna : hogy a boldoguláshoz való dekre ... az a föld, mintha szive volna, lelke lenne : úgy nekem beszél. Akár első, a legelső szerelmem suttogna, a fák lombjai közt dalolna, a patakban nekem csevegne, az árnyékban nekem hányná szememre: — Mér’ nem volt neked elég az én szivem ? ’Iszen én hű vagyok hozzád. Én sose’ csaltalak meg tégedet! — És én mintha újra visszaifjodnék. Vagy úgy érezném, hogy erős tölgy vagyok. Karcsú sudárral. Sürü fekete hajlombokkal. Vas izmokkal. És nem tudom elhinni, hogy — ni Csak te, ’iszen megöregedtél,! . . . Szólott az öreg ember. És e pillanatban kibontakozik a Nap fellegtakarójából. Aranysugarakat szór hamvas hajára, mint az ormokon maradt tavaszi hóra.. Kor, idő, múlandóság kisiklott tudásából. Életének lepergett viszontagságai eltűnnek areza vonásaiból. Szemének bágyadt fénye szinte ki- gyul. Tekintetéből az ifjúság gyermeteg öröme mosolyog. Ősz hajzata egyszerre, mint az oroszlán sörénye hull homlokára. Fejének hava üde ragyogással tünteti fel arczát. Nem marad meg e perczben más az ő lelkében, mint az élet érzete és vágyódása, mely a csendes, szép öregségre — a szív édes békéjét lehellette. . . ; A fiatalabbak meg csak nézik . . . nézik. És bámulják, mint pattan ennek az embernek öregsége fiatalságának virágává, újra — a föld, az élet szeretetének csudás, delejes hevében. Az életnek egész pompájában. jogot ők is közkinccsé akarják tenni stb. Vagyunk ilyenek, hála Istennek ezeren és ezeren, sőt! Aligha van ebben az országban öntudatosan, hazafiasán és keresztény szellemben gondolkodó ember, aki a boldogulást közkinccsé tenni, minden embert „a kultúra derűs csarnokába“ s onnan „az alkotmányos élet védett hajlékába“ bevezetni nem óhajtaná. Ám az óhajtás és jószándék még nem egy és ugyanaz a megvalósulással, ezt ugy- hiszem a „királyi művészet“ (szabadkőművesség) emberei is el kell hogy ismerjék. És ezen jó szándékok miatt bizonyára sem őket nem mondja, sem bennünket nem illet a hazafiatlanság vádjával senki. Jól tudják ők, miért tartjuk őket haza- fiatlanoknak és ezt meg is mondjuk. Tájékozásul szolgáljon néhány idézet a Martinovics páholy főmesterének, Jászi Oszkár dr.- nak 1911. évi február 3-án tartott székfoglaló beszédéből: „eszmeterjesztő munkánk koronájának tartanám azt, ha egy modern (!) okos és becsületes magyar történelmet adhatnánk a magyar polgárság és a nép ■ kezébe. Oly történelmet, mely a modern szocziologiai tudás fáklyájával rávilágítana a katedrái bornirtságnak és a szellemi lakájságnak arra a sötét vadonjára, melyet magyar történetírásnak nevezünk.“ „Azt hiszem, hogy a progresszív eszméknek ma már egész más ereje és élanja volna Magyarországon, ha csupán a jelen osztály érdekeivel és nemzetiségi ellentéteivel állanánk szemben, nem pedig a történelmi érzelmek és traditiók ama szövedékével, melyet állandóan hevít és erősít a meghamisított (!) történelemivé s és az oligarchia szolgálatában működő közoktatás.“ „ Vagyis azt gondolom, hogy az ország összes középkori hatalmaival: a hitbizományok- Ml és a holt kézzel, a gentry vármegyével és az egész grófi, papi álkultúrával, sokkal köny- nyebben és biztosabban vívhatnák meg a de- mokráczia harczát, ha magában a polgárságban és a népben nem lenne egész sereg téveszme (!) és czélszerütlen érzelem (!) a múltat illetőleg, hogy egészen mások volnának harczunk esélyei, ha a magyar, különösen a polgári közvélemény tisztában volna arisztokrácziánk idegen, kalandor és rablólovag múltjával; ha ismerné a nép és a polgárság ezeréves elnyomatásának történetét, a fölfelé lakáj és lefelé kegyetlen nemesi politika igaz arczulatát, városaink évszázados küzdelmét a rabló feudalizmussal szemben, a dinasztia és a demokrata elemek gyakori szövetségét a kiskirályok anarchiája ellen, a nemzetiségek ezeréves elnyomatásának történetét . . .“ „Azt hiszem testvéreim, hogy egy ilyen nemzedék, mely nem ülne fel ama katedrái hamisításoknak, vagy együgyüségeknek, melyek például azt tanítják, hogy Magyarországon nem volt hübérség, hogy a magyar nemesség önként adta oda jogait nagyszerű áldozatkészségből, hogy a magyarság a világ leqliberálisabb és legtürelmesebb népe az idegen vallásokkal és nemzetiségekkel szemben, hogy a magyar nemességet a trón iránti hűség jellemzi . . . egy ilyen nemzedék sokkal bátrabban . . . tűzné ki az uj Magyarország czéljait . . .