Heti Szemle, 1907. (16. évfolyam, 1-52. szám)
1907-08-07 / 32. szám
2 HETI SZEMLE Szatmár, 1907. augusztus 7. A nemes gróf már régibb idő óta betegeskedett. Hónapokon keresztül feküdt budapesti palotájában csaknem reménytelenül állapotban. Az utóbbi hetek azonban javulást hoztak, de fájdalom, ez a javulás csak látszólagos volt Mégis annyira könnyebben érezte magát, hogy hazajöhetett Nagykárolyba. Már ekkor kezdtek reménykedni felgyógyulásában, halála előtt való nap oly jól érezte magát, hogy az angol király tudakozódására a betegség örvendetes fordulatáról tettek jelentést. Az élet fáklyájának utolsó felobba- nása volt, már másnap, augusztus 31-én délután 3 órakor meghalt. Amily kínos volt gyötrődése, épen oly könnyű volt a halála. Egy sóhajjal visszaadta nemes lelkét Teremtőjének. Gr. Károlyi István holttestét még szerdán este leemelték a halottas ágyról és egyszerű fakoporsóba téve átvitték a kastélyban lévő házi kápolnába. Ott egész éjjel neje Csekonits Margit grófnő és nővére Pálma grófnő virrasztónak mellette. A ravatalt reggel állították fel a kastély délszaki növényekkel díszített átriumába, mikor megérkezett a budapesti Entreprise által a grófné megrendelésére leküldött összes temetkezési kellék és az egyszerű, de nehéz érczkoporsó, amibe a holttestet nyomban bele helyezték. A ravatalos termet csütörtökön egész nap és pénteken délelőtt szakadatlanul nagy tömegben kereste fel Nagykároly város közönsége. — A koporsó körül apáczák imádkoztak. Benn a teremben városi hajdúk, künn a bejáratnál megyei hajdúk álltak őrt. A temetés ideje pénteken délután fél 4 órára volt kitűzve. Feltűnő volt, hogy a temetés ideje nagyon rövid időre lett kitűzve. Ez azért történt, mert a gróf már 2 év előtt, midőn egyizben halálsejtelmek gyötörték, meghagyta, hogy ne balzsamozzák be. A holttesten egyszerű fekete salon ruha és fehér nyakkendő volt. Pénteken délelőtt Szatmármegye és Nagykároly város közönsége képviseletében 12—12 tagú küldöttség, ezenkívül a nagykárolyi függetlenségi párt, a Kölcsey-Egyesü- let, a nagykárolyi Nőegylet, a Vöröskeresztegylet nagykárolyi fiókja, a Kossuth Lajos asztaltársaság, a Régi Kaszinó, a kegyes tanitórend és sok egyéb társulat és egyesület képviselői helyeztek koszorút a ravatalra. Részvéttáviratok érkeztek József főher- czegtől, Ferencz Ferdinánd trónörököstől. Kossuth Ferencztől, Vekerle Sándortól, mint miniszterelnöktől, ugyanattól mint magán embertől és családjától. Részvét táviratok érkeztek még a korrrány tagjaitól, az összes mágnás családoktól, számos főrendiházi tagtól és képviselőtől. A temetésre a következők érkeztek különböző időkben Nagykárolyba : Gróf Forgács Gyula, Gróf Károlyi Gyula, Gróf Károlyi Melinda, Gróf Károlyi György. Gróf Dessewffy Aurél, Báró Véesey Miklós, Grót Csekonits Endre és neje, Széchenyi grófnő, özv. Gróf Károlyi Gyuláné és két leánya, Gróf Dessewffy Emil, Báró Véesey László, Teleky Pál, Gróf Eszterházy Mór, Semsey László, Báró Véesey Miklós, Gróf Batfhyán Lajos, Gróf Csekonits Gyula, Lovassy Ferencz, Báró Radvánszky Béla, Báró Liptay Frigyes, Gróf Szapáry Pál és neje, Gróf Károlyi Geraldine, Gróf Dessewffy Jenő, Eitner Imre, Gróf Apponyi Albert, Szokoly Tamás, Luby Géza. A kormányt Josipovits Géza horvát miniszter képviselte. Hivatalosan képviselve voltak még az országgyűlési függetlenségi párt és az alkotmánypárt. Szatmár városát Dr. Vajay Károly és tíarthn Kálmán képviselték. A szatmári függetlenségi párt nevében Dr. Kelemen Samu és Csomay Imre voltak jelen. Szilágy, Arad, Szabolcsmegyék szintén ktildöttségileg voltak képviselve. A ravatalra koszorúkat küldtek: Az özvegy grófné. Az elhunyt gróf gyermekei: György és Melinda, unokái. A Magyar tudományos akadémia, Az országos alkotmánypárt, Báró Véesey, Falussy Árpád, Kováts E. M. és családja, Kováts család, Gróf Károlyi László, A nagykárolyi uradalmi tisztikar, A mácsai uradalmi tisztikar, Bági Antal, Berkes Béla és zenekara, Makray Sarolta, Anna, Klára és Gazsi, Ozv. Hegedűs Sán- dorné, Rolla és László, Várkastély személyzete. Istáló személyzete, Nagykároly—somkuti vasút r. t. Igazgatósága, Erdődi uradalom tisztikara, Rébai Dezső, Nagykárolyi izr. nőegylet, Nagykároly város közönsége, Szat- márvármegye közönsége, Uradalmi kertészet, Gróf Dezsőffy Aurél, Nagykárolyi függetlenségi párt, Ujfalussy Sándor, Ilosvay Aladár, Nagykárolyi nőegylet, Vereskereszt egylet, Az Ecsedi-láp lecsapoló társaság, A Kossuth asztaltársaság, Tóth Sándor, Harvich Ferencz, Péchy