Heti Szemle, 1906. (15. évfolyam, 1-52. szám)

1906-03-07 / 10. szám

POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP.

10. szám.

ELŐFIZETÉSI ÁRAK :

Ery évre — — — — — — 6 korona — fillér

Félévre — — — — — — — 3 * —

Negyedévre — — — — — 1 „ 50 „

Tanítóknak és kéziuűiparosoknak egy évre 4 korona

Egyes szám ára 20 fillér.

Felelős szerkesztő

H Á T H O It Y ENDRE.

A lap kiadója:

A „PÁZMÁNY SAJTÓ“

A szerkesztőséget és kiadóhivatalt illető össze küldemények, pénzek, hirdetések stb. a „Pázmány sajtó“ czimóré küldendők, (Iskolaköz 3. sz.) Hirdetések jutányos árban vétetnek fel.

NyUttér sora -40 fillér.

A lap mejj-jeleaik minden szerdán

A megyei székhely.

Hozzászólottak ehhez a kérdéshez már úgy a szatmári, mint a károlyi lapok. Hiszen nem újság, egy nagyon régen felvételt, a vármegye közöftsége bited Szatmár előnyére eldöntött ügy/melyet a mi- nisztériunibán^Hkwéfg sem intéztek el, mert gróf Károlyi István, a magyar mágnások közül az egyik leghatalmasabb, állott útjába. Ezen az egyen kívül a Nagykároly részén több argumentum nincs, de ez az egyetlenegy elegendő volt arra, hogy a vármegyének összes érdekeit halomra döntse és megtartsa a székhelyet, nem Nagykároly városának, hanem bázisul a Károlyi grófok halai mának és palotájok fényének emelésére.

Nagyon élénken emlékezetünkben van, hogy akkor, midőn a vármegye döntő határozatot hozott; ebben a kérdéshen, azzal némitották el a fellelkesedett közvéleményt, hogy Szatmár megkapja a megye- székhelyet, csak várni kell. A kormány a káposzta is megmaradjon, a kecske is jóllakjon elvére helyezkedve a hatalmas Károlyi István ellen cselekedni nem mert, vagy nem is akart, hanem egy uj vármegye kikerekitésének elvét hangoztatta, melynek székhelye Nagykároly leend, Szatmár is megkapja a saját megyéjében az őt megillető positiót.

Az Ígéret puszta Ígéret maradt, nincs is, aki ma beváltsa, hiszen az a kormány már régen a feledés te- gerébe merült, de oda merülT’^vele a felvett eszme is, mert mindenki abban a meggyőződésben volt, hogy a gróf Károlyi István hatalma ellen hiábavaló minden erőlködés. A szatmári zászlóval vonult be Nagy László mint alispán fényes győzelem közt a megyeházára, s mikor a kérdés a minisztériumban megrekedt, őreá hárult minden ódium, hogy cserbenhagyta azokat, kik a győzelemhez juttatták. Lehet, hogy igaz, lehet, hogy nem, de mit tehet egy alispán Károlyi gróf,rengeteg befolyásával szemben. Evek jöttek, évek múltak, kormányok jöttek, kormányok buktak és ma ott vagyunk a székhely kérdésében, hogy sehol se vagyunk. Illetve a károlyiak a székhely birtokában, Szatmár pedig a jóreménység fokánál.

Ma az ilyen kicsinyes dolgokkal ki is törődnék ? . . Ki lelkesednék érettök ? . . . A magas politika dominálja a tért, egy szerény vármegyének jól felfogott érdeke is bliktri. Pedig érdeke, igen nagy érdeke. E felett felesleges is hosszasabb szószátyárkodásba elegyedni, hiszen az okait mindenki tudja, maga a vármegye közönsége találta igy és határozta igy. Ez pedig talán a legnyomósabb argumentum.

Egyik megyei lap hangoztatta a dolog kivihetetlen voltát abból az egyszerű indokból, hogy a gróf Károlyi-család a telektulajdonos, az épületet tehát hordássá el a vármegye, ha neki tetszik, a telek pedig marad Károlyi grófnak. Azt is emlegette, hogy a bírósággal szemben kötelezettséget vállalt. Ezek nagyon kicsike érvek az ellen, hogy a székhelyet Szatmár kaphassa meg. Módja van annak, hogy a vármegye telektulajdonos is legyen, akkor aztán arra használja a saját vagyonát, amire épen jól esik neki, a bíróság elhelyezése sem fog valami nagy fejtörést okozni.

