Heti Szemle, 1909. (18. évfolyam, 1-53. szám)

1909-12-29 / 53. szám

6

HETI SZEMLE

Szatmár, 1909. deczember 29.

bájos egyéniségének, behízelgő dalainak nem csoda, ha sikerült teljesen meghódítania a hallgatóságot. Sikerük volt a Stoll Károly kupiéinak is. Műsor után társasvacsora, majd hajnalig tartó táncz következett.

Karácsonyi színjáték. Mezőteremen karácsony előestéjén és karácsony estéjén lélekemelő látványban volt részük a híveknek. Ugyanis ez estéken adták elő a róm. kath. elemi iskola felsőbb oszt. növendékei .,Jézus születését“. Öröm volt hallgatni a svábajku gyermekek szép magyar előadását. Á szép siker Bart Mihály s. lelkész fáradságot nem ismerő buzgóságának és Czumbel Jakab közreműködésének köszönhető.

Hangversenyek. A tanács megengedte hogy a zeneiskola a bérleti hangversenyeit januártól kezdve a színházban tartsa, mivel azok ideje (délután 5 óra) az előadásokat nem zavarja.

CSALÁDI KÖR.

Egy anyának könnyei.

Irta: Bodnár Gáspár.

XI.

A könnyek győznek,

Ágoston csakhamar tapasztalja, hogy az uj elmélet, tan, melybe úgyszólván belekergette önmagát — nem tudja sem gondolkodó elméjét, sem vergődő szivét kielégíteni.

Mentői jobban boncolgatta, annál jobban felismerte hamisságát és sivárságát . . .

Ott hagyta tehát!

És érezte, — Írja Ágoston, — hogy ez elhatározásában nem kis szerepe van édesanyja könnyeinek.

Értesíti most Mónikát, hogy elhagyja Karthágót, ahol annyit szenvedett — és Rómába költözik.

Monika elsápad. Szive összeszorul. Fia Rómába való utazása úgy tűnik fel előtte, mint gyermekének teljes elzüllése. Sőt végpusztulása.

Gyorsan határoz. Egy pillanatig sem habozik.

— Ágoston nem utazik el Rómába, így okoskodik az aggódó anya. Vagy ha elutazik, vele megyek. Vele utazom. De fiamat most már nem hagyom magára.

Ágoston pedig mit sem sejt. 0 nem is kívánt utitársat. Senkit, de senkit. Ah, ő egyedül akar Rómába utazni. Csak feldúlt szivét, lángoló, égető szenvedélyeit akarja magával vinni.

Monika szellőként egyszerre Karthágóban terem. Ágostonnak lába szinte gyökeret ver. Nagyon meg van lenetve.

Édes anyja könnyek közt, összetett ke-t zekkel, majd karjaiba szorítva kéri, kérleli

— Fiam, ne menj ! Maradj velem. Vagy ha már nem tarthatlak vissza, vigy engem is magaddal.

Ágoston megremeg anyja könnyeinek és fájdalmainak látására. Megadja magát, ígéri, hogy nem hagyja el Karthágót.

ígérte. De lelkében az elhatározás megmaradt. Sőt erősödött. Titokban útra készül.

Tervet kovácsol. Isszonyu tervet. Amire csak az ő szive szánhatja el magát.

Kérleli tehát anyját, hogy hadd kisérhesse ki egyik barátját a tengerpartra. Azt a barátját, aki éppen most utazik a hajón Rómába.

Anyja ellenzi.

De Ágoston erősen fogadja, hogy mihelyt barátja hajóra száll, visszajő anyjához.

Monika nem tágított.

— Jól van, én is megyek veled a tengerpartra.

Es elindulnak . . .

Az éj leszáll. A tenger erős hullámokat vet. Akárcsak Ágoston szive. A hajósok lesik a szél fordulását. A vitorlákat feszitik és készülnek az indulásra.

De a tenger egyszerre még haragosabb. Zug, morog. Iszonytatóan hánykolódik.

így nem indulhatnak. Vesztegelni kell.

A várakozás sokáig tart. Az anyán már meglátszik a virrasztás és álldogálás nyoma. Ágoston Mónikához fordul és fiúi gyöngédséggel kérleli.

— Anyám, térjen vissza. Nyugodjék le. Pihenjen.

És újra meg újra fogadkozik, hogy ő, — Ágoston — is visszatér. Nem megyen. Nem utazik el. Csak édesanyja térjen pihenőre.

Monika most egyet gondol. A tengerparttól nem messze áll egy kis kápolna. Ide ■tér be. És nem nyugszik. Könnyek közt vir- raszt. Imádsággal tölti az éjszakát.

A tenger pedig lecsendesedik. Mint az oroszlán, ha kitombolja magát — elnyúl és csendes szendergésre hajlik. Ilyen volt ez a tenger is. Majd kedvező fordulatot vesz a szél. A vitorlákat újból felhúzzák.

És mielőtt még a hajnal meghasad . . . Ágoston ott ül a hajó ormán. Bágyadt, félénK. szemeit, melyekben a megmozdult lelkiismeret vergődött, a kis kápolnán jártatja.

Ahol az ő édesanyja könnyeit hullatja. Ahol sir és imádkozik. Ahol várja, mint a nagy beteg az ébresztő hajnalt.

Hiába várja!

