Heti Szemle, 1906. (15. évfolyam, 1-52. szám)
1906-04-19 / 16. szám
„H E T I SZEM L E“ 16. (szám) o mert a függetlenségi párt egyrésze is mozgólkodik a volt képviselő ellen, az aj kormánypárt szintén jelöltet keres, de azért nálunk is lehet re- inélpi, hogy a választás semmi keserűséget nem fog hátrahagyni a a polgárság lelkében, mert a hangoztatott nevek viselői mindannyian érdemes emberek, s a kiben a többség bizalma összpontosul, méltó képviselője leend a városnak s a kisebbségben maradt párt megnyu- godhatik a választásban. Nálunk akár az alkotmánypárt győz, akár a függetlenségi párt, mindakettő az egyesült ellenzékhez tartozik és az adott viszonyok között egyik sem nézi rósz szemmel, ha nem ő, hanem a másik szerzi meg a többséget. A fődolog az, hogy elkeseredett harczot provokálni nem szabad, félre kell tenni minden korteskedést, és a választópolgársága maga jószántából szavazzon oda, ahova neki legjobban esik. — Emlékezés Kováts Lajosról, Nevét kevesen ismerték. Nem szerepelt. Nem emelkedett a hir, dicsőség szárnyain. Homlokát nem övezte babérkoszorú. Nem kereste a nyilvánosságot. Nem lépett a politika küzdőterére. Nem vett részt a közéletben, a társadalmi mozgalmakban. Különösen az utóbbi években teljesen visszavonult életet élt. Egyedüli szórakozása az olvasás volt, vagy ha rokonai körében lehetett, ha barátságosan elbeszélgetett tanítóival, akiket nagyrabecsült és igazán szeretett, és hogy fontos állásuknak becsülését és tekintélyét megőrizhessék, előnyös föltételek mellett úri ellátásban részesített. Szívesen időzött kertjében gondosan ápolt virágai között. „magyar lovas regementet“, és több más magyar ezreddel elmentek a Rajna mellé hadakozni. Sándor gróf volt ezredének parancsnoka. Ezred felavató beszédében a tisztek és legénység előtt nagyon kidomboritá a király- hűség mellett, hogy ne feledjék, amivel magyarságuknak, nemzetüknek még külsőleg is tartoznak. (Magyar ruha) .... „magok dicséretes Nemzetüknek se Ruháját, se Fegyverét, se mezei vitézi jeleit egy más föltalált öltözetekért s újabb újabb változó hiúságokon el ne cseréljék s maghogat más nemzetségeknek csúfjává ne tegyék.“ — „Minthogy Fölsé- ges Királyunk eő Felsége kegyelmes reso- lutiójábul alázatos instantiámra tett engedel- mébiil meghengedtetett édes nemzetemnek hajdani módgya szerént Regementemet mind igaz magyar vitézi öltözetekkel és mezei ékességekkel föl öltöztetnem, és ékesítenem, azért .... kiván- tim újabban ngpfényre hoznom (magyar viselet), hogy az által megh mutathassam csekély tehetségem szerént, emlékezetében is juttathassam Fölséges Uramnak, édes Nemzetemnek tündöklő nemesy s vitézi Rendit, s mezőben fénlö fegyvereket s ragyogó mezei ékes öltözetével teendő hadi szolgálattyának módgyát. Kire nézve Regementemnek stabalis Tiszteit, kit kit egy Párducz bőrrel, ahoz való hamar készületével, s Lóra való aranyos szerszámmal, és egy-egy szál hegyes tőrrel ajándékozok megh, úgy hogy azokhoz Parádára kóErős, izmos férfin volt, nemes és megnyerő, szép vonásokkal. Maga az élet. Szi nte hihetetlen, hogy erősebb volt nála a halál. Még júliusban és szeptemberben is a jövőről terveztünk. Csekély hét évet Ígértünk magunknak, és ime hiába ígértük. Bár az utóbbi évek megtörték, senki sem gondolta, hogy ilyen közel a katasztrófa. Még rövid betegsége alatt is egészen nyugodtak voltak hozzátartozói. Csak utolsó reggel fordult válságosra állapota, mikor is az orvos megállapította, hogy a szívműködésben zavar állott be, és kijelentette, hogy most már a legrosszabbra is el kell készülve lenni. A beteg felvette a haldoklók szentségeit és már délután meghalt csendesen, mint élt, rokonainak és barátainak karjai között. Morfiuminjekciók enyhítették fájdalmait és feledtették bánatát: öntudatlanul, de teljesen nyugodtan feküdt betegágyán egészen a halál beálltáig. Nem érezte a válás fájdalmát, hogy tudniillik itt kell hagynia vigasztalás és támasz nélkül anyját, akit ő annyira szeretett. Beteg volt már egész télen, többször panaszkodott hol egy, hol más bajáról, de nem akart beteg lenni, félt még a gondolatától is, mert jól tudta, hogy anyja nem tudja őt nélkülözni. Mert ő jó fin volt, gyöngéden, rajongásig szerette, bálványozta anyját. Az anyjáért való aggódás, a sok gond és fáradozás ölte meg őt. Ez az, amiért emlékének e sorokat szentelem. Négy évvel ezelőtt ugyanis 1902. év nyarán nagy és súlyos csapással látogatta meg Isten Kováts Lajost. Édesanyja nagy beteg lett. A betegnek állapota magas kora miatt még aggasztóbb volt. Naponkint többször is lehetett látni a csanálosi plébános kocsiját, a mint a nagykárolyi országúton hatalmas porfelhőt