Heti Szemle, 1911. (20. évfolyam, 1-52. szám)

1911-07-12 / 28. szám

HETI SZEMLE Szatmár, 1911. julius 12. par Síngoi és franczia uridivat fiüiönlegességefi, fehérneműk méret .szerint is készülnek. Nyakkendők, panama-, japin-, rizs és toUkönnyü nyúlszőr kalapok, selyem zseb­kendők, selyem és czérna harisnyak, keztyük, séta- ///////j i j íi é/ í ) i ) // i * / 1 * ß telefon botok és egyéb újdonságok naponként érkeznek — lit ti I . J.stA (ii f i / c*. 2(H). sz. A legújabb női kézi tüskéik és illatszer újdonságok. mondott igazságot mindenki megérti, akár tetszik, akár nem tetszik neki. Ha a keresztény vallás kővetői meg­tudták szelídíteni a barbár néptörzseket, a pogány császárokat, le fogja győzni a hitet­leneket, az Istentagadókat, az anyagiság kö­vetőit, az igazság hirdetésével és az igazság­ban rejlő erők gyakor ati alkalmazásával, a felvilágosodás ezen legbiztosabb és legmeg­győzőbb formájával. Lapozgassuk csak a történelmet nagy figyelemmel és azt látjuk, hogy a keresztény­ség alkotta meg azt a liberalizmust, mely az egyént szabaddá teszi. Csak a tiszta keresztény liberalizmus fogja a rabszolgaságba került kisembereket elnyomói karmai közül kimenteni, csak keresni hirdetni és gyakorolni kell az igazságot, mely az idegen elemeket — melyek közibe keveredtek — az igazság eszközeivel meggyőzve, jobb útra térítse, vagy megmu­tassa azt az utat, mely innen kivezet. A kereszténység még a faji ellen­téteket is képes kiegyenlíteni, átkarolni tudja az egész emberiséget, békés eszközökkel hódit és győzni fog, ha elszántan és bizvn az igazság erejében, lerántja róla a leplet, a modernség tiszta takaróját. Ezt a munkát teljesítjük most, a ha­zugságok, a tévelyek fénykorában, midőn a történelem fonalán keressük és nyilvános­ságra hozzuk a népfajok gyarlóságait, jámborok és romlottak, a rontok- és rontottak tör­ténetét. Fent emlékeztünk meg az angol vi­szonyokról, nem lesz érdektelen itt meg­ismerkedni White, az angol képviselőház tagjának 1892-ben kelt nyilatkozatával, mely egy angol havifüzetben jelent meg : „ ... Ha a zsidó tényleg csak olyan élősdi, mely mások gyengeségének kiaknázásából él, mely nem képes tisztességesen másként megélni, mintha csereberél a vásárokon, bankópapirt ropogtat és az arany csöngését lesi — akkor az nem­csak Oroszországnak terhes lakója, de nem lehet kívánatos annak letelepítése semEszak- sem Délamerikának, de ezen a plánétán lakó bármely más népnek sem!“ Ezt az az ember Írja, akit Hirsch báró azért küldött ki Oroszországba, hogy az ot­tani zsidóüldözések okát, alakját és módját, tanulmányozza, hogy esetleg azokon, az Amerikába való áttelepítéssel segíteni lehetne. Chamberlain Írja: a zsidóellenes buj- togatás nem egyes emberek bogara, hanem az ő káros működésűknek megtorlást igénylő eredménye és olyan védekezés, melyet a kis nemzetközi népfaj óriási befolyása meg­követel, olyan kisszámú népfajé, melynek vallása ez egyetlen tételre vezethető vissza : fajtisztaság fenntartása és másoktól való szi­gorú elkülönítés ! Hogy mit értek el ezen el­különítésükkel — az ő barátjuk Renan azt Írja: „Őszintén bevallom, hogy a semifaj össze hasonlítva az indó-europaival, az emberi­ségnek alacsonyabb típusa.