Heti Szemle, 1909. (18. évfolyam, 1-53. szám)
1909-01-20 / 4. szám
Szatmár, 1909. január 20. HETI SZEMLE o O egyetlen lehetőség volna az a rész, mely a Kinizsy-utczán aTankóczy- telektől a néhai Kálmán-telekig terjed. Ez azonban sokkal kisebb terület, mint amely a zárdakertből utczának és gimnáziumnak elesnék. Pénzzel pedig az apáczákat kárpótolni egyszerűen lehetetlen. Mit ér a pénz, ha nincs egészség és munkaerő? Hogyan legyen pedig egészség és munkaerő, ha nincsen bőséges jó levegő és nincs a mozgásra megfelelő szabad tér? Több más idevágó gondolatunkat szerétnők még kifejteni, de most csak egyet említek meg. Ügyvéd ur, mint a törvény embere, tudja a paragrafusokat. Az 1868 évi XXXVJII. törvényczikk a tanítóképzésről szólva, szószerint kimondja: „A tanintézethez legalább 2 holdnyi kertnek kell csatoltatni.“ A zárda tulajdonában nem egy, hanem három képzőintézet van, öt különböző gyakorlóiskolával. Van-e tehát csak egyetlen egy négyzet- méternyi terület is az ő kertjében, melyet el lehetne venni tőle anélkül, hogy a három képző intézet fennállásának törvényes jogosultságát le ne rontanék? Az állam éppen a múlt évben adta meg az első segélyt az elemi iskolai taniíó- nőképzőnek. Ennélfogva nem szabad engednie, hogy a törvény által kikötött terület elvétessék, amelyet a zárda hosszú fáradságos munka és sok ön megtagadás árán szerzett meg a több mint félszázados tani- tónőképző intézetnek. Ennélfogva a zárdakertnek területbeli bármily csekély megrövidítését sem a zárda vezetősége, sem a közoktatásügyi minisztérium nem engedheti meg törvényes alapon, tehát a város sem hajthatja végre jogosan. A kérdésben a zárda a mondottakon kívül mint anyaház is elevenen érdekelve van, amennvi7 t.' ben 53 fiókház mintegy 100 iskolájának képez tanítónőket és számos kórháznak nevel ápolónőket. A katonaleányok internátusa révén pedig a hadügyminisztérium is jogosan beleszólhat a dologba De elég, hogy e két gondolatot most csak megérintettük, mert sietünk a merénylet másik irányához. Miért merénylet a javaslat a gimnázium ellen? A gimnázium-épités ügyét Németi felé terelni annyi, mint működésén természetes középpontjából messze eldobni; nem egyéb, mint ezt a nagy kulturális intézményt eldugni, holott éppen a fejlesztés és emelés a megoldandó feladat. Ezt a bánásmódot a kath. gimnázium sem múltjával, sem jelenével nem érdemli meg. Teljesen észszerüllennek látjuk, hogy a kath. gimnázium Németibe kerüljön. Hiszen a jezsuita konvik- tus, a vasúti internátus, a szeminárium, az Irsik- és a Pázmány-kon- viktus szolgáltatják az egész tanuló ifjúságnak legalább is egy harmadát ; a többi tanuló is átlag a szatmári részen lakó szülők gyermekeiből s a náluk levő kosztosokból kerül ki. Miért kelljen ezeknek naponta négyszer Németibe kirándu- lásszerü utat megtenni a gimnáziumig s ezzel nap-nap mellett annyit fáradni és annyi időt vesztegetni, nem lehet belátni. Németitől a kath. gimnázium tanuló ifjakat alig várhat, mert a lakosság nagy része gazdálkodik és ipart űz. Miután továbbá vallásra nézve protestáns, természetes, hogy a gimnáziumba járó kevés gyermek is inkább a református gi mnáziuinba megy. Ezért amíg igenis volna értelme Németiben ipariskolának, gazdasági ismétlő avagy szakiskolának, továbbá polgári iskolának, sőt talán munkásgimnáziumnak is, addig semmi észszerű ok nincs amellett, hogy kir. kath. gimnáziumot például az Jstván-térre építsenek. Pedig ez legalább előkelő hely. De ezen ész- szerütlenségnél sokkal nagyobb az a másik, hogy a zárdakert végebe, a Kinizsy- és Zárda utcza közé, a Szamos egykori, még ma is mélyen fekvő nyirkos talajú medrébe egy monumentális kulturépületet emeljenek. A gimnáziumnak észszerűen csak Szatmáron lehet és van helye. A gimnáziumnak a zárdakerttel kapcsolatos eszméje tehát valóságos merénylet. E kert végében az a gimnázium az őt megillető jelentőségre soha sem emelkedhetik. Arra azonban igen is alkalmas, hogy odaépitésével megöljék a zárda anyaházát, nevelő és tápintézetét. Irodalom. — Művészet. SZÍNHÁZ. „A szerencse-malacz.