Heti Szemle, 1907. (16. évfolyam, 1-52. szám)

1907-03-13 / 11. szám

2

melte-e sz. Remigius és Klodvig öröksége, sz. Lajos hazája, az a 40 millió katolikus franczia azt a rettenetes sorsot, melybe a szabadkőművesség sodorta. Viszont érzem, bogy nekem röviden kell szólanom és a tényeket kell megmutatnom, amelyek ellen tiltakozni akarunk.

1905. deczember 11-én jelentette a franczia köztársaság hivatalos lapja, hogy Napóleonnak a pápával kötött és a franciaországi katolikus egyház ügyeit illető Konkordátumát a köztársaság megsemmisitette. Ilyen egyezményeket nagy felforgatások után szokott kötni az egyházi és világi hatalom, Konkordátumok akkor születnek, mikor történelmi konvulziók után az állam a vallás békéltető áldásait esdi, az egyház pedig a közrendnek oltalmát, a lelkek feletti uralmát, jogait követeli vissza az Isten nevében. Azért egy-egy Konkordátum orvoslás, biztositék, megváltó törvény és jogalap, uj nap virradása a sanyargatott nemzeteken. Az állam azt mondja: Egyházam, te vagy anyám, nevelő dajkám, polgáraim hűségének, becsületének szerzője te vagy! Viszont az Egyház: Oltalmam, védőm te vagy nemzetem, hazám; fogjunk össze a te boldogságodra, az én nyugalmamra!

Vállat a vállhoz s a nap alatt

Nincs, mi ledöntse a sziklafalat! . .

A franczia Konkordátumot VII. Pius pápa és a nagy Napoleon kötötték, a világ legrémesebb tragédiája után, a francia forradalomtól ütött sebek orvoslására kötötték. A szomorú emlékeket törölték el, guillotinok vérét mosták fel, a templomok profanizációját engesztelték ki vele, — az Istent adták vissza 1801-ben Francziaországnak.

Nagy napokat látott ez a Konkordátum. Többet élt 100 esztendőnél, a Bourbonok, 2 császárság, 2 köztársaság támadásában és bukásában szolgálta Francziaországot. Az állam reá támaszkodott és nevében békét kért az Egyháztól, amely vértanúit állította a torlaszok, a commune borzalmai közé és az Egyház, bár sok sebből vérzett, bű volt a Konkordátumhoz és védelme alatt a polgári becsület, áldozatkészség, eleven katolikus öntudat példáit osztotta a világnak.

Ezt a Konkordátumot most széttépte a köztársaság. Érvényen kivül helyezte, magára nézve kötelezőnek nem tartja. Mig a Konkordátum élén ott ragyogott „az apostoli és katolikus Anyaszentegyház“ neve, a franczia nemzet hitbeli egységének hirdetőjéül, erejének, dicsőségének, másfél ezer esztendős életének bizonyító pecsétjéül, most egy szó csúszik be a törvényhozásba : szétválasztás, szeparáció. Az állam megtagadja anyját, nevelő dajkáját, eldobja az Egyház segítő kezét, megtagadja védelmét: az államnak, a franczia földnek nem kell többé vallás.

Ez a szétválasztás az, ami ellen Isten nevében és a természetes jogrend nevében tiltakozunk. Azt a két hatalmat: az egyházat és az államot Istennek keze alkotta és kapcsolta egybe, mikor az embert, a -földnek polgárát a mennyország polgárává avatta a kinyilatkoztatás és megváltás kegyelmével. Ennek a két hatalomnak tehát együtt kell maradnia és munkálkodnia az emberek üdvösségén. Az Egyház az államtól áldásait, az állam védelmét az Egyháztól meg nem tagadhatja. Minden kísérlet, mely a kettőt szeparálni akarja, istentelen, ezért tiltakozunk a két hatalom szétválasztásának csak gondolata ellen is, annálinkább a franczia szeparáció ellen.