László és neje, Kegyesrendiek társháza, Kegyes tanitórendiek stb. stb. Pontban fél 4 órakor érkezett meg teljes egyházi díszben, fényes kísérettel Dr. Boromisza Tibor püspök Ő Méltósága, aki a temetési szertartást végezte. Jelen voltak Pemp Antal praelátus-kanonok, Szabó István praelátus, püspöki irodaigazgató, Hámon Róbert pápai kamarás, püspöki titkár, dr. Irinyi I amás theol. tanár. A vidéki papság közül dr. szentgyörgyi Jordán Károly apát-plébános, Brázay János és Czie>eizer Alajos plébánosok, szóval a kerületi papság. A temetési szertartásnál a püspök ur Ő Méltóságának Brázay János és dr. Titz Antal kegyesrendi házfőnök mint diakónusok és a kegyesrendiek segédkeztek. — A ravatal délszaki növények között a fényesen kivilágított átriumban volt felállítva. A temetés énekes részét a nagykárolyi dalegyesület látta el. A szertartás alatt az átriumban a gyászoló családon kívül a főúri vendégek, vidéki küldöttségek, Szatmárvármegye és Nagykároly város küldöttségei, továbbá a sajtó képviselői voltak jelen. Az atrium karzatán a nagykárolyi Nőegylet tagjai foglaltak helyet teljes számban. A beszentelés folyamán az átrium kapuja zárva volt. Előtte a kastély parkjában tolongott úgyszólván a város ap- raja-nagyja. A rendet Demidor Ignácz kapitány vezetése alatt a kivonult, diszbe öltözött rendőröknek csak nehezen sikerült fen- tartani. A szertartás befejezése után a koporsót a gyászkocsira tették, amelybe hat fekete ló volt befogva. A vendégek kocsira szálltak, és megindult a gyászmenet a Gróf Károlyitéren, Deák-téren, Széchenyi-utczán, és Kap- lony-utezán át Kaplony felé. A menetben (Ez tény.) Mikor Komócsynak, az egykori czipészinasnak a hetivásárokra a targonczás ládát kellett taszítania, nem egyszer segített ebben neki. Dicsekszik is vele. Ma már 70 körül van. Megtört, de szeme villogó, furfangos eszejárásából nem engedett. El, ő alig tudná elszámlálni, miből — kiktől! . . . Mikor tehát tisztában voltam azzal, hogy Piku rémülésének voltaképen mi lenne a rugója, fordítottam a dolgon és igy szólottám : Hát mi tagadás benne, bizony menni kell! — Menni? mormogta komoran. — Aranyos dolgotok lesz ott nektek! — Aranyos ? Nem kell aranyosabb, mint most van. — Hiszen azt mondod mindig, hogy fázol, dideregsz, Éhezel ... a gyermekeidnek nincs betevő falatuk! — Azért élünk, megvagyunk, legyen hála Isten ő felségének.— Egy szép tábla földed lesz ott. Azt majd műveled. A földön csinos kis házat építesz. Nem olyan kunyhót ám. — Hát már Krisztusban kedves komám uram — a püspök ő ekcselencsiájának palotája se valami alávaló, de ha nekem nem ilyet, hanem aranyos, gyémántos mobiliát adnak, akkor se’ kell. — Ne beszélj bolondokat! Nem nekem. Én már öreg ember vagyok. Csak úgy élhetek, amint élek. Már hogy is hagyhatnám én el azt az áldott szentegyházat ? — Szép templomotok lesz ott is. — Olyan nem lesz, mint itt. Hogy hagyjam el, azt az áldott, aranyszáju szent Jánost, Jandrasics ő főnagyságos plébános, apátur uramat. Áldja meg az Isten ő felsége, még a porladó száját is. — Ott is lesz papotok. — Ugyan ne tessék már még álmodni is arról, hogy ilyen legyen. Hogy hagyjam itt ezt a gyönyörűséges, virágos temetőt ? — Könnyű a föld mindenütt. Ott is lesz temető. — Temető ? — szóllott tűnődve. És ismét behunyta szemeit. Temető — ismételte. Hol adnak nekem olyan temetőt, amelynek földjében három feleségem és huszonegy gyermekem fekszik. Hej, nem tréfa dolog ez. — Nem tréfa, azt én is mondom ám. Mert ott dolgozni fogtok ám. Szántani, vetni, aratni. — Mán én istálom, nem szántok, nem vetek. De nem is aratok. Arasson más. Egy szónak is . . . száz a vége . . hanem az a beszéd, hogy én arra kérem Krisztusban kedves komámuramat, hogy ne tréfáljon ebben a nehéz órában. Hanem menne fel a városházára és csinálja ki, hogy én az öreg Gyöngyösi. — Piku? — Hát igen Piku . . . akinek még az ükapja is e határban lakott és aki — élő, hites tanú rá a főkapitány ur — sohse látta az áristomot . . . már csak hadd haljon meg itthon . . . különben a holnapi virradó napra eltemethetnek. Nagyon elérzékenyült ez az ember, mikor szavait majdnem fuldokolva elmondotta . . . — Hát jól van. Te itt fogsz maradni. Kicsináljuk valahogy. De gyermekeidet viszik . . . (Legkisebb fia 10—12 éves) — Azt bizony senki emberfia nem viszi. — Pedig viszik! — Inkább tulajdon kezemmel fojtom meg. — Elég. így beszí lásos ember? Megvár az — Megvert már ei a. A k . ; y jobban megverjen. És sirt . . mint a p — Látod ember —- .-zíJtam hr/!.:
