Heti Szemle, 1911. (20. évfolyam, 1-52. szám)
1911-09-27 / 39. szám
XX. évfolyam Szatmár, 1911. szeptember 27. 39. szám. HETI SZEMLE 7 911IX 29 POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. •'L'í* ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Negyedévre — 1 K 50 f. Egyes szám ára 10 fillér. Tanítóknak és kézműiparosoknak egy évre 4 korona Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 2 dollár. Egy évre — 6 K — i. Félévre — 3 , — „ Felelős szerkesztő : VARJAS ENDRE. Laptulajdonas A SZATMÁR-EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR. A szerkesztőséget és kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hirdetések stb. a Pázmány-sajtó czimére (Szatmár, Iskola-köz 3. sz.) küldendők. Pályázati hirdetések egyszeri közlése S korona1----------------- Nyilttér sora 40 fillér. ----------------A l«j> megjelenik minden szerdán. FIRCZÁK GYULA Dr. ARANYMISÉJE ALKALMÁBÓL. Ötven óv egy ember életében számottevő idő, s nemes önfeláldozó munkában töltött 50 év pedig valóságos korszak arra a körre nézve, melyben leéli valaki. Ilyen munkás 50 évre tekint vissza az Ősi munkácsi egyházmegye ősz püspöke : dr. Firczák Gyula valóságos belső titkos tanácsos, ki folyó évi szeptember hó 27-én érte el áldozópappá történt szentelésének 50 ik évforduló napját. Dr. Firczák Gyula neve közismert név édes magyar hazánkban, a szeretet, a tisztelet pedig, mely e kiváló név viselőjét övezi, oly nagyfokú, o!y szívből fakadó, minőt csak az élvezhet, kire egy iró eme szavai alkalmazhatók : „nagy ember csak az, a kinek élete igazolja, hogy Isten meghívja őt.“ Ungvár püspökét is meghívta, hogy pásztora iegy&n a munkácsi egyházmegye elhagyott, földhöz ragadt magyar és rutén nyelvű népének, mely osztályosa volt a magyar honfoglalásnak, a melynek uj hazát Árpád kievi csatája adott, s a melyet „gens mea clementissima etfide- lissima“-nak nevezett a legideálisabb magyar szabadsághős, II. Rákóczi Ferencz. A nagy fejedelem azóta idegenben, 1906. év óta Kassa város dómjában alussza csöndes álmait; de mig drága hamvai a haza földjében találtak nyugvóhelyre, addig különösen rutén ked- venczei megtűrjék azt a sovány földet, a melyet mostoha sorsuk meghagyott nekik, egy részük pedig csak messze idegenből — az Atlanti Óczeánon túlról álmodja vissza és sírja vissza a kényszerből, szükségből elhagyott hazát. Ezt a népet — és ennek a népnek részére papokat nevelni, képezni s a nemzet zömének műveltségi fokához közelebb vinni, — a munkácsi egyházmegyének egyházi és világi elemét mint főpásztornak úgy kormányozni, a lelkiekben úgy vezetni, hogy — azt az ősi görög szertartást megőrizve — a kath. egyház, a magyar haza mindenkor mint hű fiait, a honért élni, halni kész polgárait lássa, — ez jutott feladatul dr. Firczák Gyulának, a ki ajkán a vallás szent igéivel, s kezében az erkölcsiség s az igaz hazafiui buzgalom fegyverével fogott nagy munkájához, 50 évvel ezelőtt mint áldozópap, utóbb mint püspök. Ha figyelembe vesszük azt, hogy napjainkban a keresztényellenes mozgalmak közepette mily nehéz feladat a papi hivatást betölteni s mennyire czéiföínája ez idő szerint már hazánkban is a püspöki palota, illetve annak lakója: a főpásztor azért, mert hiveit vallásosság gyakorlati kivitelére fokozottabban buzditja, mily nagy gondot ad ezen díszes állással járó kötelezettségek teljesítése a munkácsi gör. kath. püspöknek, kinek — szűkös anyagi dotáció mellett — ki kell vennie a részt abból, hogy békés egyetértésben tartsa össze egyházmegyéjének magyar, rutén és tót ajkú hiveit, az utóbbi ajkuakkal már az iskola révén a magyarosítás nagy munkáját keresztülvigye ; hiveit a naptáregyesités eszméjének megnyerje. Hogy e téren dr. Firczák Gyula püspök eredményeket ért el, azt csak annak tulajdoníthatja, hogy mindenkor fennen hirdeti azt, mikép az igaz vallásossággal mindig karöltve jár a hazaszeretet, a vallás-erkölcsi hanyatlással pedig a kozmopolitizmusnál is rosszabb közönyösség és az elfajulás. Az apostoloktól származó püspökök sora a kath. egyház biztos ismérve; ezen intézménynek elsőbben az volt czélja, hogy Jézus Krisztus hiveit a különféle egyházellenes áramlatok el ne sodorják, hanem állhatatosak maradjanak az igazságban. E magasztos hivatás betöltésére szemelte ki Isten kegyelme dr. Firczák Gyulát, midőn ő felsége a király őt 1891. évi május hó 26-án a munkácsi egyházmegye püspökévé nevezte ki. Ezen alkalomból méltán irta róla e sorokat az Ungvári Közlöny czimü hetilap. 