Heti Szemle, 1911. (20. évfolyam, 1-52. szám)
1911-11-01 / 44. szám
A művész külön világban él; a csak mestereitől megihletett úgy, mint tudós scholasta a könyvei között, az isten kegyelméből való pedig mint játékai közt a gyermek. * Nem állhattam meg, hogy ne számoljak be a Székely Bertalan hagyatékából látottakról. A nagymesterről, a művész-tudósról azután természetesen sok szó esett. A társaság egyik tagja mosolyogva anekdotázta el, hogy Székely Bertalan valósággal elkergette őt az iskolájából, melyet keserű csúfondárossággal következetesen rajztanár-gyárnak nevezett. „A ki festő akar lenni, annak itt semmi keresnivalója; ez rajztanár-gyár!“ Micsoda tantervekkel köthették meg annak a rengeteg tudású professzornak a kezét, a ki nehány érett művészt szeretett volna mély titkokba avatni, de akinek csak a száz meg száz rajztanár-jelölt elemi oktatása jutott! A hallott anekdotás dolgokból csak egyet jegyzek még föl, mert arról érdemes kissé elmélkedni. Székely Bertalan, a ki — szelíden mosolyogva — bőven osztotta a csúfneveket, Mun- kácsyt „gatyafestő“-nek nevezte. Hogy művészi értelemben mire célzott és hol talált ez a kifogyhatatlan tegzü íj jász, azt nem bolygatom. Érdekesebb maga az a tény, hogy a vele egy- ívású legnagyobbat is lenézte. Miért? Irigyke- désre még gondolni sem lehet; ha irígye lett volna, versenyre kelt volna vele, vagy megutálta volna szüntelen kudarcaiban magát a művészetet is, de semmi esetre sem dolgozott volna szinte elképzelhetetlen energiával évtizedekig — önmagának, önmagáért, egyedül a művészi igazságok szent nevében. Valami felsőbbrendü emberi ok lappang ebben a lenézésben, mert felsőbbrendű embertől ered. Nem a felvégi legény tekintete ez, a melylyel az alvégit végigméri, hanem a damaszkusi pengét suhogtató főúri harcosé, a ki csatabárdos, buzogányos parasztvitézeinek nyers tempóit mosolyogja meg. Kitűnő harcos ez is, az is; de mig a vitézkedő parasztherku- les minden csapása koponyazúzás, kettészelés, vérontó virtus: — a fölségesen vívó főúr minden mozdulata finom, minden suhintása kiszámított, egy sem fölösleges, egy sem duhaj, le- génykedő. Ő is halált oszt, de nem fizikai erejével ; ő is öl, de csak araszos sebbel; az ő nyomán is rakásra hull a tetem, de nem kettészeltem így állanak egy vonalban és mégis egymással szemben Székely Bertalan és Munkácsy. Székelyben az arisztokrata művész nézi le Mun- kácsyt, a parasztmüvészt. Az öntudatos az öntudatlant. A folyton forrott a holtig nyersen maradtat. A gondolkozó az ösztönből cselekvőt. Az isteni szikrától átízzott agy az övénél talán nagyobb lobbot vetett isteni szikrát, mely azonban kisebb koponyába szorult. A nagyszerűségek egész sorozatát alkották mind a ketten. De míg Munkácsy minden alkotásán látunk egy-egy csodálatos véletlent, egy- egy megdöbbentő igazságot, amely csakis véletlenül kerülhetett oda, Székely Bertalan képein nincs egyetlen ecsetvonás, a mely véletlen műve volna. Egytől-egyig mind tudatos, meggondolt, kipróbált, odaszánt. Egy isten kegyelméből való nagy tehetséggel áll szemben egy másik isten kegyelméből való nagy tehetség, akinek azonSzatmár, 1911. november 1. ______________ fölül m ég lángesze is van. Ez az azonfölül nyújtotta meg annyira Székely Bertalan derekát, hogy Munkácsyt maga alatt lássa. Vagy igaza volt, — vagy egyetlen felsőbbrendű embernek sincs igaza, a ki az ösztönből cselekvőknél külömbnek véli magát. * Annak, akinek Lionardo da Vinciről nincs még kész ítélete, izgató kérdés lehetne, hogyan válhatott Székely Bertalan naívság nélkül nagy müvészszé. Mert bátran kimondhatjuk, hogy nem volt (nem akart lenni) benne naivság. Erre a kérdésre is az „azonfölül" a felelet. Több volt mint művész. Október 12. ==== „HETI SZEMLE“ 5 beszéd. Itt nem emberi kéz, gyár végzi munkáját. Hanem a természet. A nap, föld, az eső, a szél. És végzi nyiló virágok, fák suttogó lombjainak beszéde, a szél bugásának muzsikája közt. Ilyen a halottak országa . . . városa, községe ... a temető. * * * Csak sóvár, szomorú enyészet van-e a temetőben? Az élő város, község, kultur- emberének az lenne szomorú sorsa, hogy ha a temetőbe kerül akkor következnék a teljes megsemmisülés ? Örökre kialudnék-e a lángész villanása is. Örök tehetetlenségbe dőlne a vasemberi akarat ? Semmivé válnék a szeretet, mely teremtett és csudákat művelt itt a föld felett ? Villamoson ülve néztük a királyi palotát. Utitársnőm, a roppant kőtömegre mutatva, három szóval fejezte ki: mi nekünk az az épület. „A legszomorúbb magyar síremlék.