“ A semiszellem az agyvelő megrontója, mely elzárja azt a finomabb érzékek ki­fejlődésétől. Az a hite teszi veszélyessé : hogy Jahve megígérte neki a világuralmat. Hogy ez milyen szomorú lenne, könnyű elképzelni, de hogy tartós nem lenne, azt eddigi élet- folyama igazolja. Ettől az uralomtól, vagy annak csak átmenetétől is mentsen meg a mindenható Isten minden jámbor népet. Kiabáló statisztika. Egyik nagy né­met lap összeállította a francziaországi bűne­setek hivatalos adatait 1831-től kezdve és összehasonlította a kath. Egyháznak a nép­nevelésre gyakorolt befolyásával. Tudjuk, hogy a bűnesetek dsásfta a népesség szapo­rodásával és a megélhetés nehézségével ará­nyos, de mégis meglepő az a törvényszerű­ség, hogy a bűnesetek átlagszáma aszerint emelkedett, vagy csökkent, amint az Egyház tanítási és nevelési szabadságát korlátozták vagy épségben hagyták. A statisztika a következő: Év A bűnese­tek átlag­száma Az egyházi okta­tás helyzete 1831-1835 1836—1840 1841—1845 1846—1850 1851—1855 113000 144000 169000 226000 2800u0 E korszakban a j népiskolák vezeté- ■ sét kivették az Egyház kezéből. 1856—1860 266000 A vallásoktatást ismét bevezették az iskolákba. 1861-1865 1866-1870 272000 283000 A liberális császári törvényhozás meg­szorította az Egy­ház tanítási sza­badságát. 1871-1875 250000 ' - II Az Egyház tanitó-( szabadságát ismét elismerik. 1876—1880 1881-1885 1886-1890 1891—1895 1896-1900 1901—1905 372000 422000 461000 521000 514000 556090 Az egyházat telje­sen leigázták, befo­lyását az iskolákra megszüntették. Eredmény: a bűn-, esetek átlagszáma1 ijesztő gyorsan emelkedik. általánosítani. Az a férfi, aki nála romlott, csontja velejéig át van itatva bűnökkel, a melyeket csak sejteni lehet s már e sejtelem maga is iszonyat. S ha a nő sülyedése eny­hébb, csak annyiban az, hogy legalább nem öntudatos. Nyomorult ő is, de mégse szán­dékosan lett olyanná s talán még fáj is neki az, amivel a férfi dicsekszik. És hogyan di­csekszik ! Ezek az előkelő, úri és müveit vi­lágfiak, a kikben Wilde Oszkár köztudomás szerint a saját jellemrajzát adja, a szalonok ez ünnepelt hősei, — aljasabb banditák a börtönök minden lakóinál. A legfőbb bűn az, miben legnagyobb gyönyörűségük telik: az ifjúság megrontása. Szóval, példával ta­nítják, biztatják, unszolják ez ártatlan ifjút: „Ide nézz: én bűnös vagyok s a társaság körülrajong, csodál, utánoz engem. A bűn gyönyörűség, a bűn előny, a bűn kiválóság. Rajta! Utánam! Kövess engem s szerencsés leszel, irigyelt és boldog.“ így harsog a kényeztetett világfi s igy is cselekszik mig rásüt a siker napja. Hanem jő egy ködterhelt nap, a mikor rászakad bűneinek súlya. Föláll egy elkeseredett apa s világgá kiáltja: „Ez az ember, a ki hirdeti a csalást, tanítja az emberölést, dicsőíti a vérfertőzést, ez az ember el is követte mind azt, a mit hirdet. Nem iró ej, hanem gonosztevő. Nem irodalmi kritika, hanem bírói Ítélet illeti ezt.“ Szörnyű vádak halmozódtak Wilde fe­jére s tudta egész London, hogy a vádak igazak. De a bíróság nem Ítélt annak alap­ján, amit tud, hanem csak annak alapján, amit a bünvád bizonyít. Perrend szerint sok terhes bünvád alól menekült a vádlott. De ami bizonyított bűntény fennmaradt, az is elég volt arra, hogy a büntető igszságszol- gáltatás két évi fegyházra Ítélje őt. A biró sajnálattal jegyezte meg, hogy ez kevés, de többet nem enged a törvény. Itt indul meg a nagy kérdés. Bizonyos az, hogy a tulfinomult, kényes