Heti Szemle, 1907. (16. évfolyam, 1-52. szám)

1907-05-15 / 20. szám

o

„HETI SZEMLE

Szatmár, 1907. május 15.

Madarak és fák napja a zárdában.

Szép, kedves, megkapó, lebilincselő, s sok részében megfejthetetlen, gyakran megdöbbentő, csodálatra ragadó ; de mindig gyönyörűséges, szivet, lelket fölemelő, megneme- sitő a teremtő Isten kezének remek alkotása, a föld és a rajta levő csodálatos, nagy természet a mely jól felfogva biztosan Istenhez vezet. Mert ha igaz az, hogy az ember arczából olvasom ki lelkét: akkor az is igaz, hogy a természetben látjuk és csodáljuk az Istent. És sokkal közelebb áll az Istenhez az, a ki naponként inkább a természettel, mint az emberekkel jő érintkezésbe. A természet titkai, csodái, szépségéi után való vágy ugyanis kezdete az örök hazába való vándorlásnak. Épen azért marad az a nagy természet mindörökké vonzó,Játláthatlan, átölelhetetlen, kiak- názhatatlan, változatos; azért képes a szív minden hangját összhangzatba hozni, minden érzelmünkbe ezernyi gyönyört önteni, képzeletünk minden színébe öltözködni, velünk szomorkodni, haragosan dühöngeni, s a kiállott vész után velünk örülni s fölséges nyugalmával az örök béke édességének előizét velünk éreztetni.

De nemcsak szép, nemcsak vonzó, nemcsak gyönyörűséges, hanem kimondhatatlanul hasznos is. Talán legtalálóbban és legteljesebben jellemzi a nagy költő, mikor azt mondja: „bölcsőnk, mely ápol“ — anyánk, nevelő dajkánk, mely táplál — „és sírunk, mely majdan eltakar.“ A mi hazánkat, a magyar földet s a rajta elterülő bámulatosan szép darab természetet pazarul ellátta a Gondviselés minden kiválósággal és nemes tulajdonságokkal. — Sajnos, hogy a legújabb időkig nem igen iparkodtunk földünknek úgyszólván két kézzel kínált kincseit teljes mértékben és hasznosan kihasználni, kiaknázni. Pedig ezerféle mód és eszköz van arra, hogy annak minden talpalatnyi részét ügyesen kiaknázzuk és értékesítsük. Többek közt egy mód a gyümölcsfák tenyésztése, melylyel általában többet kellene foglalkoznunk, mint eddig tettük, mert hazánk földjének gyümölcs és másféle fatenyésztésre alkalmas volta olyan hatalmas tőke, a melynek bőséges kamatozása óriási

Rám tekintett és hozzám simulva remegő hanggal kezdé el beszédét:- Egy bánatos szivü kis leány —- fordult hozzám. Szivének titkát elémbe tárta s könyörögve kért: — kedves szellőcske! Hal- gasd meg szavaimat. Vidd el üzenetemet messzi, messzi, ahhoz az ifjúhoz, kiért egész lelkemmel rajongok, mondd neki, hogy szenvedek, éjjel, nappal csak ő reá gondolok. Ha lefekszem, ha felkelek, mindig halovány arcza lebeg szemeim előtt. Mondd neki, hogy én szeretem s szeretni is fogom örökké. Csak üzenjen, hogy fogadását ő is tartja. Leányka, szólottám, üzenetedet elviszem. Látom arczodról, hogy szived mély bu emészti.. Beszélj, beszélj !

* — Elmondom — szólt a leányka. Örülök, hogy legalább te meghallgatsz engemet.

— Szegény leányka vagyok. Itt élek e házikóban édes anyámmal. Napjaink unalmasak és szenvedéssel vannak telve. A gonosz emberek fel-feltépik fajdalmunkat s nevetnek gyötrelmeinken. Sorsunk mostoha. Az öröm poharát csak szánkhoz érinti, mig a keserűségét kezünkbe adja, hogy fenékig ürítsük. Az öröm rósz barát. Csak incselkedik velünk.

Gyermekkoromat félrevonulva a világ zajától töltöttem el.

lendületet adna nemzetünk anyagi jólétének, vagyonosodásának és elszakithatlan kötelékkel fűzné a magyart az ősök vérétől megszentelt ezen drága földnek minden parányi rögéhez.

A fa azonban lomb, virág és gyümölcs nélkül nagyon szomorú látványt nyújt; sőt még igy is mintha hiányoznék valami a lombok, a virágok közül, előtolakszik bizonyos bántó érzés a szívben. Igen, mert a lombhoz, a virághoz dal is kell. Csak ha a nagy természet kis dalosai, a madarak is ott vannak, teljes a nagy mindenség összhangja. És nem is hinné az ember, hogy milyjszoros viszonyban vannak ezek : fa, lomb, virág és a madár. Nemcsak összhang kedvéért szükségesek ők, hanem főképpen azért, hogy szorgos munkájukkal a fák védelmezői legyenek, elpusztítván azoknak megszámlálhatatlan ellenségeit, hogy legyen fán lomb, virág és köztük mosolygó gyümölcs az ágon. — Ezért természetes, hogy a fák napjához ikerként társuljon a madarak napja, hogy megismerhessük e hasznos és fizetést nem kérő munkásainkat is, hogy mi meg nekik legyünk buzgó védelmezőik ellenségeikkel szemben, s arra törekedjünk, hogy minél szívesebben és számosabban tartózkodjanak körünkben s tegyék reánk nézve kedvessé és hasznossá gyümölcseinket. — Ez lehetett gondolata, ez az eszme élhetett valóban nagy tettekre termett kultuszminiszterünk lelkében, mikor a fák és madarak napját elrendelte. — Nem puszta utánzás ez, vagy pedig külföldi, idegen dolognak behozatala, hanem a külföldön hasznosnak ismert gyakorlati eszme átültetése a hazai viszonyokhoz mérten.

