Heti Szemle, 1905. (14. évfolyam, 1-52. szám)
1905-02-08 / 6. szám
G-ik szám XIV. évfolyam. Szatmár, 1905. Február 8. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy évre — — — — — — 6 korona — fillér Félévre — — — — — — — 3 „ — Negyedévre — — — — — 1 „ 50 „ Tanítóknak és kézműiparosoknak egy évre 4 korona. Egyes szám ára 20 fillér. Felelős szerkesztő BÁTHOKY ENDRE. A lap kiadója: A „PÁZMÁNY SAJTÓ“ A szerkesztőséget és kiadóhivatalt illető össze, küldemények, pénzek, hirdetések stb. a „Pázmány sajtó“ czimére küldendők, (Iskolaköz 3. sz.) Hirdetései jutányos árban vétetnek fel. Nyllttér sora 40 fillér. A lap megjelenik minden szerdán Mi lesz most? E felett tűnődik az egész ország népe. A vezérlő politikusok épen úgy, mint a kis emberek, — sőt rnaga a koronás király legjobban. És aligha van ember, aki erre a kérdésre határozott feleletet tudjon adni. A kormány lemondása után gróf Andrássy Gyula megbízatást kapott a koronától, hogy a helyzet kibonyolitása végett kezdjen tárgya lásokat az egyes pártok irányitó férfiaival. Andrássy hozzáfogott fel adatának megoldásához, de nagyon kétséges, vájjon képes lesz-e tisztázni a helyzetet. Andrássy és pártja a 67-es alapon állanak, megbízatásából tehát az látszik, hogy a kiegyezési alapot a király nem hajlandó feláldozni, vagyis az Ausztriával való közösséget. Ez egészen természetesnek látszik, sőt a király egyebet aligha tehet meg. Ámde a 67-es alapon álló pártokból koaliczió folytán is nagyon nehéz olyan parlamenti többséget teremteni, mely a leendő kormánynak biztos támpontul szolgálhasson a tartós uralomra. A régi szabadelvű párt maga sem képez kompakt egészet, hiszen a legkülönbözőbb törekvések érvényesülnek kebelében. Az Andrássy és Bánffy-csojport és a pár- tonkivüliek alig illeszthetők be többé abba a keretbe, melyben Tisza hivei foglalnak helyet. A néppárt meg pláne tudni sem akar arról, hogy a régi szabadelvű párt feltámasztásához segédkezet nyújtson. Nagyon valószínű tehát, hogy a 67-ek összehozásával Andrássynak minden törekvése meg fog hiúsulni. A függetlenségi párt, mely a most megejtett választások után legnagyobb pártja a parlamentnek, nagyon érthető okból szintén részt követel az uj kormány megalakításában. Nem csuda, hiszen ma velők érez úgyszólván az egész ország. Láttuk, hogy még azokban a kerületekben is, hol a 67-es alapon álló jelöltek győztek, a függetlenségi pártnak tekintélyes kisebbsége volt, sőt igen sok helyen csak néhány szótöbbséggel dőlt el a mandátum sorsa. De épen ebben rejlik a veszedelem, mert a 67-es alap megdöntése olyan rázkódtatásokkal járna, melyek teljes nyomorúságba döntenék ezt a különben is pénzszegény nemzetet. Tudvalevő dolog, hogy Magyar- ország agrikultur állam. Földbirtokainak termékéből veszi jövedelmét, ebből él ennek az államnak a népe. Ha Ausztria elzárja előttünk piaczát, mégha termése volna is a magyar gazdának, beleful a saját zsírjába, mert nem tudja értékesíteni. Amit a különválással elérhetnék, az iparés kereskedelem fellendülésében kulminálhatna csupán. Ez pedig oly csekély eredmény lenne, mely távolról sem állana arányban a mező- gazdaság tönkretételével. Sőt az iparos és kereskedő is, hogy fogja értékesíteni portékáját, ha nem lesz a földmivelőnek pénze, amin megvegye. Ide jutunk tehát az iparral és kereskedelemmel is. Ehhez járul azon körülmény, hogy a magyar