“ Egy teljesen jól betanult, kellően előkészített operette-előadást láttunk a muK szerdán a színházban. „A szerencse-malacz“ szövege és zenéje nem érvégéről jöttünk ide vissza a műhelybe, hát hogy ismerne bennünket. Hanem az én emberem csak egyre állította, hogy az tökéletesen az ő története. És senkié másé. De akkurátusán. Az utolsó jelenésig. Később aztán mégis megjuházódott az én emberem. Sőt, mikor asztalához ültem, szerfelett dicsért, simogatott, hogy hát: — Hogy a fészkes fülemiléből tudtam én azt úgy kirakni — és a többi. * * * A kinyomtatott darab aztán bejárta az egész országot. Túl van ma már az ötvenedik előadáson régen. Kaptam értesítéseket hasonló jelenésekről, mint amilyenben én részesültem. írták nekem sok városból, hogy Vissza a műhelybe közszóllás, szálló-igévé lett! A fővárosi lapok is czitálták adott alkalmakkor. De hogy konkrét esetekre is hivatkozzam, (mert ez a beszéd) csak két csattanóst hozok fel a száz és száz közül. ... A nyáron a főváros egyik utczáján haladok. Egy nagy, fényes czipősüzletből utánam iramodik egy csinos ember. Az üzlettulajdonos. — Tanár ur, tanár ur, nem ismer? — Ismerem. Jól ismerem, legényegyleti tag volt Szatmáron a 80-as években. — Igen. Itt vagyok a műhelyben. Nem hagytam el soha. Nem kellett visszamenni a miihelybe. És nevetett úgy, oly jóízűen, mintha csak most 'játszaná. Mert ő is játszott, aki ma a fővárosban dúsgazdag czipész, czipő-üzlet tulajdonos. (Megnéztem az üzletét.) . . . Egy népszerű, jól ismert tanártársam képviselő-jelölt volt — a legutóbbi hires választások alkalmával. A választás balul ütött ki, mert még a koszorús leányokat vezető főkortese is az ellenpártra csapott át és az utolsó döntő pillanatokban füle hallattára kiáltotta az ellenpárti jelölt nevét. O maga beszélvén el. Kérdezték tőle kollegái ! — Hát aztán, mit csináltál, mikor ezeket a szörnyű csalódásokat láttad? — Mit, mit? Hát felültem a kocsimba, és azt mondottam: „ Vissza a műhelybe! Irta Bodnár Gáspár. Hajts — a vasúthoz! Haza • Vissza a műhelybe,!“ * * * Azóta megint nagyot fordult a világ. Az az valami törvényszerűséget kell látnom a társadalomi evolúció körül. Úgy látszik, a társadalmi osztályok sajátságokat cserélnek. A kézi munkának újra arany a feneke. A munkabér felszökött. Az iparos világ kereseti forrása megduzzadt. Kivel cserél ma a jóravaló iparos ember? A hivatalnokkal, még a magasabb létrán kapaszkodóval sem cserél. Csiky Gergely Czifranyomorusáyos hivatalnokainál is czifrább nyomorúsága van ma a hivatalnok osztálynak. Csakhogy épen megélhet. Vagyonszerzésről, tőkegyűjtésről szó sem lehet. Azt ma csak a kereskedők, iparosok tehetik. Már t. i. azok, kik megfogják — a szerencsét, az időt, a munkát és a pénzt. Csak az a baj, hogy. kevesen tudják megfogni. Magyarországon ma uj életet lehet kezdenie az iparos embernek. Nem szükséges Amerikába mennie. Rőt haza jönnek. Mint egyik volt legónyegyleti tagom. Megérkezett a napokban. Régi barátainál (egykori legényegyleti tagoknál) kopogtatott, mihez fogjon ? Azok rögtön készen voltak a felelettel : — Vissza a műhelybe! UJ RÜHA-UZIET! o UJ RUHA-ÜZLET! Augusztus l én nyílt meg Szatmáron, Deák-téren, (a Fehér-ház mellett) fórfi. nni. py ahol a legolcsóbb árak mellett nagy vá- icni, u ____lasztékban kaphatók férfi-öltönyök, felöltők, utazó<: <nrnrmptrriiha.ii7lptp bundák, különféle gyermekruhák, valamint dús gyei meáruud uzieic, választékban a legelegánsabb női kabátczikkek,