“ Van ennél jobb neve? Pokoli ötlet volna november elsején kivilágítani. Temetőkben. Irta : BODNÁR GÁSPÁR. Menjünk szerte-szét a nagy világban. Az óriási világvárosokba éppen úgy, mint a szem s világtól elzárt pusztaságokra: egy ismerősünkkel biztosan fogunk találkozni. Egy kivándorló beszélte nekem, hogy mikor a tengeren túl a nagy, a rettenetes idegenben kétségbeesve bolyongott, mert nem ismert senkit, mert beszélni sem tudott emberrel . . . mikor már az elpusztulás gondolata rémitette, űzte, kergette . . . akkor egy kis telep határában tekintete egy fakeresztre vetődött. Édes felvillanással rohan feléje. Örörn- köny szökik bágyadt szemeibe. És mintha csak régi, régi ismerősére tekintett volna: igy kiáltott fel: — Egyetlen ismerősöm ! Egyetlen barátom e rettenetes nagy idegenben, hadd öleljelek át. Hadd borítsalak el csókjaimmal. Egyetlen ismerősöm e rémitő ismeretlenségben, szent Keresztfa! Haj tad az én Uram, Jézusom . . . hadd szorítsalak száműzött, hontalan szivemhez És körülnéz. És temetőben, sirhalmok közt találja magát. És úgy érzi, mintha testvéreinek hantjai közt lenne. És ráül egy sirdombra, a kereszt alá . . . Az élet vándora ül azok közt a sirhal- mak közt. * * * Mert minden város, minden község határában van egy darab röge ennek az öreg földnek. Egy megszentelt rög, melynek talajából sirhalmok domborulnak Ahol élő város, élő község van ... ott bus ellentétül lenni kell és van is halottak városának vagy községének. Az igazi demokrata városnak vagy községnek. Ahol már nincs osztálykülömbség. Ahol mindenkinek egyenlő földbirtoka van. Ahol tehát nincs többé irigység. Osztályharcz sincs. A temető az egyedül igazán szocziális társadalom, a minőt az élő társadalomban emberi ész vagy kéz nem alkothat. Ebben a szocziális társadalomban nagy, mélységes csend uralkodik. Itt hallgatás a A mi hitünk biztosit arról, hogy akik a sírban vannak, azok élnek ... s várják a boldog feltámadást. Hogy ha az a ház, melyben a földön élünk, összeomlik . . . leszen még egy másik ház is. Nem emberi kézzel épített, de Istentől alkotott. És örökké való. A mi józan eszünk is megnyugtat abban, hogy az ember vége nem lehet a sötét megsemmisülés. A nap leáldozik, de újra ébred. Nyugvásában már ott szendereg feltámadása. A csillagok kialusznak. De újra fényre kapnak. A szántó-vető elveti azt a piczi magot.. . és hogy elvész, elrothad látszólag a földben. De téli szendergése után egyszer csak elő- buvik. Zsendül a vetés, hogy aranysárga kalásszá legyen. Hát egyedül az ember, Isten remek teremtése maradna örökké a földben ? Semmisülne meg a világegyetemben ? 0, ki eszéyel napként világított. Nagyot, szépet, dicsőt miveit . . . Hát csak ő lenne olyan szerencsétlen teremtménye e földnek, hogy az örök megsemmisülésbe dőlne ? Szivem érzése is tiltakozik ez ellen. Oh ez a szív 1 Ez a csudálatos szív. Itt, a temetőkben ... itt a sírok közt. . . egyenesen követeli a visszontlátást, az örökkévalóságban való hitet. * * * A bucsuzás, elválás az emberi szív legfájdalmasabb jelensége. Tszen még a madár bucsudalaiból is kirezeg a távozás hangja. Pedig a vándormadár tavaszra visszajő. Mily meghatóan fönséges az emberi szív bucsuzása. A szerető szivek alig hisznek a távozásban. S mikor már a valóra ébrednek : mindent elkövetnek, hogy még holtan is velünk, közelünkben maradhassanak. Azért kötnek minket magukhoz — a sirok. Azért tudnak beszélni a sírok, ha némák is. Azért van oly vonzó erejük, sőt hatalmuk —- a síroknak. Keresztény őseink a halottakat a katakombákban temették, hogy velük maradhassanak. Hogy erősítsék, tanítsák őket. Aztán, mikor a keresztényvilágra kisütött a napsugár: a sirok, a templomok körül domborultak. Mert hitték és jól hitték, hogy igy az elköltözöttek szellemével közösségben maradnak. Velük mintegy közlekedhetnek. Gondolatot, érzelmeket cserélhetnek. Aztán, mikor a temetők a határok köré kerülnek . . . akkor is megtartják hatalmukat. Hivnak, intenek, kérnek, könyörögnek, parancsolnak és kötelességeket rónak reánk . . . Szülőföldünkön elmúlhatott számunkra minden ... de minden. Kiéghetett. Elpusztulhatott. De a temetőben egy-két hant oda köt Vissza-vissza hiv. Messziről,, távolról. Egy sóhajtásra. Egy imádságra. És mikor azt a virágot azokra a hantokra tűzöm, mintha leszállana abban a fekete földben az én kedves halottam szivéig. És magával felhozná, felszívná számomra szeretteim szivét, lelkét. Mintha arczukat látnám. Mintha hangjukat hallanám. Mintha kérésük búgna Aki igazán finom, kényelmes, elegáns és tartós honi gyártmánya lábbelit akap vásárolni, „ az forduljon bizalommal ¥uja Jánostüi Szatmár, Deák-tér ■ (Keresztes András-féle ház), ■ aki dúsan felszerelt czipo-rakta rában csakis valódi finom bőrből a már is világhírű hazai gyárakban készült czipö- ket és csizmákat nagyon is versenyképes árakban hozza forgalomba és üzletéből m nden olcsóbbrendü készítményt, a szokásos bőr- és talputánzatokat teljesen kiküszöbölte, s akinek árul csinosság dolgában is párját ritkítják. Kívánatra mérték után bármilyen kivitelű ozipök és csizmák is készülnek. HÍREK
