Heti Szemle, 1909. (18. évfolyam, 1-53. szám)
1909-02-04 / 6. szám
9 HETI SZEMLE Szalmár, 1HQ9. február 4. és czél nélkül. Nem eszmék vezetik a politikát, de felülkerekedett, sokszor önjelölt politikai nagyságok, kiket az intriguák ezi- pelnek. Ezt kell sajnosán tapasztalnunk most is, mikor válság liirek politikai fellegek keringenek. Mikor egy féktelen ambiezióju, pártjától elnöki székbe segített, tehetségét, államférfim belátását nagyon is túlbecsült, kormányvezetéseire aspiráló, elfizetett individuum kereket köt azon gigászi erővel dolgozó nagy emberek törekvéseinek, kiknél tisztább kezű és nomzetibb elem alig ült kormányszéken. Hogy valamikóp befejezett munkával ne távozhassanak. S mert a pártpolitika titka soha sem szokta a maga embereit, tehetség, arravalóság és elvek szerint válogatni: igenis tartunk tőle, hogy hamarabb, mint hírről — meglepetés érkezik a nemzet számára. 1 történelmi érzék elfajulása. A kicsiny nemzetek fentartója a történelmi öntudat. Megpróbáltatásaik között nem hatalmakból és gazdagságokból merítenek erőt, hanem multjok nagy emlékeiből. Az a tudat hogy őseik ezer viszontagság között is képesek voltak a túlerővel szemben megőrizni független- ságöket, megaczélozza erejöket s győzelemre vezeti fegyvereiket. De a hazaszeretet azon földdarabhoz való ragaszkodással kezdődik, melyet a sors szülőföldünkké s lakóhelyünkké tett; a haza történelme is az ország egyes rögeinek történelméből áll. Ez utóbbit megmásítani annyit jelent, mint merényletet elkövetni a nemzeti történelem ellen. S valamint hazám múltját nem adom cserébe sem a hatalmas angol, sem a nagy német nemzet történelméért; úgy elkésve bár, de utólag is tiltakoznom kell azon eljárás ellen, mely városunk utcza-neveinek megváltoztatásával polgártársainkban a mull emlékeivel való kapcsolatot megszüntette. Nevetséges ugy-e bár, ha a parvenü egy régi kastélyt megvásárol s vendégeinek gőgösen mutogatja a mások arcz- képcsarnokát, mint a saját családjáét? Szatmár-Németi nem parvenü ebben a magyar hazában és mégis igy cselekszik. Voltak nekünk tisztességes utcza- neveink, melyek közöl akárhány bennünket városunk múltjára emlékeztetett: Gi- ród-uteza a történelem előtti korszak gyűrű alakú legősibb erőditvényére; Do- boló-utcza; Vár-utcza a város azon ut- czájára, mely a vár főkapujához vezetett; Kis- és Nagy-utcza a vár lebontása utáni építkezésekre; Nemes-utcza a város régi nemes lakosaira; Csapó-utcza egyik ilyen ősi családra; Kápolna-utcza az ottani kis szentélyre stb. Nem mondtam volna le még a Mig-lakhatom-utcza nevéről sem, mert ez az utókort a Szamos gyakori kiöntésére s a belőlök származó nyomorra emlékeztette, s nyelvészetileg is elég érdekes jelenség. Meghagytam volna a Jakab- és Pér-utczák neveit is. Mert bár még most megfejthetlen vonat- kozásuak, ösztönzik a hivatottakat a további kutatásra. Csupán az újból keletkezett utczákat kereszteltem volna el. S ehelyett ezelőtt vagy huszonöt esztendővel eltörölték az összes utcza- neveket s úgy találomra a politika és irodalom nagy képviselőinek neveivel ruházták föl az árván maradt házsorokat, melyek még azóta sem tudnak önmagukra ráismerni. Esztelen divat volt az akkor szerte e hazában, melynek az lett a következménye, hogy azóta minden városban egyformák az utezanevek; a nagy magyar alföldi városokunalmas egyformaságának okai még egygyel szaporodtak meg. x Nem lehet kifogása senkinek sem a Kölcsey, Petőfi, Szirmay, Gvadányi szóvál oly nevek ellen, melyek viselői Szatmár nevét tetteikkel és Írásaikkal megdicsőitették. De ezeken kívül van még egy sereg olyan, melynek viselői a haza történelmében ugyan igen tiszteletre méltó nevet vívtak ki, azonban életrajzuk Szatmárral semmiféle vonatkozásba nem hozható. A névadás elsietett munkájában hálátlannak is mutatkozott Szatmár-Németi, aminél nincs csúnyább tulajdonság. Elfelejtkezett arról, kit első hiteles okiratunk a város alapítójának nevez, Gizella királynőről, ki ide német gyarmatot telepített s ezzel mintegy a magvát vetette el annak a kultúrának, melyre most oly büszkék vagyunk. Nem láthatok ugyan be a negyedszázad előtti névadók leikébe, de azt