“ Az ember megdöbben, olvasva a szemérmetlen hazugságoknak, az alávaló rágalmaknak és a mélységesen rosszakaratú törekvéseknek ezen tömegét. Kiváncsiak vagyunk, mit tenne Haypál Benő ur, ha azt kívánnánk tőle, hogy perverz gondolkodású „testvérének“ ezen förmedvényeit a szabadkőművesi szolidaritás alapján Írja alá? Végül idézem a jelentést azokról a tárgyalásokról, melyek 1911. február 9-én az aradi Összetartás páholyban dr. Sch. H. helyettes főmester irányítása mellett a Minerva páholy által felvetett nemzetiségi páholyok felett folytak. Ez igy szólt: „A feltett kérdések kapcsán magas színvonalú vita indult meg, melyből különösen kiemelendőnek tartjuk a nemzetiségi páholyok létesítésének kérdése körül kialakult eszmecserét. Arad keletén e kérdés helyes megoldására kedvező alkalmid kínálkozik a nagyszámú és respektálandó erővel dolgozó nemzetiségi lakosság, a környék felizgatott s a magyar faj iránti gyűlölettel, vallási fanatizmussal telített levegője. Bár e kérdés felett újabb vitát fog rendezni a páholy, ideiglenesen azt a választ adja e tekintetben a Minerva páholynak, hogy a maga részéről óhajtandónak találná, ha a nemzetiségi intel- ligentia minél több tagját meg tudnók nyerni a meglévő páholyokba való belépésre s nem emelhető kifogás az ellen, hogy ily nemzetiségi testvérek külön páhollyá tömörüljenek.“ (!!!) Van-e magyar hazafiság ebben a szomorú eltévelyedésben? És tisztelettel kérjük Haypál főmester urat, mutassa ki, mikor tiltakozott vagy ő vagy a Sas páholy az ezekkel való közösség ellen ? Addig, amig ezt meg nem teszi, állítanunk kell, hogy ő ugyabban a piszkos árban úszik, amelyben Jászival élén a Martinovics, Bálint Lajos dr.-al az élén az Eötvös, Pfeiffer dr.-al élén a Come- niusz páholy és a t. hozzá hasonló. Adataik a Sajtáalap! t Hrabovszky István. 1842. — 1912. Olyan egyéniség dőlt ki az elmúlt hét péntekén az egyházmegyei papság sorából, aki szerencsésebb körélmények között vezető szerepet tölthetett volna be a katholikus közéletben. Vezető szerepre képesítette a megboldogult Hrabovszky Istvánt nagy akaratereje, éleslátása, erős gyakorlati érzéke, fényes tehetsége és nagy tudása egyaránt. Erős, kemény nemcsak a szó fizikai érteimé ben, hanem főleg akaratában és jellemében. Céljainak megvalósításában nem ismert fáradságot sem nehézséget, főleg akkor nem, amikor ezen célok megvalósítását az önérzet is sürgette. Mert a meggyőződés mellett az önérzet volt cselekedeteinek legerősebb rugója. Tudása nemcsak egyházi, hanem világi tudományokban is imponáló volt és párját ritkította. Különösen kiváló volt azonban mint szónok. Akár a templomban, akár népgyü- léseken vagy a megyeházában beszélt, szavainak mindig faszeináló hatása volt s magával ragadta hallgatóságát, az egyszerű híveket és választópolgárokat csak úgy, mint a megyegyülés tagjait vagy a nemzeti ellenállás vezérlő embereit. Nagy érdemeket szerzett az elhunyt a keresztény politika szolgálatában : a néppártnak mindenkor lelkes, áldozatkész hive volt. A vármegyei néppárti jelöltek érdekében fáradhatatlanul harsoghatta hatalmas szavát, ő maga is volt jelöltje egy Ízben a néppártnak a esengeri kerületben. Mit nyert volna a néppárt is, a magyar katholiczizmus is, ha nemcsak vidéki szükebb környezetben, hanem az országgyűlésen is képviselhette volna a mi igaz ügyünket. — Bár elég nagy kort ért el, elmúlását mégis mélyen fájlaljuk s szomorúan érezzük a veszteség nagyságát. Mert az ilyen bátor, harczos és tetterős emberek száma folyton apad. A megboldogult Hrabovszky István 1842. márczius 27-én született Baranyán (Ung megyében). 1865-ben történt felszentelése után előbb főgimn. tanár volt Munkácson, majd segédlelkész M.-szigeten és Szat- máron, 1870-ben képezdei tanár lett, 1876 óta pedig Mérken volt plébános egészen f. évi február hónapban történt nyugdijaztatá- sig. Erős szervezetét csak két évi viaskodás után törte össze a betegség. Halála alkalmából kerületének papsága a következő gyászjelentést adta ki: A nagykárolyi róm. kath. esperesi kerület papsága jelenti, hogy főtiszt. Hrabovszky István nyugalmazott mérki plébános, szentszéki ülnök életének 71-ik, áldozó papságának 49 ik évében a halotti szentségek áj- tatos felvétele után Nagykárolyban folyó hó 10 én déli 1 órakor csendesen elhunyt. A megboldogult földi maradványai f. hó 13-án hétfőn a mérki templomban d. e. 10 órakor bemutatandó szent miseáldozat után Mérken fognak eltemettetni. Nagykároly, 1912. május 10. Requiescat in saneta pace !