A nagy miniszter ezen eszméjének és intézkedésének gyakorlati, nagy fontosságát azonnal és teljes mértékben felfogta Lessenyey Ferencz dr. apostoli protonotárius, praelátus- kanonok, egyházmegyei tanfelügyelő ur ő méltósága, ki minden szép, jó és hasznos modern dolgozás és törekvésnek a leglelkesebb pártfogója, terjesztésének legbuzgóbb munkása, legfáradhatatlanabb harczosa, mivel soha pillanatra sem téveszti el szeme elől a nagy célt, hogy a fönnhatósága alatt levő intézetek minden jó és hasznos modern doAkkor is a csendesség, meg te kedves szellő voltatok hü társaim. Nyugodtan néztem rejtélyes jövőm elé. Most tudom csak, hogy szivünkben van valami, ami ha egyszer fölgerjed, betölti lelkünket. Ez a szerelem ...

— Oh szellőcske! — sóhajtott fel a leányka — voltam én is boldog, de csak egy pillanatra. Megismertem egy ifjút. Keblemre hajolva vallá meg, hogy értem eped s kért, hogy viszonozzam hő szerelmét. De szükségtelen volt a szó. Leikébe tekintettem s láttam, hogy szive s lelke értem ég.

— Itt hajlott reám s lopta el ajkamról az első csókot. Kipirult arczát mintha most is látnám.

Boldogságunk rövid volt. Neki is el kellett mennie. Messze vidékre távozott, idegenek közzé.

Előttem lebeg a bucsuzás pillanata. Egyedül voltam a szobában, felém hajlott s csak arra kért, hogy mindig szeressem.

Szegény vagyok — mondá — nines semmim, csak igaz szerelmem, de ez boldoggá teheti életünket.

Egy hónapja már, hogy nem hallottam hirt felőle. Aggódom, hátha elhidegült a szive irányomban

— Kérlek tehát gyorslábú szellőcske, menj el a messzi tájra, keresd meg őt. Megloggal megismerkedjenek, ellátva legyenek, hogy igy a növendékek a helyes modem haladás és műveltségnek megfelelő kiképzésben részesülvén modern társadalomnak jellemes, becsületes, képzett, munkás és hasznos tagjai lehessenek. — Az ő lankadatlan buzgóságának, áldozatkészségének és buzdításának köszönhető elsősorban, hogy a zárda elemi iskolái már ez idén eleget tevén a miniszter rendeletének, május 8-án nagyon kedvesen sikerült és tanulságos ünnepség között tartották meg a madarak és fák napját. Az ünnepségen részt vett a tan- felügyelő ur Ő méltósága is és a kópzőinté- zetek tanári testületé, úgyszintén a képzőintézetek növendékei is jelen voltak, hogy már most tájékozódást szerezhessenek maguknak, hogy mint kell majd mint tanítónőknek ezen ünnepélyt a vezetésükre bizott iskolában megtartani.

Az ünnepély délelőtt és délután volt megtartva. A délelőtti rész sorrendje a következő volt: 1. „Fecske madár, de sebes a szárnyad. . .“ Énekelték a népiskola növendékei. 2. Kakuk. Szavalta: Ajb Böske. — Utána a tanfelügyelő ur Ő méltósága röviden ismertette a kultuszminiszter ur hasznos és gyakorlati intézkedését, lelkes szavakkal hívta fel az ifjúságot a fák és madarak gondozására, védelmezésére; majd pedig felkérte Schőber Emil dr főgimnáziumi tanár urat szabad előadásának megtartására.* *) 3. Az előadó tanár ur a madarak és fák hasznát fejtegette az ő megszokott lelkes, buzdító, fölmelegitő, bámulatosan kedves, közvetlen modorában. Eszmei szépségek, gondolatgazdagság, meleg érzés, az állat és növényvilág életéből ellesett számos mozzanat élénk rajzolása, a madarakkal való kegyetlen bánásmódok megrázó ecsetelése, a gondozási eljárásoknak kedves és vonzó festése a szó szoros értelmében lebilincselte a hallgatóságot. Az érdekességet csak még jobban fokozta a számos bemutatott állattal, madáretető házikókkal és menedékhelyekkel. Megismertette a madáreleséget, az etetés

*) Schober dr. beszédét lapunk egyik közelebbi számában hozni fogjuk.

ismerheted halovány arczáról. Add e virágot neki, tűzze fel mellére. Ha látja, bizonyosan emlékezni fog ígéretére.

— Jó szellőcske — kért a kis lány ugy-e megteszed ezt nekem ?

— Sajnáltam a szenvedő leánykát. Keblemre rejtettem a virágot s mentem felkeresni az ifjút. Forró csókja egész utón homlokomon égett. De én csak nyargaltam, hogy a leányka sebére minél hamarabb gyógyirt hozhassak.

Elmentem s felkerestem az ifjút. Bekopogtattam, de im előttem egy öreg anyóka áll. Redős arczán lassan peregnek alá köny- nyei. Odamentem hozzá s kérdeztem, hol van a fia? — Megfogta kezemet s szótlanul vezetett át egy másik szobába.

— Itt van — felelt. Az ágyban egy viaszarczu ifjú feküdt lezárt szemekkel.

Az anyóka ráborult az érzéketlen testre s hangos zokogásban tört ki. —

— Engedje, hogy tűzzem e virágot fia keblére.

— Ki küldte a virágot ? kérdi az anyóka.

— Egy szerelmes szép leányka, ki érte sóhajt s most is jobb hirt vár felőle.

Az, az — mondja az anyóka — kit betegségében anyiszor emlegetett. Sirt a