1891. julius 9-iki, 28-iki számában „Öröme van az ősi munkácsi egyházmegyének, öröme Ungvár városának, hogy egy polgárát, a városnak egy országos hirii kimagasló alakját, Firczák Gyula munkácsi e. m. nagyprépostot, a nagybereznai kerület országgyűlési képviselőjét érte az a királyi kegy, hogy munkácsi püspökké legkegyelmesebben kineveztetett. Mi, kik Ungvár városának egyik szellemi orgánumát képezzük, önzetlen szívből fakadó üdvözlettel fogadjuk a hivatalos lap julius 5 iki számában közzétett kinevezését hazánk eme jelesének. A Nagyanyáink.-- Kaszás Etelka. — I. A kies-völgyes Balaton vidékének egyik falujában töltöttük el gyermekéveinket. Az öreg családi ház, amelyben születtünk, a falu végén áll fák és zöld kertek között. Ha kilépünk a kapun, már nem is utczán, hanem a természetben találjuk magunkat. Közvetlen a ház előtt lapostetejü domb emelkedik, annak tetejéről be lehet látni az egész határt. A szántóföldeket, meg a kökénybokros legelőket. Egyik oldalról a „Fekete hegy“ alkotja határunkat, aljában a zöld szőlők közül ki- fehérlenek a pinezók és présházak. Más oldalról a szepezdi hegyek sötétlenek, itt-ott megszakadva előtüntetik a Balaton zöldeskék vizét és láttatják a távolban kéklő somogyi hegyeket is. A domb alatt patak csörgedezik. Ha nem látták, gyakran levetettük czipőnket és végig gázoltunk vizében. Édes apánk el nem gondolhatta, hol hülhettünk meg olyan gyakran. A domb falu felőli oldala mellett mélyedés van, oda fut le az utczákról minden eső viz, egész kis tó keletkezett már belőle, nyáron ludak és kacsák fürdenek benne, télen pedig ha befagy, gyermekek csúszkálhatnak rajta. A domboldalról szerettünk leszánkázni a „Pocsétára“, bár Ferinek, a ki legnagyobb volt köztünk, öröme telt benne, jha zökkenésbe kormányozta a szánt és mind legurultunk róla. Feri különben elsőszülöttségi jogát alaposan kihasználta. Parancsai szinte olyan érvényesek voltak előttünk, mint szüléinké. Nem is mertük őt letegezni, ellenben ő még nevünket sem használta, hanem Kálmán, Etus, Margit és Viktor helyett állandóan Kesének, Hetyának, Jupucnak és Pitykének szólított bennünket. Ha hintát kötött, nem ülhettünk fel rá addig, amig a hintázás diját le nem fizettük azokban a pénzalaku fehér kavicsokban, amilyenekre csak hosszas keresés után akadtunk az udvar homokjában. De szívesen megbocsátottuk neki a legnagyobb jogtalanságot is, csakhogy résztvehessünk játékaiban. A legnagyobb szívesség, amit tőle nyerhettünk, az volt, hogy elvezetett felkutatott madárfészkeihez, vagy nekünk is készített patakban forgó malomkereket. Persze ügyelt rá, hogy az ő kerekének lapátjai legyenek a legnagyobbak s hogy az ő malma álljon ott, ahol a viz leggyorsabban forgat. De nemcsak Feri, hanem szüléink is lépten-nyomon éreztették velünk, hogy őt illeti mindenben az elsőség. Étkezésnél Feri kapott legelőször a tányérjára, a játékok között a legszebbet s az édességek közül a legnagyobb részt Feri vihette el; ha szüléinknek dolga akadt valamerre, vagy távollakó rokonok látogatására mentek, Ferit vitték magukkal. De a legnagyobb tekintélyét mégis az adta előttünk, hogy még nagyanyánk is neki kedvezett legjobban. Nagyanyánk, aki egy házban lakott velünk, édes apánk anyja volt. Szobáját a mellette levő kis konyhával a hosszú folyosó teljesen elkülönítette a mi lakásunktól. A szobájába nem láthattunk be, mert az volt a belső, pedig szerettük volna látni s nem egyszer kíváncsian találgattuk, mi minden lehet nagyanyánk szobájában. Feri, aki már egy ízben járt ott, azt állította, hogy ott is csak asztal, szék, szekrény s több efféle van, mondta, hogy az a szép muzsikaszó, ami néha kihangzik nagyanyánk szobájából, csakugyan az órától hallik, pedig senki sem hajtja, nincs is forgatója. Sokat beszélt valami nagy, szegletes üvegről is, ami tele van apró játékokkal: székekkel, házzal, lóval és katonával. Nagyanyánk hosszú, egyenes termetű asszony volt, fejét büszkén hordta vállain, mintha az időnek nem lenne hatalma fölötte. Csak hófehér haja és szája körül néhány ránéz hazudtolta meg, hogy fiatalos ruganyossága már nem aa első ifjúságé. Haja mindig középen volt elválasztva és állandóan fekete csipkefőkötő fedte. Meg voltunk róla győződve, hogy az a főkötő ád neki olyan nagy tiszteletet. Szemével élesen és szúrósan nézett. Ha ránk tekintett, lehetetlen volt le nem sütnünk szemünket s azt nem éreznünk, hogy valami rosszat követhettünk el. Csak azt nem tudtuk, tni lehet az, amiért mindig haragszik ránk. Keveset beszélt, hozzánk meg csak akkor szólott, ha már nem hallgathatta kiabálásunkat. Ilyenkor megjelent a küszöbön, még haragosabbra ránczolta homlokát s ránk kiáltott. Meddig hallgassam még a lármátokat, takarodjatok el a folyosóról — és becsapta maga után az ajtót. Neveletleneknek, vad csikóknak nevezett bennünket. Nem egyLapunk mai száma ÍO oldal.
