Heti Szemle, 1905. (14. évfolyam, 1-52. szám)

1905-08-02 / 32. szám

2

.HETI SZEMLE, I32ik szám.)

nak. Ők az ellenzék mellé sorakoznak, mert mint mondják, csak önálló hazában küzdhető ki a munkálkodó nép minden joga.“ Sőt az ellen is tiltakoznak, hogy a szociáldemokrata párt a magyar nép szószólójának hirdesse magát.

Az a bázis tehát, melyre a kormány helyezkedik, oly nevetségesen gyenge és anyira lealázó, hogy szinte szégyen róla beszélni. A nemzet pedig halad a maga utján, a hatalmas elefánt meg sem hallja az ebek csaholását, melyek tehetetlen mérgükben agyarkodnak óriási méreteire. Annak az áradatnak hullámai, melvek most e haza határai közt hömpölyögnek, el fognak magok elől hárítani minden akadályt, elseprik azokat, kik elég vakmerők lesznek útjába állani.

Amely nemzet nem hagyja el magát, nem félhet a haláltól!..

Nem kell nekünk több!

Lapunk múlt számában egy kis sta tisztika jelent arról, hogy a földbirtokok nagyrésze Magyarországon zsidókézben van. Több latifundiummal rendelkeznek, mint az állam, a kath. főpapság és a hitbizományok együttvéve. Vonatkozással mondtuk ezt az oroszországi zsidók beözönlésére, kiket a fővárosi sajtó egy része protektorátusa alá vett. Ennek daczára mi azon nézetünknek adtunk kifejezést, hogy talán mégis elég volna a jóból.

Szörnyen megharagudott ezért dr. Havas Miklós és a Szatmár-Nómeti legutóbbi számában fiatal vérének teljes hevével vagdal a fejünkhöz minden elkoptatott, de az írástudatlanok előtt talán sokat jelentő frázist, — kezdve a jezsuita logikától, lefele a rosz- akarat, a czinizmus, a rágalom fegyveréig. Magvalljuk, elképpedtünk ezen a rettenetes felbuzduláson és csakneai szájtátva élveztük végig azt a haialmas leczkót, amelyet ő, — a magyar hazafi, adott nekünk, a hontalan kazároknak.

Hogy a mi kimutatásunk helyes, azt ma már Magyarországon nemcsak minden literátus ember, de az utolsó csirkefogó is tudja. Csak épen Havas ur nem tudja. Másrészt az is bizonyos, hogy a pártfogása aló vett náczió soha sem fogja megmenteni Magyarországot, hanem ha baj talál lenni, összeszedi czók mókját és ami eleme hető, mint most nagy Oroszországból, ahonnan épen egy forradalmár papot idéz nekünk mintakép gyanánt. Elhisszük, hogy egy ilyen kivonulásnál Havas urnák és hozzá hasonló nagy stylú kollegáinak igen jelentékeny'szerep juthatna, — bizonyára ők foglalnának helyet dandárrik élén, nehogy itt hagyják valamiképen a bőrüket.

Nevetséges dolog az, mikor Havas ur féle alakok ki akarnák oktatni a magyaro kát a magyar hazafiságról. Csak hagyják azt mi reánk, kedves Havas ur! . . . Látja csak, ha egy zsidó legényt véletlenül besoroznak bakának, Isten mentsen, mekkora a revoluczió, összecsődül az egész falu zsidója s együtt jajveszékelnek a kandidátus hon- mentővel, akit máris elővett a sárgaláz, pe dig még meg sem dördültek az ágyuk. Hagyja alább tehát drága Havas ur azt a nagy hazafiságot, megcsináljuk mi ön nélkül is a magunkét, ha arra kerül a sor.

Eltekintve tehát attól, hogy a zsidóság közt nagyon, de nagyon kevés százalék van,

amelynek háború idejében hasznát tudnék venni, de annál több van, amely a béke csendjében valóságos skorpiója a magyar fajnak. Látja, kedves Havas ur, kár volt provokálni, hogy ezt megmondjuk, a tűzre sóba sem jó olajat önteni, hiszen azokkal az üzelmekkel, amiket az önök fajtája mivel, torkig van már a magyar.

Ne értsen bennünket félre senki, mert mi nem akarunk sem vallásból politikát, sem politikából vallást csinálni, — itt nem is vallásról, hanem egy fajról van szó, mely nem tud assimilálódni és nem is fog soha egy nemzethez sem. Nem mondjuk, hogy kicsi kivétel nincs, de a kivétel csak megerősíti a szabályt. Elvétve itt is, ott is akad egy néhány minden városban, de ezek már tulajdonképen nem zsidók, csak épen a keresztvíz hányzik rólok. Ilyen lebet egy pár százalék, a többi azonban, — no azoknak már csakugyan jó volna az ön jogara alatt egy királyságot rpegteremteni. Had’ húznák - vonnák egymást és nem azt a népet, mely hazát teremtett magának, mégis a zsidó lett benne az ur.

