Heti Szemle, 1906. (15. évfolyam, 1-52. szám)
1906-10-31 / 44. szám
2 HETI SZEMLE“ Szatmár, 1906. október 31. 7. Rákóczi induló. Költemény Farkas Imrétől, Előadta Gerber Irma. 8. Liszt F.: Rákóczi induló. Zongorán előadták: Eckerdt Ilona és Regéczy Aranka. Az ünnepség végén az egyházmegyei tanfelügyelő megköszönte az ünnepélyt rendezőknek és az abban résztvevőknek fáradságát. Az egyházmegyei tanfelügyelő további beszédének folyamán ecsetelte az emberi nagyság átkát, amely Kossuth és II. Rákóczi Feiencz hamvainak hazaszállításában valósult. Kifejtette azon örökös félreértést, melyben II. Rákóczi Ferencz Ausztriában, mint rebellis család sarja és Magyarországban, mint Bécsben lakó magyar, hazafitársai részéről feltűnt. Megemlítette, hogy II. Rákóczi Ferencz igazán vértanú és élő szent volt, ha elolvassuk önvallomását és Francziaországban és Rodostóban eltöltött éveit. A pro Deo et patria. Istenért és hazáért feliratú Rákóczi zászlók, melyeken a bold. Szűz képe volt, figyelmeztessenek mindig bennünket arra, hogy Istent mindenek felett kell szeretnünk, azután pedig hazánkat mint a költő mondja. „Hazádnak rendületlenül légy hive, óh magyar 1“ A kereskedő tanonczis kólában Bagossy Bertalan főgimn. tanár mondott beszédet, a növendékek pedig énekekkel és szavalatokkal működtek közre. Délután folyt le a városháza előtt a piacztéren a Kölcsey-kör ünnepe, melyen rengeteg közönség volt jelen, az ifjúság, hivatalok, nőegyesület'stb. testületileg vettek részt, énekkarok számára hatalmas tribün volt felállítva gyönyörű nemzeti díszítéssel. Három dalegyesület működött közre, a dalegyesület a polgári dalegylet és a németi iparos dalárda. Bevezetésül a Hymnust adták elő, mely valóságos lelkesedést ébresztett a tengernyi nép soraiban. Az utolsó akkordok elhangzása után dr. Fechtel János főgimn. tanár, a Kölcsey-kör ügyvezető elnöke mondott hatalmas beszédet a mesze távolba elható csengő hangon, a szónoki művészet erejével. A tartalmas beszéd következőleg szólt. Mélyen tisztelt ünneplő közönség! Rákóczi Ferencz és bujdosó társai itthon vannak! Ez az én jeligém. Ennek a jeligének tartalmát, történeti jelentőségét annyira átérzi ez ünnepélyes perczekben a lelkem, e nemes város, sz. Istváu birodalma, egész Európa, hogy felmagasztosult érzelmekkel s mély gondolatokba merülve szegzi tekintetét mindenki erre a koporsóra, amely felett olt- hatatlan lángokkal, elpusztithatlan, az egész világra kisugárzó erővel ragyog egy eszme, a népszabadság eszméje, melyet a történelem sok hőse hirdetett, érette sok millió vé- rezett, birodalmak dúló csatára keltek, de annyi nemességgel, fenséggel, angyali tisztasággal, ideális rajongással és poetikus lelkesedéssel érette senki sem küzdött mint II. Rákóczi Ferencz. Ez az eszmény nagy és ragyogóan tiszta lelke minden kicsi zugát, rejtőkét áthatotta, szinig megtöltötte, — a népszabadság géniusza előtt égette, szive érző szerete- tének lobogó szent tüzét, oltárára hullatta sűrűn omló könyeit, ihletével acélozta ősi kardját s megváltó voltába vetteti törhetetlen hittel lelkesítette magyar népét a dicsőség babéros magaslatán és utóbb a szenvedések kálváriáján: Nemcsak vezére, vezetője, Mózese volt népének, aki a szolgaság házából a szabadság nemzetboldogitó földére akarta kivezetni a magyart, hogy e földön nem az idegennek többé, hanem önmagának építve, nem az idegenét, hanem a saját földjét gyarapítva, országában újból ur legyen a gazda: a magyar nemzet, — a saját édes nyelvén ápolja, védje ezer éves, életének virágzó fáját, — a saját erős, kifejlett nemzeti öntudatnak erejétől duzzadva építse fel a magyar nemzeti műveltség fényes Pantheonját, hogy ott boldogan, nemzeti erényekkel ékesen, — nagy reméuyekkel felruházva imádja győzelmeket, életet és szabadságot adó magyarok Istenét s parancsolva itthon mindeneknek, imponáljon egész Európának ! íme ! a Rákóczi lelke, e lélek fenséges tartalma! És ennek a szárnyaló nagy léleknek 200 évig idegenben pihent porsátora költözött vissza hozzánk. Dörögjenek hát az ágyuk, zúgjanak a harangok, örömtüzek gyuljanak ki a szemekben és bérceken, riadjon meg a lelkesedés orkánja s zúgva tomboljon minden magyar ajakon, mert nem gyász, történeti ünnep, a dicsőség napja vagyon ma. Hiszen azok a csontok haló porukban is a nemzeti törekvések, a nemzet ezer év óta ápolt eszményeinek, ■— vágyainak, szentségeinek vezérlő, irányitó, inspiráló ereklyéi, amelyek a sirbolt némaságában is hangosan beszélnek és törhetetlen kitartással intenek. Fel magyarok, fel e szép vármegye és város népe, apraja nagyja, —- talpra mindnyájan, kik élünk, dolgozunk és reméllünk, s az ünnepi köntös mellett ontsuk