Heti Szemle, 1905. (14. évfolyam, 1-52. szám)

1905-09-06 / 37. szám

HETI SZEMLE. (37 ik szám.)

3

vénye előtt való meghajlást. Az államnak tehát az egyházat, mint hü|szövetsógest tiszteletben kell tartani.“ — Schulze Lajos protestáns theologiai tanár pedig 1874-ben a nürnbergi lutheránus értekezleten igy szólt: ,A panibeisztikus és materialisztikus hitetlenségnek a fenálló jogrend ellen harcoló és a szociáldemokráciában kicsúcsosodott világnézetével szemben az állami törvények szükségesek és hasznosak. — Ámde ezek csak a nyilvános [felszínre kerülő tör- vénj'szegésekkel szemben alkalmazható!t a szívnek rejtett érzelmét azonban sem el nem nyomhatják, sem meg nem javíthatják. Ez ellen egyedül az Isten egyházában működő Szentlélek segíthet 1

És úgy is van / A legerősebb földi halalom se áltassa magát azzal, hogy ily munkát vallás nélkül teljesíthet. Sőt minél élénkebbek és kiterjedtebbek lesznek a társadalmi mozgalmak, annál kevésbbé lesz képes kormányozni a felizgatott emberiséget! Igen, igen! Ehhez magasabb hatalom kell, mint a földnek hatalmai ! ehhez a földi [életnél meszszebb terjedő látkör kell ; ehhez Isten kell és örökkévalóság 1

S ha hozzá veszem még báró Eötvös József szavait, aki az 1868-ik évi közoktatás- ügyi törvényjavaslat tárgyalását e szavakkal zárta be: .Magyarország pedig sohasem fog megfeledkezni arról, hogy aj legvallásosabb ember a legjobb polgár 1“ Akkor Uraim, akkor kétségtelen immár, hogy a mi ügyünk a leghazafiasabb ügy, amelynek már csakugyan nem lehet ellensége senki sem, amely már méltánylást és elismerést mégis csak megérdemel. Melyről ha egyszer meg vagyunk győződve, miért húzódnánk vissza, mintha nem volna jó lelkiismeretünk, mintha valami nemzet, vagy hazaellenes, mintha valami tiltott dologban munkálkodnánk 1 Nem,nekünk nincs szükségünk arra, hogy magunkat leahc-onyitsuk oda,hogy a hazugság, a a csalás játékát, üzzük, azt a játékot, melyet magunkban elitélünk, de azért külsőleg mégis tovább folytatjuk 1

Azt hiszem, nem volt felesleges, hogy ezt kimondtam s e nagy szellemek igazságait felidéztem akkor, amikor hazánk népoktatási ügye újabb szervezés előtt áll és talán hónapok, talán csak hetek választanak el a népoktatási törvény nagyobb reformjától, melynek szükségességét mi is elismerjük, sőtszorg ilmazzuk is, mert nem tagadható, hogy hazánk népoktatásának bizony, van hiánya elég; — de amely hiányokat egyetértéssel, jóakarattal, méltányossággal, hazafiui lekesedéssel, gondossággal és áldó zátkészséggel lehet pótolni, mind 1

Egyik hiány például, hogy még nincs elég iskola, elég jó iskola s a nemzet egy igen nagy rétege még mindig nem részesül a neki megfelelő nevelés és oktatás áldásában 1 — Felnő az iskolakötelezettség guny- jára enólkül, neki megy az életnek éneikül, ahol aztán természetesen és elsősorban a saját neveletlensége és tudatlansága veri meg !

A keresztény kor régebbi idejében az iskola alapítása és fentartása az egyház és a felebaráti szeretet ügye volt ; mert akkor az ifjúság nevelése és tanítása lelkiismeret- beli dolognak tartatott. És az egyház e téren — ezt snki sem tagadhatja, hiszen a történelem könyvéből kitépni és az emberek szivéből kitörülni nem lehet — az egyház aszerint amint az idő és hely megengedé, mindig meg is tette a magáéi ; a'keresztény szeretet pedig sokszor valóságos csodákat müveit !

