Heti Szemle, 1910. (19. évfolyam, 1-52. szám)
1910-05-04 / 18. szám
Szatmár, 1910. május 4. „HETi SZEMLE 3 — Tud hallgatni ? — Akár a sir. — No hát — én is. — Kérem: teszi kezét vállamra az én polgártársam. Nincs itt ok a hallgatásra. Se’ a titkolódzásra. Én például olyan hatvanhetes vagyok, akár maga Ófelsége. De azért nyíltan kimondom, hogy Kelemenre szavazok. — Érdeke kívánja ? — De hogy! Nekem nem tett semmit. Én nem kértem tőle semmit. Nem is fog nekem adni semmit. És mégis rászavazok. Rá kell szavaznom. — De hát mégis csak van reá valami súlyos oka ? . . . — Hát kérem, mert — zsidó. És egy cseppet sem botránkoztam meg ebben az őszinte nyilatkozatban. Se’ a felfogásban. Nagyon érthetőnek, nagyon természetesnek találom. És becsülöm polgártársam őszinteségét. Hanem az már mégis különös és nem is tartom egyenlő mértékkel való mérésnek, amit más oldalról, más polgártársaim felfogásában tapasztaltam. Ha ugyanis én vagy más azt mondaná vagy hát mondja, hogy én ugyan Kossuth hive vagyok, talán dühösebb hive, mint maga Kossuth, de azért most Keresztszeghire szavazok. Miért, mert azért, hogy keresztény . .. Akkor azonnal kész az Ítélkezés: — Vallási kérdést csinál a választásból. — Faj gyűlölet! — Nem tud magasabb pontra emelkedni! — Bigott! — Klerikális. * * * Most már bizony vége annak az időnek, mikor a követjelöltek azzal tüzelték választóikat, hogy ha rászavaznak, — hát nem kell adót fizetni. Megérett a népben is a gondolat, belenyugvást hozott — „a muszáj Hanem különös jelenségre találunk ebben a mostani kortesvilágban az adófizetés erányában. Egyik adófizető polgártársam, aki a múltkori „exlex“-ben vérét tudta volna ontani annak, aki adóját befizeti: a mostani „exlex“- ben igy okoskodott előttem. — Mán’ miért’ hogy ne fogadnék el egy kis kortes-pénzt. Nagy az adó. Szeretném bizony, ha túlesnék a hátralékon. — Hát már ön is ? És exlexben ? — Ugyan, ugyan uram! Akár egyik, akár a másik párttól fogadom el azt a nyomorult garast, csak az államnak csinálok hasznot. Miér’ mer’ — polgári becsületemre mondom, hogy viszem az adóba — „ex-lex“- ben is. — Hát barátom, bizhatunk-e ma a polgári becsületben ? — Abba bizony csak kötve bízzunk. * * * Két magyar találkozik az utczán. — No koma, hova szavazunk ? — Hát hova? Ahó’ többen lesznek. — Osztég mán’ miér’ ? — Azér’ koma, hogy nyerjünk. — Ugyan — hát! ! — Ugyan hát? Hát csak nem hagyom magam, hogy kinevessenek Nimetiben. —- Mán’ hogy gondó’ ilyet, koma ? — Hogy ? Iszen eddig la’ mindig oda szavaztam, ahol nyertünk. * * * Olvasom, hogy egyik vidéki városban az asszonyok is — pártgyüléseket tartanak . .. No hát ezekre a gyűlésekre bizony érdemes lenne elmenni. Talán inkább, mint a repülő versenyekre. — A kék’ még nekünk, hogy ami asz- szonyaink is követnék a példát. — így is feszül a húr. Hát még akkó’ vóna ám valami — csinos muzsika. (bgp.) Keresztjáró napok. Áldozó-csütörtö- köt közvetlenül három napi ájtatosság előzi meg a rk. híveknél. E napokon a hivő nép alázatos lélekkel s töredelmes szívvel körmenetet járva, Istennek földi s örök javukra szükséges adományaiért s áldásaiért esedezik. A keresztjáró áhitatosság eredetét az V. században élt szt.-Mammert viennei püspöktől veszi, ki, midőn székvárosát földrengés, ragadozó állatok s villámcsapás pusztították, híveivel együtt az Ur kiengesztelése végett 3 napi böjtöt tartott oly sikerrel, hogy a pusztító csapások megszűntek. A nyolczadik században Róma is elfogadta és ez időtől fogva az egész kath. egyházban elterjedt e valóban megható szép áhitatosság. A reménynyel telt szív harangzúgás és a feszület szent jelének vezérlete alatt zászlóktól környezve vonul a mezők és rétek virágai közt felállított kereszthez vagy templomba, az imádság és ének esdeklő hangján kérve Istent, irgalomért és kegyelemért. Városunkban a székes- egyházból hétfőn a zárdatemplomba vezettetett a körmenet, tegnap és ma a kedvezőtlen időjárás miatt elmaradt. Félredobta