Heti Szemle, 1911. (20. évfolyam, 1-52. szám)
1911-05-03 / 18. szám
Szatmár, 1911. május 3 ,HETI SZEMLE“ tása, vezetése, adatainak tömörítése a főkönyv részére. Május hó 10 én harmadik óra 9—10-ig: A főkönyv; a számla fogalma; a tartozik és követel jelentősége; a kettős könyvelés értelme. Negyedik óra 11—12-ig: Fogyasztási szövetkezetek pénztárkönyve, naplója és főkönyve. Az előadó alkalmas nyomtatványokat hoz magával és a résztvevők ezeken vele együtt feldolgozzák egy kisded forgalom pél dáját az összes szükséges könyveken keresztül. Egyúttal megbeszélik mindegyik könyv és mivelet feladatát és czélját. E szerint a résztvevőknek ezeruzán kívül semmi mást nem szükséges magukkal hozni. Kérjük a keresztény térfoglalás és népszeretet minden barátját, különösen a fiatalabbakat, akiké a jövő, támogassák ami áldozatkészségünket tömeges részvételükkel. Jöjjön el minden pap és tanító, hívják meg a szövetkezeli embereket és azokat az érlel mes polgárokat, akikről gondolják, hogy ilyen kurzuson haszonnal vehetnek részt. Az elő adásokat dr. Molnár István ny. főgynmasiumi igazgató, gazdasági osztályunk vezetője a Szent Czeczilia termében tartja. Teljes tisztelettel- A „Katholikus Népszövetség“ igazgatósága. Dr. Ernszt Sándor Haller látván vezérigazgató. népszövetségi titkár. Tisza az államosítás ellen. Most tartotta tavaszi közgyűlését a nagyszalontai református egyházmegye, amelynek gróf Tisza István a világi elnöke. A közgyűlésen egészen adminisztratív ügyeket tárgyaltak. Egy kis bihari község kérte, hogy iskoláját átadhassa az államnak és a fölszabaduló tanítói fizetésből lelkészt alkalmazhasson. A közgyűlés világi elnöke, gróf Tisza István szólásra emelkedett: — Én a magam részéről ellenzem a kérelem teljesítését, mert nem tartom helyes nek a népoktatás államosítását. Sajnos, oly áramlatok érvényesülnek a magyar tanítói kar körében, hogy a tanítók egy része ma már, ha nem is istentagadó, de legalább vallásellenes és az egyháznak őrködnie kell a gyermekek vallásos nevelésén. Ezért a kérelem elutasítását javaslom. És a közgyűlés — nagyon helyesen — elutasította a kérelmet. Írja: HARSÁNY1 KÁLMÁN. EGY BESKATULYÁZOTT EMBER MONOLÓGJA. — Minden- szavakkal-gondolkozó beskatulyázott már engem valahová, ha netalán kénytelen volt rólam ítéletet mondani. Voltam romantikus, realista, klasszikus, naturalista, re- trográd, epikureus, renaissance-lélek, szentimentális, túlságig józan, hyper-idealista, optimista, pesszimista, világpolgár, honhazaffy, hortobágyi pojáca és modern. Szóval minden, vagyis semmi. Mert jelszavak és szállóige-vignetták alá csak mit sem érő lelkeket lehet sorozni. Prokrustes számtalan ivadéka mind belenyirbált, vagy be- lenyujtogatott a magatákolta ágyba, mert azt, hogy megnyírbálhatatlan és nem nyújtható: csak akkor szokták elismerni valakiről az emberek, mikor már a halottas-saraglyán nyújtózik végig. Sőt még akkor sem egész bizonyosan. Eleinte bántott ez a sokféle ítélet. Volt idő, a mikor valósággal véreztem belül, hogy retrográdnak, elmaradottnak tartanak, pusztán azért, mert nem minden divatos szólás kelt S NAPI TÉMÁK, = ÖRÖK PROBLÉMÁK visszhangot bennem. Hamarosan átértettem az efféle ítélkezés természetes okait, s hogy rájöttem a nagy titok nyitjára : besoroztam ezt az öröktől fogva való furcsaságot a groteszk mulatságaim közé. Ma már csak mulatni tudok rajta. Játszom, kísérletezem és bukfenceket hányatok a magam külön gyönyörűségére minden olyan újdonsült ismerőssel, a kit nem tartok érdemesnek arra, hogy mélyebb bepillantást engedjek neki a lelkembe. Azzá leszek az ajkán egy negyedóra