A Felvidéken, Ungban, Beregben, LJgo- csában, Máramarosban napirenden vannak az uzsoraperek, sőt csak a közelmúltban a szatmári kir. ügyész is fellépett a szipolyok ellen. Hit vájjon ennek a statisztikáját fi-, gyelemtnel kisérte-e Havas ur ! . . . Hány százalék volt az uzsorás magyar ember és mennyi a zsidó? . . . Bizony, bizony, kedves Hanas ur, nem kell a tűzre olajat önteni.

Ne haragudjék tehát olyan szörnyen amiért azt mertük mondani, hogy van nekünk már zsidónk feles számmal és se testünk, se lelkünk nem kivánja az Oroszországból ide csődülő rongyszedő népet. És álja, kedves Ilavas ur, ennek az igazságát

ta önérzettel a fiú s elvezette a mészárost' Elvezette a polgármester kertjébe, hol a gyerekek birkája legelészett. Megalkudott rá s «lég becsülettel csak két forint előleget vett rá.

Vince szépen odább állott, de mikor a mészárosinasok a birkát vezetni kezdték, a polgármester nyakon csípte őket.

Szép história kerekedett belőle. Vince még törvény elé is került. Azzal védekezett, hogy távol állott tőle a csalás, ő csak meg akarta büntetni a mészárost, amiért hazudott. Mert miért mondja, hogy nincsen neki két forintja, mikor egyszer van! Aki pedig hazudik, az megérdemli a büntetést, hiszen benne vagyon az Isten tiz parancsolatában . . .

— Jól van, jól — kapott szavába a városkapitány — tudjuk, mi van abban a tizpatancsolatban, mert hát abban az is benne van, hogy a más birkáját eladni nem szabad.

A fiú rázla a fejét. Azt akarta vele mondani, hogy bocsánatot kér, de birkáról semmihogyan se történik ott említés. Ha még ökörről, szamárról volna szó ... de még se mondta. A kapitány igen haragos volt s Cifra vége lehetett volna a dolognak, ha maga a polgármester nem veszi pártfogásába a zseniálisan könnyelmű fiút. Még a tanároknál is ő járt közbe, hogy ki ne csapják

______________

Ég

jük tanára csak azt jegyezte megebből az esetből kifolyólag;

Ha téged föl nem akasztanak még fiam, akkor senkit a világou. Szeretnélek ismerni az életben.

És hogy igazán beszéljek, én i.s szerettem volna vele beszélni. Sokszor eszembe jutót; később, minekutána elváltunk egymástól, ugyan hová vetette a sors Vincét, mi vált a könnyelmű, de jó fiúból.

Mellesleg mondva, némi önzés is vegyült abba a kíváncsiságomba, mert a gyerek tőlem is kicsalt vagy harmincöt forintot s azután minden szentekre megesküdött, hogyha majd az életben künn találkozunk, az lesz az első szava, első dolga, hogy nekem azt a pénzt visszafizeti.

Es mi tagadás, nagyon érdekelt volna a dolog, ha vájjon emlékszik-e az én jó iskolatársam az évekkel előbb lett ígéretére ?

A véletlen vetett egyszer Orbánlakra. Erősen fújt a szól s az úgy megvadilotta a harminc fogamat — keltőt már kihúzattam — hogy keseredett ábrázattal ál I i to t ta m be a patikába valami szer révén enyhülési keresni.

Bajuszos, szakálas ember fogadott. Kedves mosolygással viszonozta savanju köszöntését s hogy a bajomat, előadtam neki, llát hangos örvendezéssel kiáltott föl :

— Szervusz najiás 1 Éllen a hazai

— Éljen — hagyíam rá gépiesen, hanem még mindig nem tudtam, hányadán vagyok vele.

— Hát nem ismersz ? lelkesedett az asztalt megkerülve — nem emlékszel iskolatársadra. a Vincére?

No persze, hogy emlékeztem; de mielőtt megmondhattam volna neki, már bele- csimpaszkodott a nyakamba. Azt hittem, tisztára megfojt első lelkesedésében.

— És le itt ? — kérdeztem elcsodálkozva, miután valahogy kiszabadítottam magamat abból a veszedelmes helyzetből.

— Mint látod, igenis.

— Te vagy a patikus?

— En bizony, barátom.

— Fölvitte Isten a dolgodat.

— No nem egészen, mert tudod, a patika az apámé s az öreg cudarul fogja a párást. Hanem azért se baj, nekem van leg- különb tekintélyem a községben; ón vagyok a polgári kaszinó elnöke.

— Gratulálok.

— Jól van no — szerénykedett a kaszinóelnök — csak véletlen jött a számra. Beszélünk még másról is. Jer ide . . . csak erre . . . ládd e, itt van a nappali szobám Ebbe meg a feleségem se teszi be a lábát: itt nyugodtan dolgozhatom.

— És mit dolgozol, ha szabad kérdeznem ? — kiváncsiskodom ón, minekutána beiuszk )ltam m-'gamat abba a szobába.

AZ EGYEDÜL ELISMERT KELLEMES iZÜ TERMÉSZETES HASHAJTÓSIER.