A hajó lassan indul. Mély sebet vág a tenger sima tükrén. Aztán fordul. És Ágoston látja, mint tűnik el hazája földje . . és e földön az a kis kápolna, ahol édesanyja sir és imádkozik. C érette. A hálátlan, rossz gyermekért.

... A nap már ébredőben. A kis kápolnából kilép egy anya, akinek sejtelme sincs arról, mit cselekedett az ő gyermeke. Sietve igyekszik a- tengerpartra.

Fiát már nem találja ott.

Ha eddig csendes, még mindig reménykedő fájdalom borult Monika sebtől vérző szivére: most a fájdalom őrülete vesz erőt összezúzott lelkén.

Ott bolyong a tengerparton. Szétzilált hajzattal, megtört idegekkel. Keresi fiát. Akit elraboltak kebeléről. Aki megcsalta őt, vagy fiát csalták meg. Kérdezi a tengert:

— Hol van?

— Hova vittétek, ti kegyetlen hullámok ? Feleljetek!

De a tenger hallgatott. Csak hullámai iitődtek ritmikusan a partokhoz.

Monika pedig mindentjbetölt siralmával.

. . . Most egy gondolata támad. Hajót keres. Hja, ha az olyan könnyen található lenne. Nem is talál.

Tépett szívvel hagyja tehát ott a szomorú tengerpartot. Visszatér hazájába. Feldúlt otthonába.

Es éli bus özvegysége napjait. Imádkozik. Naponkint megerednek könnyei. Köny- nyeinek egész tengerárja.

De nem tud nyugodni. Rövid idő múlva ő is hajón ül. Megy, siet fiához.

A tengeren rettenetes vihar tör ki. Minden utas remeg. Még az istentelen is imádkozik. A hajó kapitánya már lemond a menekülés lehetőségéről.

Csak Monika marad nyugodtan.

— Nem halhatunk meg!

— Bizzunk Istenben ! Mig én a fiamat viszont nem látom — nem halhatunk meg.

Az édesanya csudás sejtelme, érzése fogta el szivét. Ő hitte, tisztán látta, érezte anyai szivének mélységes mélyében, hogy élnie kell, nem halhat meg, mig fiát meg nem találja.

És a tenger csakugyan elcsendesedett. A vihar elmúlt. Az ég mosolyogva tekint a hivő anyára.

Rómába érkezvén, keresve-kereste Ágostont. Szivettépő fájdalommal hallja, hogy fia már elutazott Rómából Milánóba.

Milánó kétszáz mértföldnyire van Rómától. Hogy tegye meg összetört, gyenge testével ezt a rengeteg utat?

Oh, az anyának csudás az ereje, bátorsága. Nincs az anya előtt lehetetlen, ha a gyermeke megmentéséről van szó.

Útra kél tehát újra. Mert addig nem halhat meg, mig fiát meg nem találja.

És megtalálja . . .

Ki vállalkozik arra, hogy a találkozás nagy, megrázó pillanatait leírja, hűen lefesse ?

Azt nem lehet leírni, azt érezni kell.

Ágoston, az eltévedt gyermek megtér. Az édesanya könnye győzedelmeskedik. Övé lesz fiának lángesze. Övé már a megzaklatott és sebektől vérző szive. Övé hite, reménye és messze ragyogó jövője.

Tizenhét esztendeig hullottak azok a könnyek. Ostromolták az eget és az eltévedt gyermeket.

Visszahozták.

A megtérés pillanata mély és megrázó. Ágoston édesanyja kebelén nyugszik. És az ő szemének is megerednek a könnyei. Tengerárban hullanak ... a boldog anyai kebelre

Monika sokáig nyugosztalja a remény és boldogság örömében úszó tekintetét fián.

Még mindig' oly szép, kedves ifjú, az ő Ágostonja.

Hát még nem késett!

Még idejében érkezett!

*

* *

Ágoston visszavágyódik hazájába. Csak kedvező időt várnak. És indulnak is.

Estenden volt. A nap már lemenőben. Mintha elfáradt volna ő is. Nem fényözön, izzó, tüzes golyó volt már. Ágoston ott pihen édesanyja kebelén. Monika azt hiszi, a menyország integet feléje.-- Ah édes fiam, — szól anyai boldogságának gyönyörű rezgésével, — engem már e föld nem érdekel. Az élet sem. Mit is keresnék én itt. Csak egy volt, amire vártam. Hogy téged halálom előtt még megtalálhassalak. És meggyógyíthassalak. Elértem. Istennek legyen érte hála és dicsőség.

... A beszélgetés után néhány napra Mónikát gyilkos láz gyötri. Oly hevesen, hogy a kifáradt anya elalél. Még egyszer feleszmélt. Ágoston az ágya mellett állt. Észreveszi. Megfogja kezét, bágyadt szemeiben még egyszer fellobog az élet pirja.

— Itt fogjátok — suttogja elhaló hangon — búcsúzó anyátokat eltemetni.

Aztán a kilenczedik napi agónia után lelke csendesen Istenhez szállott . . .

Ágoston az első pillanatban nem tud sírni. Mintha kiégtek volna könnyei. De azután megeredtek, mint a felhők áradatai.

... És Ágostonból Isten szolgája lesz. Apostola, püspöke az egyháznak. Szentje. Fényesen ragyogó csillaga a hit egének. Fénye messze ragyogott az egész világon. Ma is ott ragyog és nem fog kihamvadni soha, mig egyetlen anyai könny hull e bus földön.

(Vége.)

Nyomatott a Pázmány-sajtóban Szatmáron.