múlva, a mivé épp nekem tetszik. Divatos jelszavakon, szólásokon, még ennél is jelentéktelenebb semmiségeken fordul meg az egész. Ha „nagy megérzéseimről és nagy meglátásaimról“ beszélek; ha tíz percig bámulok valami félszegül odavetett rikító foltot egy jeles modern mester huszadrendü majmoló- jának a képén; ha Baudelaire!, vagy Dehmelt tartom a költők atyaúristenének; ha kereken kijelentem, hogy Menger „Uj erkölcstana“ egyszer s mindenkorra szól; ha Magyarországot Balkánnak, Budapestet Magyar Sodornának, a magyar középosztályt barbár csordának nevezem; ha legjelesebb, de már nem tizennyolc esztendős festőművészeink valamelyikét vagy minde- nikét vén szamárnak mondom ; ha a szociológiát egyértelműnek, sőt egynek hirdetem magáival a filozófiával; — ha fölháborodom azon, hogy akad valaki, a ki a nemzetközi szellem, a a magyart becsmérlő idegenség legfőbb okául egy jól szervezett gaz érdek-szövetkezet alattomos működését látja; ha Debussyt Beethoven fölé helyezem ; ha Vörösmarty „Vén czigány“-át kinevetem ; ha az ország címerét leköpöm ; ha aggokat rugdalok meg, stb. stb. — mind ez éppen elegendő arra, hogy modernnek, minden előítélettől mentesnek tartsanak. De ha ezek közül csak egyet is elvétek, a modern ember (nem a modern, hanem a „modern“) rögtön kisüti, hogy nem az ő csordájából való vagyok, s rám veri a bélyeget tüstént: „elmaradt ember!“ Minden újító korszak erőszakos. A miénk is újító, tehát szintén irgalmatlan. Valamennyinek legfőbb közös jellemvonása, hogy mindent becsmérel, a mi ö előtte volt, s mindent végérvényesen, megföllebezhetetleniil, egyszer s mindenkorra akar megreformálni. „Most kezdődik a világ! Most nyílt meg az emberi értelem!“ — vallja büszkén s jaj annak, a ki a világ kezdetét nem máról keltezi, jaj annak, a ki a múlt idők nagy szellemeiről is el mer ismerni valamit! (Hányadszor van ez így már az emberi szellem fejlődésének epiciklikusan visszavisszatérő és mégis soha többé meg nem ismétlődő útján!) Azt ismeri el csupán, a kire — véletlenül, vagy a sors különös kegyelméből visszafelé is ráillenek az ő jelszavai. Hogy csak egyetlen példát említsek: azért nagyobb arcképfestő ma Goya a mi művészeink szemében Rembrandtnál, Velazqueznél, mert körülbelül ugyanott járt száz esztendővel ezelőtt egyedül, a hol ők most seregesen járnak: — oldalra vágó úton. Ez a „végérvényes“ ítélet természetesen nem jelent mást, mint hogy előre meghatározhatatlan idő múlva, de egészen bizonyosan — ugyanily tömeg-ítélettel ismét Rembrandt s Velazquez fog Goya fölé kerülni valamikor. A ki szembeszáll a mai közítélettel, „elmaradt ember“ a neve. És a ki talán két-há- rom emberöltő múlva fog szembe szállani a maival homlokegyenest ellenkező akkori köz-ítélettel, annak is elmaradt ember leszen a neve. Ez a megszégyenítő értelemben használt, de tulajdonképpen semmit sem jelentő jelző mindenkinek kijárt és ki fog járni, a ki a szellemi járványok vitustáncai elől kitér. A tömegben oly erős kicsinyek nem tűrték meg és nem is fogják megtűrni soha, hogy ízlésük, ítéletük fölött bírálatot mondjon a magányos vándor. Mögöttük ballag, vagy előttük, nekik egyre megy. Kivált közülök, büntetendő. Büntetendő a tömeg erős, kipróbált, régi fegyverével: a megcsúfolással. A megcsúfolásnak két módja van. Gyermekes csíny az egyik, de vásott gyermekre valló. Ugyanaz, mint mikor a pajkos kisdiák gombostűvel fehér papírlapot tűz a komoly professzor kaputjára, melyre ujjnyi betűkkel írt valami csúfnevet. A csúfnév hosszú életű. Gombostű, papírlap, kaput isten tudja, hol vannak már, mikor az emberek még mindig akaratlanul