Mert ez a szeparáció nem jár magában, egy másik fogalmat alkotott, mely a nagy

múltnak minden ékességét lemarja, a jövendőt pedig megmérgezi. Laicisation —- elvilágia- sitás ! Ennek a jegyében születik ma Franczia- országban minden, a törvény és végrehajtás, a szeparáció és a sanyargatás. 1899-ben Wal- deck-Rousseau, a miniszterelnök adja ki a jelszót, Combes 1902 óta ezt sürgeti a sajtóban és miniszteri működésében, Briand, a vallástalanság minisztere és a Clemenceau- kormány végrehajtja ezt az elvilágiasitást. Nem a katolicizmust megtörni, a kereszténységet kell elveszteni; az Egyház erejét megtörték a separációval, most az emberi jogokat kell lerombolni a laicizációval.

Érzem, tisztelt Közönség, mint izzik körülöttem a levegő, mikor csak néhány vonással is fel kell fognom azt a pusztítást, melyet Francziaországnak szabadkőmives kormányai tettek a természetes, emberi és egyházi jogokban.

A szülőnek joga van ahoz, hogy gyermekét vallásosan nevelje, vallásos iskolába küldje, de a franczia kormány kidobta az iskolákból a feszületeket, megtiltotta az imádságot, a vallásoktatást, vallásos iskolák állítását, — ez ellen a merénylet ellen tiltakozunk.

Az Isten bennünk lakik, munkálkodik bennünk. Malasztos munkáinak egyik remeke a hivatás az élet különböző munkáira. A hivatás annál nemesebb, minél szorosabban köt össze Istennel, a hivatás szerzőjével. És ilyen, a legtökéletesebb hivatás a lehetőleg tökéletes élet keresése, a szerzetesség. De Franczia- országban bíróvá, katonává, iparossá lehet ma mindenki, csak szerzetessé nem lehet senki. A-lelkek jogának ilyen sérelme ellen — tiltakozunk.

A czél egyesíti az embereket, az egyesületek erkölcsi személyek a birtokszerzés és tulajdon jogával, de Francziaországban megtűrnek minden egyesületet, a kormány tapsol a szocziáldemokraták Isten- és hazaellenes egyesületeinek, gyűléseinek, csak egyedül a szerzetesrendeket dobja ki az utczára, ezeket az engedelmes, erényes polgárokat, nagy munkásságu testületeket, szent Bernát fiait, Lacordaire testvéreit, páli szent Vincze gyermekeit és egyedül az Anyaszentegyházat fosztja meg, a szent tulajdon jogától, a püspököket, papokat, papnövendékeket űzi ki jogos tulajdonukból. Ezek ellen a merényletek ellen az emberi jogok nevében tiltakozunk.

És tiltakozunk a vallási és egyházi jogok elkobzása ellen is — Isten nevében.

Az egyházhoz, a pápahoz és püspökökhöz való hű ragaszkodás, aztán az evangéliumi és egyházi tanítás és törvények megtartása a szentségek használata teremti a keresztény katolikus embert és ellenkezőleg a pápától és püspököktől való elszakadás szakadárokat, az egyház tanításának és törvényeinek megtagadása eretnekeket, a szentségek elhanyagolása ujpogányokat teremt. És Francziaországban 30 millió katolikus kéri a szentségeket, de pap nincs elég, aki kiszolgáltassa. Egy részük katonasorban, a másik rész az éhenhalás veszedelmében, valamennyien az istentelen törvény kényszere alatt; püspökök és papok otthon nélkül, vagyon nélkül, szabadság nélkül, a lelki elsorvadás veszedelmében. . .

Pogányok, bitangok jártak a te hajlékodban, Uram! Mig az egyházi vagyont leltározta a köztársaság, téptek, összezúztak mindent az Ur hajlékaiban. Ezekben az összerombolt templomokban nem lakhatik az Ur, az Isten, ide a törvény szerint nem szabad lépnie a papnak, a templom gondját nem vállalja a politikai község. Azért az oltárok ’áldozat

.HETI SZEMLE“

nélkül vannak, a szószék néma — Francziaországban jogvesztetté tette a szabadkőművesség az Egyházat, a papságot, a lelkeket. Gesta diaboli per Francos, most a gonoszlélek űzi pokoli műveit a francziák által. Ezek ellen tiltakozunk.