hiszem, hogy első királyunk nejének nevét, melyet a katholikus egyház a boldogoké között tisztel, a krónikások pletykái miatt mellőzték. Ehelyet gondoltak merészet és nagyot s a háladatosság parancsát úgy véljük teljesitendőknek, ha városunk egyik nagyra hivatott szép terét István-térnek nevezik el. De kérdem, ki az az „István“ akinek a neve azon a bádogtáblákra van festve? Nem hihetném, hogy valami Kis vagy Nagy Istváné. Talán bizony első királyunk emlékét akarták azzal megtisztelni, hogy Németi ezen kedves terét az ő nevéről nevezték el. Engedelmet kérek; kövessék meg magukat azon urak, akik a névadókkal talán még most egyformán gondolkoznak: de az első magyar királyt mindig Szent Istvánnak nevezi az a könyv, melyet minden magyar embernek becsülnie kell, a magyar törvénykönyv. Szent Istvánnak nevezte őt Budai Ézsaiásra hivatkozva még Tisza Kálmán is, midőn augusztus 20.-át nemzeti ünneppé tette s ezen elnevezés helyességéért saját pártjával is nagy har- ezokat vívott. Tehát még sem voltunk eléggé magyarok, amikor „magyarok“ akartunk lenni. — El fog jönni az alkalom, mikor még erre visszatérünk. —n. volt erányomban szeretettel. Ez a szeretet valóságos arannyá változott. Azért hiszem, hogy megérjük az aranylakadalmat. — Ugy-e Náncsikám, szólok oda az asszonynak, mikor e levelet irom uram- ecsémnek. Mellém is húzódik a lelkem, hogy látva- lássa, mit irok. — Ugyan menjen már ezekkel a gyermekségekkel — mondja haragosan. Csak nem küldi el az újságba. — Leirom biz’ én még azt is, mikor először csókoltalak meg az anyádék kertjében a nagy diófa alatt. Osztég te bevádoltál. — No de ilyenekről beszélni — az aranylakodalom előtt la. És mi tagadás benne, bizony meges- inegcsókolom én most, ebben a szempillantásba’ is az én öregemet. Mikor ecsém uramnak e sorokat szántom. Duzzogva hagy magamra az igaz, de legalább béfejezem ezt a levelet ecsém uramnak. Mert ime, öcsém-uram, ilyen házasságok köttettek magyar földön és a régi jó világban, ennek előtte ötven esztendőkkel. Meglehet azonban, hogy kérdezni fogják, hogy hát minek okáért hozakodom én elő ezzel a benső, családi dolgokkal: A nagy világot nem érdekli ám az én kis világom. Hát megmondom. Miért azért, mert, hogy a fiataloknak képet nyújtsak arra, hogy milyen az igazi házasság. Ahol a férfinak és asszonynak, egy szerelme, egy hűsége, egy szive, egy lelke, egy gondolata vagyon. Mer’ azért, hogy az én legénykoromban nem telekkönyvvtől függött ám a szerelem. Még a házasság sem. A szív volt a telekkönyv. És jut eszembe itt egy kis história. Még édes apám — nyugosztalja az Isten — — beszélte el, mert vele történt. Farsangra uj, fiatal pap jött az eklizsiába. Az öreg tisztelendő ur, beteg volt. Pestre vitték — operáczióra. Hogy-hogy nem, de a fiatal pap esketéseire a szentszék kimondotta a szenteneziát, hogy valami jogi forma mián nem szabad volt volna esketnie. A kötött házasságok érvénytelenek. Újra el kell tehát tizenként házaspárnak mnndani: — Holtomiglan ! Édes apám, mikor ezt megtudta, haza ment fitymálódva mondja anyámnak: — No asszony! Baj van. A házasságunk érvénytelen. Semmi. Most mehetsz máshoz férjhez. Én is hozhatok más asszonyt. Édes anyám nem igen értette elsőben az ügyet. De mikor világosodni kezdett előtte — halálsápadt lett. Aztán anyám oda kérdezte. — Hát ha úgy gondolod, én elhagylak. Válassz más asszonyt! Apám szörnyen meghőkölt. — Dehogy választok szentem, aranyom — sietett a kijelentésre és örömkönnyek közt borultak egymás nyakába. És igy tett mind a tizenkét pár. Egyszerre indultak a templomba. És megujrázták — Holtomiglan! — Isten engem úgy segélyjen ! Hát amondó vagyok még csak uram- ecsém, hogy a mai világban azért válik soksok férfi számára a karikagyűrű rabláncczá és azért lesz sok-sok leány menyasszonyi koszorúja töviskoszoruvá. Mert azért, hogy hiányzik a fiatalok lelkéből-szi véből aházasság veleje; a szeretet. Egyébiránt ha unalmas írásomért kellemetlenséget szereztem ecsém-uramnak, vagy a nyájas olvasónak, bocsánatot kérek. Nem alkalmatlankodom más alkalmatossággal.*) ' Kis Gereben. *} De csak tessék ám ! Nemcsak mi, de a nyájas olvasók is kérik. Szerkesztő.