szerte- széjjel szivünk hazafias lelkesedésének tengerét, üdvözöljük e dicső fényes napot, a hazatért áldott porokban Magyarország felkelő hajnali csillagát. * * * Rákóczi nagy és magasztos volt életben és a halálban egyaránt! * * * Minő volt élete ? Rákóczinak élete kezdettől végig egy szakadatlan vértanuság, mert ezt az egy életet is forrón szeretett hazája felszabadításának szentelte. Koporsójának nem is lehet méltóbb szemfedője, mint az a Máriás harczi lobogó, mely alatt férfiasán, erős lélekkel küzdve élt és halt. S ha vannak a történelemnek nagyszerű, glóriás alakjai, akik égi tisztaságú meggyőződéssel nemcsak vallották, hanem meg is valósitották;sokak ideálját: A haza mindenekelőtt, Rákóczi e fényes társaság között az első helyen tündöklik. Tündöklik mint a nap, amel}r vakító fényt lövel a világtörténelem legaranyosabb lapjaira is és mélyen belevilágít a népiélek legcsodálatosabb titkaiba. Eszményibb szabadsághős nincs a világon e nagy embernél, aki a dicsőség szédítő magasságában, melyben angyalok vesztették el a szentség egyensúlyát, éppen úgy szilárdan állott, mint a szörnyű szerencsétlenség pokoli sötétségében, ahol a remény utolsó sugárfénye is elhalaványul s Dante költői frázisa menydörög : Lasciate ogni speranza! 0 a győző Dávid, aki a diadal dicsőségét Jehovának engedi át és a lemondó, végig istenfélő Jób, aki midőn mindenét elveszté, hazáját, országát, másfélmillió holdnyi és másfélmilliárd értékű királyi vagyonát, édes anyját, családi boldogságát, tűzhelyét, gyermekeit, a zordon végezet által számára megásott, mindent elsodró nyitott örvény előtt a Kárpátok vereczkei szorosán megáll sűrűn hulló hófergetegben, még egyszer utoljára visszanéz, megáldja a haza szent földjét s lemondva kiált: Légy boldog szép hazám ! Az én vagyonomat Isten adta, Isten elvette, áldott legyen szent neve. Hány ember esik kétségbe kis szerencsétlenség idejében s tagadó-káromló ajakkal mondja : nincs Isten ! Rákóczinak van Istene! Van Isten! aki kézen vezeti a népeket és nemzeteket s végtelen bölcseséggel osztogatja öröktől fogva a jó- és balsorsot, a derűs és sötét napokat. Rákóczi páratlan hazafi, szent alak, akiről a magyar csak ihlettel és lelki fel- emelkedéssel emlékezhetik. Már gyermekkorában szomorú árvaságra jutott, atyját, I. Rákóczi Ferenczet nem is ismerte, a hős Zrínyi Ilonának, édes anyjának kebeléről hóhér kézzel szakítja le a német gyűlölet. Gyermek még s már ott áll a kálvária tövében. — Mi vár reá? Odafenn a sötét kereszt! Reá is szegezték kegyetlenül a balsos és az idegen engesztelhetlen gyűlölet. De a magyar odaállott a kereszt tövébe s amint kisérte a harcz idején vérben fürdő fegyverekkel, lángoló szívvel, úgy patakban ontotta érette forró könyeit, nemzedékről- nemzedékre énekelte dicsőségét s bizó, legendás lélekkel várta eljövendő feltámadását. Sokáig hordta a délkeleti szellő Rodostóból Rákóczinak bus sóhajtásait a távol hazába és a mikor a sóhajtások örökre elnémultak s a fejedelmi bujdosó utolsó könycsepjét is felszedték a földre szállott angyalok s ő „előbb látta meg a menyországot, mint Magyar- országot", akkor a honfiúi kegyelet titkon, borongva szállt a törhetetlen elvhűség eme dicső vértanújának sírjához, áldva emlékét s tőle tanulván súlyos megpróbáltatások idején lángoló honszerelmet! Vagy miért daloltak volna igy lánglelkii költőink a magyar jellem hanyatlásának szomorú időszakában a rodostói sírok felé fordítva könyes orczáikat: .Rákóczi hajh ! Bercsényi hajh ! Magyartok gyászban ül“, mert itthon nem leltek vigasztalást és a meg- dicsőült hősöket idézvén fel mintaképül, megkönnyebbült honszerető lelkűk, ha nekik elpanaszolhatták nemzetük keserves romlását. És várta feltámadását!! 200 esztendővel ezelőtt Rákóczi hős nevét zengte minden ajk itthon s az egész ismert világon, az ő dicsőségét harsogta a bus tárogató, az ő világszerte hires indulójának varázshangjai mellett rohantak ezren és ezren halálmegvetéssel a csata tüzébe. És ime ! a 200 év óta hallgató, vagy csak félve siró tárogató újra harsog, újra zeng hegyen-völgyön, a végtelen rónákon, belenyilallik hangja a szivekbe, diadalmasan éleszti fel az eltűnt dicsőséges napok emlékeit, köszönti túláradó örömmel a feltámadó, a haza földjére győzelemmel, harangzúgás és ágyu- dörgés között visszatérő fejedelmet. És valóban ez a visszatérése győzelmi ünnep, ragyogó diadal. Király és nemzet szive összedobban e históriai nagy eseményben s Rákóczi koporsója felett kezet fogva, egymást teljesen megértve, telve a legjobb szándékkal, bizalommal fognak hozzá a nagy munkához, melynek a magyar nemzet zavartalan boldogságát, nagyságát, dicsőségét s a király szívé-