állam népe hitelre szorult. Mindenki tudja, hogy szegények vagyunk, — nincs pénz az országban. Nagyon természetes, hogy az osztrák azon zsilipeket is el fogja zárni, melyeken át a kölcsön özön- lik be a magyar nép részére. No mi lesz akkor? . . . A külügyiké p- viselet, az önnálló hadsereg szintén rengeteg pénzt fognak felemészteni. Szép, nagyon szép a nemzeti zászló alatt Magyarország függetlenségét hirdetni, hiszen ez volna vágyaink netovábbja, csak annyi a baj, hogy azt a függetlenséget nem bírjuk túlélni. Nagyon bölcsen tudják azt a függetlenségi párt vezérlő politikusai, épen azért hirdetik már most, hogy csak progressive lehet a magyar nemzeti államot kiépíteni, a valóság pedig az, hogy rá vagyunk szorulva Ausztriára, s nélküle boldogulni nem tudunk. Sokan szeretnek hivatkozni a históriára és fennen hirdetik, hogy akkor volt a magyar legboldogabb, mikor nemzeti királyai voltak és akkor volt leghatalmasabb, Ez mind ül TÁRCZA. fH A szék. (Monolog) Képzeljék, uraim és hölgyeim, mi történt velem ! Vőlegény vagyok, azaz . . . vőlegény voltam. Oh, azok a székek! De ugyan miért néznek reám oly csodálattal vegyes félelemmel. Ne gondolják, hogy arról a bizonyos „mezőről“ szabadultam el, melyet Lipótnak neveztek el. Eszem ágában sincs. Sőt talán oda sem kerülök, ámbár — megvallom — a legszebb reményeim vannak az odajutásl, illetőleg. Persze, nem értik a dolgot. Nos legyenek egy kis türelemmel, mindjárt megmagyarázom. De úgy el vagyok fáradva. Kérek szépen, . . azaz bocsánat, nem kérek semmit. Inkább állva maradok. Tehát először is bemutatkozom. Erdődy Tihamér vagyok, városi tisztviselő. Van fizetésem jócskán; nem vagyok lump, nem vagyok kártyás, nem vagyok vőlegény, szóval most már ismét parti-képes fiatalember vagyok. — Jaj, azok a székek ! De, hogy okát adjam a székek (legyen az akár három v. két lábú) iránt érzett gyűlöletemnek, kérem uraim és hölgyeim, hallgassák meg történetemet, s aztán Ítéljenek. Van nekem egy nagynéném, igen áldott, jó asszony, csak a torka éles — hej mikor a csípőjére teszi a két kezét — no, de ezt el lehet tűrni azért a fél milliónyi örökségért, 8mi reám néz. Azaz uram bocsá’, csak rám nézett,most már nem néz pedig — higyjók el uraim és hölgyeim — oly boldog voltam a pillantása alatt. S miért fordult el tőlem? Egy szók miatt. Oh, azok a székek ! Volt tudniillik ennek az ón nagyné- nómnek, özv Ráskay Mihálynénak, szül. Ubrik Borbálának egy ura. Igazán, nagyon derék ember volt. Elhihetik nekem, sohasem szoktam hazudni — rokoni ügyekben. A torka nem volt éles, hanem valami különös belső égése lehetett. Különös — mondom, mert nem vízzel, hanem borral szokta volt oltogatni. Ilyen tűzoltó gyakorlatot rendesen vasárnap esten- kint tartott s gyakorlat után, úgy éji tizenkét órakor hazatért pihenni. A fáradalmakat, mivel az ón szeretett néném nem készítette el ilyenkor fekhelyét, egy széken pihente ki. Egy vasárnap éjjel szintén hazajött, leült a szokott helyére, a hajdanában bársonyhúzatu székre s egyáltalában nem találta érdemesnek másnap onnan felkelni. Úgy vitték ki szegényt kissé messzire, — a temetőbe. Úgy mondták, megütötte a szél. Azóta a nagynéni azt a széket úgy őrzi, mini. a szemefényót. Hej pedig inkább az öreget őrizte volna! A minapában beállítok a nénómhez s hosszas beszélgetés után, mely különösen a szőnyegen fekvő házasságom körül forgott,