is elmosolyodnak a komolyképű professzor megpillantásakor. A tömegízlés így bélyegezte bődületes lármának, fülsiketítő hangzavarnak a Wagner-zenét. Alaptalanul, megértés nélkül, pusztán roszindulatú csínytevésből. És még ma is ezrivel akad olyan zenekedvelő, a kit semmi áron sem lehet rávenni, hogy győződjék meg egyszer, igaza van-e ennek a kiirtani három évtized óta nem tudott képtelen ráfogásnak. S egy-egy ilyen megföl- lebbezhetetlenül kimondott tömeg-ítéletnek — példáúl ennek is — oly hatalmas szuggesztív ereje van, hogy — többszörös tapasztalatból tudom, — még azt is megcsalja, a ki nagynehe- zen rászánta magát, hogy maga formáljon Wagner zenéjéről ítéletet. Tristan és Isolde „végig- szenvedése“ után a fülére panaszkodik ugyanaz az ember, a ki a „lágy, melodikus“ jelzővel megtisztelt Verdi Aidá-jában egyáltalán nem talált hangosnak tizenhat harsogó trombitát! A megcsúfolás másik módja már nem gyermekes csíny, hanem tudatos rosszakarat, vagy legszelídebb eseteiben egész egyszerűen korlátoltság. Ez a beskatulyázás. A komikum netovábbja, hogy miért skatulyáznak be valakit valahová. Elég egy szó, elég egy név, a mely valamely letűnt kor jelszavaként hangzik, hogy minden további gondolkozás nélkül a megfelelő vignettás doboz után nyúljanak. Elragadtatással szólok a kassai dóm ereklyetartójáról: retrográd vagyok, középkori ízlésem van. Bámulom Michelangelo titáni erejét, Lionardo da Vinci univerzális lángelméjét, Cellini mindenen keresztülgázoló féktelen önbizalmát: — visszasirom a renaissance-kort Megemlítem, hogy a XVIII. század különösebben érdekel, s minden számottevő francia ígóját áttanulmányoztam: kisütik, hogy szellemi fejlettségemben még a tizennyolcadik századnál tartok. Megvető ajkbiggyesztés nélkül találom kiejteni ezt a már hangos szóval nem ishallható ominózus szót: „magyar“, — menten honhazaffyvá tesznek, két ff-el, két pontos ip- szilonnal, fokossal, pántlikás pörgekalappal, a fülembe muzsikáló cigánynyal, a „nemzeti csöndes“ girigáréját gusztálva. Olvastam a Kama Sutrát: erotomaniakus vagyok. Nagyszerűnek tartom Strindberg „Julia kisasszony“-át: naturalista elveket vallók. Schopenhauert állítom a legragyogóbb szellemű gondolkozónak: pesszimista vagyok. Beszélek a szanszkrit filozófia nagyszerűségeiről — nem Buddhára, hanem a Vedáutára gondolva, — a buddhizmus hívének tartanak. Megvédem a Darwint a sarlatánság vádjával szemben : rám olvassák a monizmust s Hackel könyvét gyanítják a bibliámnak És így tovább a végtelenségig, minden skatulyákon keresztül . . . * Minden gondolkozó embernek csupán stúdium a ma. Erényeivel és félszegségeivel egyetemben pusztán anyag a gondolkozásra. Éppen olyan anyag, csak megszüretlenebb, mint más korszakoké. Tömeg-psychológiai tanulmány. Az örök ember új ruhája. Semmivel sem szeretem jobban, vagy kevésbbé, mint más korszakot. De természetesen több részlete érdekel, mivel benne élek. De ha ág ez a korszak az egyetemes emberi művelődés fáján, akkor én magam inkább a továbbfejlő törzs felé érdeklődöm, mint a zsenge, esetleg vad hajtások felé. Azért, hogy nem tagadom a fát lefelé, nem következik, hogy nem vagyok a nagyon is zsenge, vagy vadhajtáson csüngök fölött! Pártoljuk a hazai ipart! Minden magyar ember szent kötelessége a hazai ipar pártolása. f csakis hazai termékeket dolgoznak fel. A lcgkifogástalanabb kivitelben készíti a legkülönbözőbb alakú pyramisokat, obeliszeket, kereszteket, emléktáblákat, sirfedeleket, mezéi kereszteket, kápolnákat, mauzóleumokat stb. n MODERN BERENDEZÉSŰ GÉPTEREM A CSISZOLÁS RÉSZÉRE. FiÚk-ÜZlet: Szatmár, Attila-u. 4.