— Ma azonban sok minden megváltozott! — A hittel sok ember szivéből elköltözött a szeretet. Népünk elszegényedett, birtokos uraink legtöbbje kiszorult apáink örökéből s az egyház anyagi ereje fokozódott igények és terhek miatt szintén apadóban van ! — Ily körülmények között misem természetesebb tehát, minthogy maga az állam gondoskodjék ama szükséges eszközök előteremtéséről, melyet az iskola méltán megkövetel.

De ez nem azt jelenti, hogy most már monopolizálja az állam az iskolát, az oktatást, a nevelést! Nem! Ez nem az állam feladata, ez nem az ő jogköréhez tartozik ! Vagy, hogy báró Eötvös József szavaival fejezzem ki magamat: „Az nem lehet praktikus, hogy egyedül az állam bírjon jogokkal a népnevelés terén ; mert ez az alkotmányos államnak elvével össze nem fér !" Én azt mondom: Akarja-e az állam, hogy népe művelődjék? Hogyne akarná! Nos akkor támogasson minden jogos iskolafeu- tartót; siessen segítségére az egyháznak, ennek a nagy nevelőintézetnek, melyet maga az Isten adott az emberiségnek s mely egyedül nyugtatja meg a szülők „lelkiisme lót és szeretetót, egyedül tud igazi nevelést biztosítani az ifjuságuak, egyedül nevel törvénytisztelő, munkás, életképes nemzedéket az államnak, a hazának! Siessen s gitsógére, — hogy minél [előbb, minél több jó iskolában, — a haza legszélsőbb zugában is terjesztessék a magyar nemzeti műveltség!

És ezt tegye nyíltan, őszintén 1 Mitse hallgasson azokra a bizonyos szabadelvűekre, akik felpanaszolnák, hogy a közkincstár terhére felekezeti iskolák is dotáliatnak. Nézzen inkább Angliára, hol az 1876 iki és 1897-iki törvények értőimében az államsegélyt az úgynevezett szabad felekezeti iskolákra is kiterjesztették, és pedig minden jog- csorbitás nélkül, jól tudván, hogy ezek is a hazát szolgálják, hogy az ezekbe járó gyermekek is a haza gyermekei, az azokra fordított segély is a haza polgárainak zsebéből való !

Aztán mondja ki egész határozottan, a hazai népoktatás egész szervezetét a pozitív keresztény hit igazságaira kívánja fektetni ; mert a tapasztalat bizottsága szerint ez és csakis ez biztosítja a pozitív nemzeti nevelést. És mondja ki, hogy hazánkban csakis ez a nemzeti nevelés érvényesülhet ; itt minden iskola csak azt terjesztheti, hogy teljesüljön a költő óhaja: „Legyen ember minden ember és magyar, kit e fold tartós egével betakar 1“

Es ebben ne legyen aztán semmi elnézés : Itt érvényesüljön az állam szigora a maga teljes intenzivitásában ; erólyót és ennek üdvös hatását mutassa meg és éreztesse a maga vaskövetkezetessógevel 1 Tudja meg mindenki, hogy kígyót nem melenget anyai kebelén I

S ha ez igy lesz, — és miért ne lenne igy ? Ha a népoktatás legnagyobb szükségletéről, az anyagi eszközről gondoskodva lesz, ha törvény fogja majd megjelölni a népoktatás szükségletinek ellátására szo'- gáló forrást, még pedig olyan forrást, mely ki nem apad, mely mindenkor alkalmas lesz a felmerülő igények kielégitésóre, és ha még nagy lelkiségével a törvény egyik paragrafusa a tankötelességet is ideálissá tenné az zal, hogy anyagi támogatásával eltüntetné azokat a természetes okokat is, melyek miatt a tanköteles gyermek ennek eleget nem te h-n, akkor Uraim / szinte előtti’.ik

a rég óhajtott örvendetes fejlődésnek és haladásnak gyönyörűséges képe!