verve fel sebes vágtatással hozta az orvost. Bár semmit sem mulasztottak el, minden fáradság, a leggondosabb ápolás hiába valónak látszott. Mindenki reménytelen volt. esag tollat tegyenek föl." — Az altiszteknek pedig farkasbürt rendelt magyar nemzeti dísznek. Egyébként a tisztek ruházata ez vala- „rubin-szinü selyemposztóból készült mente, dolmány, és nadrág, aranynyal gazdagon ki- varrva, kötött arany gombokkal, arany zsinór gombházzal, kétfelől négy sor aranyos pikkelyekkel, aranyos prémmel és rojttal. Publican (azaz megy) szinti selyem öv. Sastollas zöld kalpag, a stabalis tiszteknek fehér kócsagtól I, aranyos ezüst forgóval. Sárga karmazsin csizma. Lovaikon aranyos szerszám, nyereg vörös csótár alatt." Az altisztek s közlegények ruházata ehhez viszonyítva megfelelően díszes volt. Úgyszintén a szűz Máriás lobogók, zászlók és a grófi czimeres fegyverzet is. Feltűnő nemzeti vonás volt a párducz- bőr, és a farkas-bőr használata. A lovas ezred vezére Ferencz gróf volt, ki a Rajnamenti harcztérről írja atyjának' hogy megvan „regimentünk dicsősége, mert a (franczia) király test eörző Regimentyebe- liek verettettek meg.“ (1734 aug. 26. Sehveit- zingenből.) Szept. 21-én Heidelbergből pedig ezt írja: „------velem levő kétszáztiz embe rrel a négy ezernél több lovas francziára rajta ütöttem, azokat megszalasztottám és négyszáznál többet levágattam, egy hadnagyot és 27 közembert rabul hoztam, lovat 111.“ — Két év múlva, 1736-ban szintén részt Aki a beteget leghívebben ápolta és éjjel-nappal ott ült ágya szélénél sírva és a nagybetegnek kezét csókolva, az fia volt. Az orvosok lemondtak a beteg úri nő életéről, de Isten talán a gyermeki szeretet jutalmául életben tartotta őt. Maga az orvos elhárította magától az érdemel, és az életben maradást Isten csodájának jelentette ki. — Hetek, hónapok teltek el, mig a beteg lassankint magához tért. Ámde a teljes gyógyulás, sajnos, nem következett be a mai napig sem, és nem is következhetett be. Ha nincs az a maga nemében páratlan gyermeki szeretet, az a csodával határos gondoskodás és önfeláldozás, a beteg, akinek állapota annyiszor válságosra fordult, talán már rég nincs közöttünk. Bámulva és meghatottan szemlélte a nép, hogy papja milyen odaadással, önfeláldozással és rajongó szeretettel ápolja beteg édesanyját. Könyezve látta a hivősereg a a legelső vasárnap megjelenni az oltárnál. Látta bánatos arccal, megtörve, a fájdalomtól megnemesedve, szemében a gyógyulás feletti öröm egy sugarával, és hallotta, a mint meghatottságtól zokogva énekelte a Páter nostert, és adott hálát Istenének. Azóta a hívek sze- retete iránta naponkint nőtt, mert látta, hogy a hosszas bánat mint hervasztja őt, mint esik össze az életerős, délceg, büszketartásu férfin. Az alatt szive, mely az utóbbi évek eseményei következtében mindig jobban elszomorodott úgy, hogy gyakran lehetett őt a katholikus olvasókörben hívei körében köny- nyezni látni az ország közállapotai, a hazát, a katholicizmust érő súlyos csapások miatt, még mindig jobban ellágyult, mig a halál ki nem oltotta fájdalmait, mig ki nem hült a szív. Azokon az egyszerű falusi temetéseken, a hol csupa részvéttel találkozunk és mindenki buzgón imádkozza a rózsafüzért az elhunyt barátért, jó ismerősért, gyakran lehetett őt elérvett Ferencz gróf saját ezredéve], az osztráknak segítséget vivén, a török ellen való u. n. krimi háborúban, midőn VI. Károly császár az orosznak segítségére ment. „Bányalukai táborban, Yerbász vize napkeleti partján, 1737. jul. 26-án. Nagyságodnak consolátiójára telkemre írhatom, hogy úgy viselte közkatona s altiszt magát, hogy az német csodálkozásában nem tudott hova lenni .... oly vérszemet is kaptak már, hogy semminek tartják az törököt.“ Ezt Írja Ferencz gróf Banjaluka köriil- zárásakor, midőn az ostromolt törökök heves, védelmi támadásai daczára is sikerült az osztrák seregnek a Yerbász vizét áthidalni — a Károlyi huszárok hősies födözeie mellett. Minek jutalmául Hildburghausen herczeg fő- parancsnok a zsákmányból a Károlyi huszároknak 70 marhát juttatott, mig a német gránátosok 35, a német gyalogság 30 drbot kapott. A város ostrománál az utolsó rohamot a Károlyi huszárok döntötték el. A vezérkari jelentés ezt mondja : „A lovas és gyalog németség elhagyatván, Károlyi lovas troupjai- val attacpiéroztatott az város szerencsésen“ stb. A. gróf büszke is volt katonáira. „Úgy látom mindennek katonábul (huszárból) kell kitelni, becsület a nagy Regementnek. A katona rettentő jó kedvű.“ írja 1737. július 31.-én atyjához „Bányaluka városában.“ Aug. 4. reggel 9 óra tájban azonban uj 20—22,000 főből álló segítő csapata érkezett
