Heti Szemle, 1907. (16. évfolyam, 1-52. szám)

1907-04-17 / 16. szám

2 „HETI SZEMLE Szatrnár, 1907. április 17. és szociális kérdésekről, melyeket alig lehet iskolai vagy templomi oktatás körében megoldani, mint­hogy itt másnemű feladatok van­nak. A nép szivesen hajlik a jó szóra és meg is érti. Készséggel kö­veti vezetőjét, ha látja, hogy ügye iránt jóakarattal viseltetik. A kereszténység ellenségei vál­tig hangoztatják, hogy a papnak a templomban a helye. Tele torokkal kiabálnak, hogy elrettentsék még a jobbakat is, jól tudván, hogy ha hatásukat elvesztik a népre, nekik nyert pörük van, mert ők mindig ott settenkednek áldozataik sarká­ban, s alig engedik körmeik közül kiszabadulni. Nem úgy van az !... A papnak mindenütt helye van, ahol népét jóra tanithatja, legyen is ott mindenütt, buzdítsa tanítóit az együttműködésre. Váll vetett erő­vel olyan eredményt fognak elérni, melyen hajótörést szenved minden szabadkőműves erőlködés. Ki tehát a nép közzé, mert ha a népet nem vesztettük el, kivívtuk a győzedelmet. Végső jelentés. Az a nagyarányú mozgalom, mely az Egyetemi Kongregáczio kebeléből a francia egyházüldözés következtében keletkezett, az április 3-iki pápai audiencián érte el tetőpont­ját. Itt nyújtotta át a bizottságnak hét tagú küldöttsége a nagy dísszel kiállított albumot, a mely hazánk főpásztorainak, főrendéinek és más kitűnőségeinek aláírását és 180 kü­lönböző egyesületnek jegyzőkönyvi kivona­tait tartalmazza. Féltizenkettőkor vonult be a magyar zarándokcsapat a Vatikán privát tróntermébe pápai kihallgatásra. A hosszú fogadó-terem két oldalát magyar véreink, hátsó részét pedig német zarándokok töltöt­ték be. Küldöttségünket a major domus, ke­gyes pártfogónk Sapieha herceg, O szentsége kamarásának közbenjárására közvetlenül a pápai trón baloldalán állította fel. 0 szentsége bevonulásakor ajkainkról háromszoros, szívből fakadó, dörgő éljen harsant fel, mely O szentsége jóságos arcát az öröm mosolyá­eljárásával. Semmi zaj, semmi feltűnés, és aztán óriási meglepetés! Igen, ez jellemezte igazán az ő apját. — — Megcsókolta a húgát, lecsavarta a villamos körtét s habágyának csipkés párnái közt, ébren aludta át az egész éjszakát. Vera Talvio hangversenyének hírére kimondha­tatlanul boldog lett; de mégis, maga sem tudta, hogyan s miért, most ez egyszer nyugtalanság szállta meg szivét s bárhogyan kereste, nem találta meg lelkében azt a nyugodt harmóniát, mely estenkint boldog nyugodt álomban ringatta el. Szerencsésen elmúlt az egy hónap és öt nap. Felesleges elmondanom, milyen lázas készülődés és izgatottság között. A kis város apraja-nagyja, a nem zenekedvelők s még többen a nem zene értők is; mesés vágygyal nézett a nap elé. Talvio mester megérkezett. Igazi olasz férfi szépség volt. És Vera — mégsem lett rabja. Előkelő nyugalommal beszélt vele mindenféléről, persze legtöbbet a kedvencz témájáról a muzsikáról. Semmi fellángolás, semmi elfo­gultság. Úgy beszélt vele, mintha mindig ismerte volna, mintha mindig látta volna. Kata ellenben valósággal lángolt, ha az val élénkité. Előlépett a magyar zarándo­kok szónaka Sebők Imre dr.r s olasz nyelven üdvözölte Ő szentségét. A Szent Atya olaszul válaszolt, s ugyancsak néhány szóval a* né­met zarándokoknak is. Ezután Sapieha herceg intésére előlépett küldöttségünk szónoka, Szálka Valér joghall­gató, s ékes latinsággal a következő beszé­det mondta : Szents. Atyánk 1 Midőn az egy­ház legidősebb leánya felett gyászolsz,, az egész keresztény világ veled gyászol; és irántad a leggyöngédebb szeretetét tanúsítja, hogy vigasztalásodra legyen. E kötelező szeretet megnyil atkoztatá- sára az Egyetemi Mária Kongregáczio szor­galmazása következtében Magyarországon is vagy 18Ö különböző egyesület tartott nép- gyülést, amelyen a szentegyház engesztelhe­tetlen ellenségének győzelme felett tanácskozva egy szívvel lélekkel abban állapodtak meg, hogy ragaszkodnunk kell sz. Péter székéhez, mint az erősség rendíthetetlen sziklájához, ha közelgő veszedelmektől mentek akarunk lenni. Eme törhetetlen ragaszkodásunknak okiratait egybefoglalva Szentséged lábaihoz helyezzük és egyúttal ismételten kijelentjük, hogy őseink nyomdokait követve készek va­gyunk nemcsak hazánkért, hanem szentegy­házunkért is vérünket és életünket fölál­dozni. Kérünk tehát Szentsé'ges Atyánk, fogadd: kegyesen ünnepélyes ígéretünket és add reánk s Magyarország egyéb egyesületeire apostoli áldásodat“. Ő szentsége látható érdeklődéssel hall­gatta végig szónokunkat s nyomban utána klasszikus latinsággal fcöriil-belül a követ­kező lelkes szavakat intézte hozzánk. Jól esik szivemnek, hogy gyászomban velem gyászoltok kedvelt fiaim. Örömmel tölti