a kartonlapocskát és elgondolkozott. Egyszerre megjelent előtte a le- ánjdiának nyúlánk alakja, akivel néhány évvel ezelőtt sokat érintkezett, megjelent, ám nem az emlékezet félálmában, hanem élőn, valón és dobogó szívvel, aminőnek ismerte szerette volt. Igen szerette! Ebben a pillanatban oly erővel érezte azt, mint még soha. És a lányka szende mosolyai és mélységes tekintetei, amelyek most megjelentek előtte a s amelyeket most ép úgy megértett, mint ahogy azelőtt sejtelme sem volt róluk, világosan megmondották neki, hogy nem viszonzatlan, kába szerelem. Kárbaveszett vigasztalódás. Szegény Emma! Minthogy talán hibásabb volt a fájdalom, melyet a leánynak okozott, semmint meg merte volna mondani, gyónni magának, elmenekült akkor előle: elmenekült aljasan, mert feleségül kellett volna vennie — és a házasság szétdulta volna a szerelmet, a család lehetetlenné tette volna a művészetet. Legalább akkor igy tetszett neki. És most, hogy mindazonáltal kettejük váratlan találkozásáról álmodozott, a leánynyal való találkozásáról, aki immár nem rabszolgája szüleinek és akit a művészet és dicsőség hétköznap szokásai és alakításai fölé emelt — egy hitvány kis lapocska ime lakonikusan tönkretette utolsó csalását. Talált azonban a levelek között egyet, melyre az imént ügyet sem vetett. Megismerte borítékján megismerte küldőjének sajátságos Írását. Edvigetől való volt a levél, órára, percre választott kedveséé, hirtelen és verőfényes mámorok jókedvű sugallójáé, aki meghívta magához. Elmenjen ? El hát . . . Miért ne menne? Sőt rögtön indul, jó szórakozás lessz . . Átöltözködött és elvitte az ajtó kulcsát, mivel előre tudta, hogy későn tér haza, — azzal megindult a lépcsőn lefelé. Mikor azonban az utczára ért, egy ötlet megállította. Kétségtelen: a verssorok az imént azért nem sikerültek, mivel a versmérték, amelyet választott, nem volt összhangzó a tárggyal; most azonban megtalálta a helyes versmértéket. Kilencz szótagos verssorokra van szükség!... No meg más formára . . . egyszerűbbre, önkénytele- nebbre. . . Ismét megjárta a kis utat, amely hazáig vitt: benyitott a házba, mint a mikor 12 esztendős volt, két ugrással fenn termett a lépcsőkön. Minő langyos és nyugalmas volt a dolgozószobája. Ledobta kalapját és köpenyét felgyújtotta a lámpát és körülnézett. Milyen jól, — milyen szabadnak érezte magát idebenn; leült az íróasztala elé, megragadta a tollat, és magában való bizalommal eltölten újra kezdte a munkát, melyet az imént anyira bátorságát vesztve hagyott félbe. Ezúttal nem bántotta a kétség, nem gyötrődött. És a toll hegye futott és a lapok száma egyre nőtt. A tárgy azonban nem ugyanaz volt, mint az imént. Más tárgy foglalta le: amannál életteljesebb, leikéhez közelebb való. Emma és Edvige! . . . Úgy érezte most, hogy küzdhe- tetlen varázslókká alakítja át őket. Akkora szerelemmel szerette most őket, aminő a valóságban soha sem lett volna úrrá: szerette őket azzal a dicső és elpusztíthatatlan szerelemmel, amely beéri maga magával és nem kíván ellenértéket. Az órák észrevétlenül repültek a költő magányos szobájában. A toll hegye ide-oda futkosott a papiroson. Odakivül esett az eső. Azok közül a tavaszi esők közül való, amelyek csirahatásként érik a füvet és virágokat. Lucianoban a hulló viz zaja olyan hatást keltett, mintha valami elnyomott és távoli zenekar kíséretét hallaná. Akármilyen boldogtalan volt még csak az imént s akárminő kétségbeesett lehet talán holnap . . . ebben a pillanatban föl nem cserélte volna tollát egy király jogarával. Pártoljuk a hazai ipart! KEPES SÁNDOR Minden magyar ember szent kötelessége a hazai ipar pártolása. csakis hazai termékeket dolgoznak fel. A legkifogástaianabl» kivitelben készíti a legkülönbözőbb alakú Pyrainiso- kat, Obeliszkeket, kereszteket, emléktáblákat, sirfedeleket, mezei kereszteket, kápolnákat, mauzóleumokat stb. MODERN BERENDEZÉSŰ GÉPTEREM A CSISZOLÁS RÉSZÉRE. Fiók-Üzlet: Szatmár, Attila - u. 4:.