De mindent igér a köztársaság, csak szakadjanak el a papok püspökeiktől, a püspökök a pápától s alkossák meg a kultuszegyesületeket és jelentsék be az istentiszteleteket. Soha! A Notre-Dame, a Sainte-Made- leine, a Mont-Martre, Lyon és Amiens székes- egyházai, a Saint-Chapelle nem lehetnek le- bujokká, Szent Dénes, Szalézi szent Ferencz, Fénelon, Bossuet, Dupanloup, Viennay János, utódai nem lehetnek hitehagyott papok : 40000 plébános közül egy sem akad, aki kultuszegyesületet alakitana, a püspökök pedig mint egy ember fogadják Rómának szavát a kultuszegyesületek ellen, az istentiszteletek bejelentése ellen. Inkább börtön, mint hitszegés, inkább vértanuság, mint hűtlenség, inkább kell az Istennek engedelmeskedni, mint az embereknek.

Kezdődik is a vértanuság, pálmái is vannak. Hős katonák leteszik kardjukat, igazságtalanságért és becstelenségért nem emelik fel azt a kardot, melyet Reichshofennél és a sedáni csatában a gloire becsületéért forgatták. — De Solliers, a franczia bírák legidősebbje ezt írja az igazságügyminiszternek: „Tarasconi vizsgálóbírói tisztemről ezennel lemondok és kérem Önt, hogy azt elfogadni szíveskedjék. Főügyésznek a fia, törvényszéki elnöknek az unokája — nap-nap után lábbal tiporni látom a vallás, a szabadság és az igazság elveit, amelyeknek szellemében nagyra nőttem. Miután 36 éven át Ítélkeztem gonosztevők felett, most képtelen vagyok arra, hogy az ország legbecsületesebb embereit s köztük barátaimat vegyem üldözőbe.“ — Egy milliomos parlamenti képviselő, aki megszavazta a szétválasztási törvényt, menekülni kénytelen, és otthonra nem kap, maga vallja: az egész világ, választóim, családom, szüleim, a parasztok fel vannak dühödve ellenem.

A franczia nép millióinak hithüsége méltó a múltjához. A székházaikból kilakoltatott püspököket 10—20 ezer ember kiséri vendéglátó uraikhoz, a marseilleset, a szocziáldemokraták káromkodásait tulharsogja a lelkesült tömeg kiáltozása: éljen Jézus, nekünk kell az Isten!

Francziaország ügye tehát az Isten ügye, az egész Anyaszentegyház ügye és mi is azért jöttünk ma itt össze, hogy a XX. század európai vértanúinak szenvedéseiben osztakoz- zunk, emberi és vallási jogaik elrablása ellen tiltakozzunk és egy szivvel-lélekkel valljuk: mi törhetlen hűséggel ragaszkodunk a pápához, püspökeinkhez, nekünk kell az Anyaszentegyház, nekünk kell az állam és az Egyház üdvös egyetértése, nekünk kell az Isten!

Mert ne feledjük, tisztelt Közönség, mi volt Francziaország a művelt világnak ! Hogy jól mondjam, a Szentlélek nyelvén mondom Francziaország a spiritus principálist, az előkelőség szellemét hordozta mindig. Divatját, nyelvét, áldozatkészségét szerette és átvette a világ, régi hithűségéből tanultunk, gloireját irigyeltük, megaláztatását fájlaltuk. Romlottságát is látta a világ és fájdalom, eltanulta, nem fogja-e hát ezt a szörnyű esést is eltanulni, amely Francziaországot a gloire ragyogásából az infamie, a becstelenség sülyedtségé- be sodorta ? A jövőt, azt senki sem látja, tisztelt közönség, de a mételyt, mely a vallástalan tudományból, a szabados erkölcsökből, a természetfelettinek megvetéséből, Franczia_____________Szatmár, 1907. márczius 13.

l