el szivemet az a tudat, hogy az ifjúság a Kongregáczióban szűz Mária oltalma alá tömörül és eredményes munkásságot fejt ki. Megáldalak benneteket, fáradságtokat, s mind azokat, kik ez ügyben bármiképpen közre­működtek és azon 180 egyesületet, a melyek ragaszkodásukat fejezték ki szent székünk­höz. Kövessétek őseitek nyomdokait, kik hűek voltak sz. Péter székékez, mint ez is mindig szerettei volt irántatok. Tartsátok meg olasszal beszélt; s ha az többször kitüntette figyelmével, egyik zavarból a másikba esett. A két leány külömböző érzelmek között várta az estét. Megérkezett végre lomha szárnyakon a várva-várt este is. A városi színház kezdve a földszinti padsoroktól a leg­utolsó karzati állóhelyig, szinig megtelt. Pe­dig a programm rövid volt s az összes szá­mokat a mester maga játszotta le. Ragyo­gott a kis színház a szép asszonyok és leá­nyok üde arcától, remek ruháitól és égő sze­meitől. Mintha a királyt várták volna, mindegyik olyan fenséges pózba vágta magát s epedve lesték, ki lesz az a boldog halandó, akire a mester rámosolyog. Kata rózsaszínű selyem blúzban ült a páholy előterében, szépségének bűbájos varázsában. — Vera hátrább egy kicsit, majdnem az anyja mellett; csontszinü crep- desin blúzában, mely előnyösen tüntette ki filligrán remek szabású arcát. Úgy nézett ki a nyírott fekete hajával, mint egy serdülő szép fiú gyermek; pláne a Kata tökéletes kifejlett szépsége mellett. A mama, sötét fahajszin selyem blúzában, még mindig igen jól festett a két felnőtt leánya mellett is. — Gyönyörű teremtések! — Szép a fiju lelkesedésteket, hogy székesegyházunk hű fiai legyetek bajban, szenvedésben és ra­gaszkodjatok tántorithatatlanul sz. Péter ren­díthetetlen sziklájához. Apostoli áldásom ki­sérjen utaitokon. Ezzel intett az album átadására, a me­lyet trónjához vive nyújtottak át. Nagy ér­deklődéssel lapozgatott a gyönyörű albumban, mi közben atyai jósággal szólt: Gratias di- lecti mi filii! Azután lejöve a trónról körüljárt áldást osztogatva. Hozzánk érve mindnyájunknak oda nyujtá jobbját csókra. Azután mosolyogva tekintett reánk és távozott. Hogy mit éreztünk, nyelvünk elmondani nem tudja. Némán adtunk hálát a jó Isten­nek és szűz Anyánknak, hogy annyi baj és küzdelem után ily vigasztalásban részesültünk. Midőn ezt a nagyérdemű csatlakozó egyesületeknek és érdeklődőknek tudomására hozzuk, köszönetét mondunk mindennemű támogatásért. Egyúttal azt is jelezzük, hogy a moz­galmáról szép levél kíséretében értesítettük a párisi érsek Ő eminentiáját. Azon reménynyel fejezzük be mozgal­munkat, hogy nem ez volt az utolsó válla­latunk szentegyházunk érdekében. A szervező bizottság. Ä felsőbányái sztrájk. A bányamunkások sztrájkja, melyről lapunk múlt számában már megemlékeztünk, s mely még f. hó 3-án kezdődött, már múlt számunk megjelenése idején egyre veszedel­mesebb alakúvá kezdett fejlődni. A mtilt hét folyamán sűrűn tárgyaltak a nagybányai bányaigazgatósággal, mig végre az e hó 12-én tartott népgyülésükből a felsőbányái kincstári bányamunkások egy 4 munkásból álló küldöttséget indítottak Budapestre a pénzügyminisztériumhoz. Kívánságok az, hogy legalább 4 korona dijat kereshessen naponkint egy bányász. Érdekes, hogy mig a nagybányai bá­nyászok meglehetős nyugodtan viselkednek a sztrájkkal kapcsolatos kérdésekkel szem­ben, addig ezt nem lehet a felsőbányaiakról elmondani, holott különös jellege ennek a felsőbányái bányász-sztrájknak éppen az, kis Kata! — Vera élragadó 1 — Bolond az az olasz, ha bele nem szeret Verába 1 — Vaksi, ha nem veszi észre Katát! — Hisz Kata igazi szépség! — Derék család! — Ilyen fényes napot csinált ami városunknak! Éljen a tábornok! — Ilyen s ehhez hasonló méh- zümmögésszerü moraj járta át meg át a levegőt. — Az orchestrumban a zenészek letették szerszámaikat. A vasfüggöny lomhán emelkedni kezdett. Pár pillanat, a nézőtér el­sötétült, a másik függöny is fellebbent; a szinpad világos lett és most visszafojtott lé- lekzettel lesték a mester megjelenését. — A következő pillanatban zugó éljenzés és taps­vihar hangzott el. A mester a lámpák elé lépett s könnyed grácziával, mosolyogva üd­vözölte a lelkes közönséget, valósággal op­tikai csalódásba ejtve azt, mert mindegyik néző magának vindikálta a művész mosolyát és szentül meg volt mindenki győződve róla, hogy igenis a mester csupán ő rá mosolygott és nézett. Talvio mester pedig senkire sem nézett; de úgy látszik, az igazi művészek privilégiumot élvezhetnek s ez az ő jó óme­nük. A közönség már csupán a mester látásától is el volt ragadtatva. — Néma csend. A művész leült a zongora mellé. Saját szer­zeményét játszotta, a czime Luczia szerelme.

Next

/
Thumbnails
Contents