világfi ezerszerte többet szenved a fegyház­ban, mint valamennyi rabtársa együttvéve. Ő művészetet csinált a fényűzésből s mint annyiszor mondotta, nem a müveire, hanem az életmódjára fordította a művészetét. Dél­ben kelt föl, drága illatszerben fürdött, más­fél óráig ápoltatta gyönyörű kezét, két óra hosszat pompás hajfürtéit. Prémes bundája maga külön híresség volt, ékszerei, bútorai, ét­kezése, mulatsága mind egy-egy vagyon ér­tékét képviselik. Mindenből csak az jó neki, ami legritkább különleges drágaság. S mindez a más rovására és költségére. Ilyen az az ember, akit a fegyházi sza­bályzat belekényszerit a zavaros, közös rab­fürdőbe, a darócruhába, a nehéz rabkenyérbe. Feje tövig nyírva, keze eldurvulva s mun­kától feltörve; mert a keserves rabtartást is kemény munkával kell megszerezni, kora hajnali órákban kezdve. A gyötrelem évei után a kiszabadult Wilde újra tollat fogott. Irt egy kínos raj­zot a börtön-életről s nevezte azt vezekelés- nek. Irt egy fájdalmas följajdulást a szen­vedésről s nevezte azt biinbánatnak. Irt egy könyterhes lemondást s nevezte azt: meg­térésnek. S újra itt a kérdés. Vezeklés csak az, ami önkéntes. Bűn- bánat csak az, ami őszinte. Megtérés csak az, ami valódi, De lehet-e elhinni, hogy őszinte és igaz bünbánat az, amit a readingi fegyenc vall'?! Wilde Oszkárnak a fegyház után Írott müvei közül legkiemelkedőbb a De profundis, amelyben e megtérésének történetét beszéli el. Megható olvasmány: de mit ér, ha nem meggyőző! Ilyen történetet, sokat Írtak már s ha talán nem annyi műgonddal, de oh! mennyivel több természetes igazmondással. Ha ez és a különben szintén müértelemben szép Ballada lett volna Wilde egész irói ha­gyatéka, beh kevesen ismernék a nevét! A fájdalom e szülöttei milyen satnya sirvirágok a börtön előtti Wilde vérbiboros termékei mellett! Dorian Cray arcképe az a sokaktól magasztalt, még többektől kárhoztatott, de mindenektől megbámult könyv, mely nem­csak az írónak, de Wildének, mint ember­nek is, teljes és tökéletes jellemrajzát mu­tatja. Aki azt a regényt olvasta, az ismeri a modern világ irodalmának legfeltűnőbb alak­ját. Ritka iró, aki egyetlen könnyvében ilyen sokat mondott és ilyen sokat árult el. Élég azt az egy könyvét olvasni, hogy elbírálhas­suk valamennyit, amit a börtön előtt irt. Milyen könyv a Dorian Gray'? Hát ... az ördög is szereti a magáét. Wilde e legfőbb müve olyan könyv, mely lenyűgözi az olvasót. Hisz ő maga ha­tározza meg a finom különbséget: „Ez a könyv nem tetszik nekem, de végtelenül le­nyűgöz.“ Méreg, bizonyos, hogy méreg, de arany pohárban. A regény meséje lényegében csak annyi, hogy egy elragadó szépségű ifjúnak az a sajátságos kívánsága támad, hogy saját maga helyett a festett arcképe vénüljön s ő maga váltig fiatal és szép maradjon. A rendkívüli kívánság teljesül. De a festett arckép nem csak a vénülés, hanem a kicsapongások, a dőzsölések, a rósz indulatok a gonosz tettek undok vonásait is fölveszi s mint a testté vált lelkiismeret vigyorog a rémült tulaj­donosra. Dorian végül nem tűrheti tovább a szörnyű torzképet, kést döf belé, de a kés­sel saját szivét veri át s úgy találják rut, vén váz gyanánt, melyet csak gyűrűiről ismernek fel, mig fölötte az arckép diadalmas ifjú szépségben sugárzik. Dixi. (Folytatása következik.)

Next

/
Thumbnails
Contents