Látom már, mint tűnnek el gyors egymásutánban azok a rég kiszolgált szerény rozzant hajlékok, melyekben ősapáink tanultak egykoron, melyek némely helyen századokon át vslának egy egész vidék kultúrájának egyedüli tűzhelyei. De látom mindjárt a nagyszerű megújhodást is; látom mint nőnek ki a földből, mintegy varázsütésre azok a — nem mondom, hogy palota- szerű hiszen ez nem épen szükséges— de a- zok az egészségnek és a pedagógiai minden modernjtgényónek megfelő takaros épületek, amelyek hivatva lesznek immár pótolni minden iskolahiányt I

Es mikor látom még az ezer és ezer tanteremnek igazán pompás, célszerű, uj felszerelését is és mikor, látom, hogy a szülők minden kényszer nélkül mily szívesen, mily benső vágyódással küldik gyermekeiket ezekbe az iskolákba, amelyek mintha c-ak a szivükből szakadtak volna ki, amelyekben már nemcsak arról történik gondoskodás, hogy a növendékek hitianitásban‘is részesüljenek, de ahol az egész oktatást vallásos szellem hatja át, hogy a gyermek az ő szüleinek hitében éljen, fejlődjék és erősödjék, hogy nem valami színtelen, hanem becsületes, igaz, jellemes, jó hazafi váljék belőle, akkor, akkor, uraim, én meg nem állhatom, hogy föl ne kiáltsak örömömben és igy ne szóljak : Nézzétek, ezt mind a magyar törvényhozás':hazafÍHs okos, bölcs intézkedése hozta] létre, ezt indm a mi édes hazánk gondossságának köszönhetjük.

Beszélhetnék még a mi magyar katho- likus tanítói karunkról is, erről a tiszteletreméltó nagy testületről, amelynek sorában nem egy-kettőre, de akárhányra mutathatnék mint olyanokra, akik 30—40 éven át, akik egy egész életen át kiapadhatatlan lelkesedéssel szolgálták és szolgálják a magyar kultúrát: — akik büszkék arra, hogy egész községeket magyarrá tettek nemcsak nyelvében, de szivében, érzelmében, gondolkodásában is ; akik midannyian ama magasztos cél felé törekedve küzdenek, hogy nagy- gyá, boldoggá tegyék e hont, a szép hazát

— szóval : akiknek önfeláldozó munkájában valóban érvényesül a nemzetnek a népneve- léshez fűzött minden kívánsága minden óhajtása, minden reménysége!

Mit mondjak ezekről a hitvallásos, ezekről az ideális, ezekről az igazi néptanítókról, a kiket el nem cserélnénk semmiért!

— Elmondom, a mit pedig szeretném, ha nem kellene elmondanom : elmondom, hogy ezek a tanítók oly csekély díjazásért teljesítenek ily becses és hazafias szolgálatot, a mi igazán szégyenletes, a mi miatt [el kellene pirulnunk. — De elmondom azt is, hogy jóllehet nemzeti kultúránk meg mindig nem 4—5000 állami, hanem 24—25 000 felekezeti tanító vállán nyugszik, ez a 24.000 népnevelő ezért az ő fontos és nélkülözhetetlen munkájáért az állam részéről sem az anyagi támogatásban, sem az erkölcsi elismerésben kellő és móltójutalmat nem nyerés nem talál!

— Legyen elég uraim ! ha csak arra a megkülönböztető fizetésre és nyugdíjra mutatok a mi, nem csodálom, ha oly sok fájó érzést, oly sok keserű panaszt kelt fel hazánk felekezeti tanitóiban !

A népoktatási törvényjavaslatnak ide vonatkozó hézagai méltán aggodalomba ejthetnek mind igaz magyar kuiturpolitikust. A tanítónak egyik legbecsesebb lelkitulajdo- árn i a hivatásszeretet, a lelkesedés, amit