Ám, ha a Károlyi grófoknak módjukban van, kerekítsék ki a maguk számára Nagykároly vármegyét, de ennek esetleges sikertelensége koránt sem gátolhatja sem a vármegye közönségét, sem Szatmár városát, hogy jogos kívánságuk elérése végett illetékes helyen a szükséges lépéseket megtegyék. Az ideje is itt van, hogy ez az ügy végre valaháia elintézést nyerjen.

A nő/)

A „Quo vadis ?“ világhírűvé leit, nagy írója megdöbbentő, de igaz képét festi a Neró- korabeli társadalomnak.

Sárba taposott erény, tobzódó kójelgés, aljas hizelgés, megfertőzött nászágy, undorító, szinte reszkető vágy a vagyon után, egy velejéig megromlott, vallástalan társadalom, a melynek minden kívánsága : pénz és élvezet.

Ma is mintha ennek az eltemetett kornak képe tűnnék fel újra.

Egy ideáljaitól megfosztott társadalom áll előttünk, a mely templomait lerombolja, oltárait szótdulja és csak a földi életben hisz, — ezt igyekszik tehát a maga módja szerint édessé tenni. A test érez és vágyódik csupán ; a lélek régen meghalt. Nagy érzés csak egy él : az önzés. Ennek harczaiban nincs semmi nagyszerűség; ennek szenvedése nem megtisztító, hanem kétségbeejtő ; ennek küzdelme csak vergődés és a bekövetkező bukásban soha sincs tragikum. Pusztító érdekharcz a közélet; a politikát szeny- nyes morál mozgatja; a szereplő alakok kis- *) Felolvastatott a kath. kaszinó legutóbbi estélyén.

szerüek, mint a mily kicsinyesek, földhöz tapadtak vágyaik ; a legaljasabb jogtalanság és törvénytelenség is ezer védőre talál, hogyha haszonnal jár; mind jobban elharapózik a jellemtelenség, sikkasztás, C3alás, a melynek vége a szökés, az Őrülés, vagy egy golyó, ifjaink kiélt, kimerült vázalakok . . . lelkesedés talán csak az öregekben van.

Még a művészet is az anyag szolgálatába állott. Hiszen a népirásnak, a költészetnek, a mely azelőtt csak a legnagyobb eszmékért lelkesedett, ma csupán a szerelem szolgáltat anyagot, de nem a megtisztult- ságában fönséges keresztény szerelem, hanem az ókor érzéki, perzselő szenvedélye, a mely teljes mezítelenségében uralkodik színpadjainkon. A színházba ma már nem is a megtisztító tragédiák viszik a közönséget, hanem a léha szennyességek, a melyeket nem pirulva, de nevetve szemlélnek.

És ennek az enervált kornak ez sem elég. Nemsokára már visszakivánják a római circusok játékait, a hol gőzőlgött az embervér és dőzsölt a bujaság. A levegőn már keresztül is szűrődik és mind erősebben hangzik a socialismustól elvakitott tömeg követelése, Nero népének kiáltása: Panem

et circenses 1 Mert ma már nem munka és erény, de dologtalanság és gyönyör kell fönt és alant.

A régiek azt mondták, hogy a hazát az oltárok és tűzhelyek alkotják.

De a vallás és haza fogalmát megöli az elharapózó önzés, a tűzhelyeken pedig kialszik a láng. A család, az otthon nem a fölüdülés, a megpihenós; helye. Megrontotta a hallatlan fényűzés, a féktelen nagyravá- gyás, megfertöztetette az erkölcstelenség. A házasságtörés annyira mindennapi, hogy föl sem tűnik. S különben is ma már a családban dehogy esik szó Istenről, leiekről,— a rágalmazás, a kereskedés szavai ütöttek ott is tanyát. Hol lássa hát a gyermek az iskolában hirdetett tanításokat példákban is?

Pedig a tűzhely, a család alkotja a társadalmat. A család lelke pedig a nő.

Tehát ha ma nincsenek ifjak, mert korán megrontják őket a rossz lapok, erkölcstelen könyvek, szemérmetlen színházak ; ha a társadalom beteg szive lázas elfajultságá- ban csupán gyönyört kíván ; ha hiányzanak a lelket fölemelő ideálok ; ha a vallásosság legfeljebb babonában : a spiritizmusban nyilatkozik meg ; ha a család mást hirdet, mint