Heti Szemle, 1905. (14. évfolyam, 1-52. szám)
1905-04-27 / 18. szám
-H _E T I 8 Z E M L E“ (17 ik szám) 3 ly ezésben, akár irigykednénk, ha a kórt segély meglesz; tisztán az igazság érdekében tesszük ezt. Ha a város a kérdéses ösz- szeget megszavazza, őszintén és a protestánsoknak hálásan kell bevallani, hogy általa a város magát a ref. egyházat segélyezte tanügyi törekvéseiben. Ha nem a ref. egyház sególyeztetik, hát akkor kicsoda? Ha a cikkező e kérdésre nem tud felelni, kérdezze meg Berzeviczy minisztertől, hogy az ev. ref. képző intézet miféle jellegű. Kié az: az ál- lamó-e, vagy a ref. egyházé-e ? Még ba való volna is az imént megcáfolt állítás, hogy t. i. a ref. képezdésznők nagyrészben más felekezetekhez tartoznak, akkor is marad az az iskolának ev. ref. jellege, mert a jelleget a tulajdonos, a kormányzó testület adja meg ; valamely állami iskola például állami marad, ha mindjárt növendékei egytől egyig katho likusok is. Ebből a logika vaserejóvel követ kezik, hogy igenis a segély, ha adatik, a ref. egyháznak szól, bár nem egyenest vallási, istentiszteleti, hanem igenis tanügyi célokra Úgy tűnik föl, mintha a vezércikkiró szé- gyelnó megvallani, kinek kér segélyt. Pedig- abban nincs mit szégyelni. Az a meggyőződésünk, hogy a civilhatóság, legyen az állami vagy városi, nemcsak a méltányosság, hanem az osztó igazság alapján is köteles a különböző egyházakat főleg kulturális törekvéseikben támogatni, meghagyva intézeteiknek vallási jellegét, bár Berzeviczy kimondta ama szabadkőmives felfogást, hogy ez „lehetetlen.“ Az Óvás Írója a megcáfolt három valótlanság miatt joggal vádolta a vezércikkirót kevés igazságérzetrőt. Az Óvás szerint a vezércikkiró fogalomzavarban is szenved. Először is össze- tóveszn a zárda épületet magával a kath. tanitónőképző épületével. Amahhoz a város egy kevés anyagi támogatással nem ugyan egy századdal, mint a cikk mondja, hanem mintegy 60 évvel ezelőtt hozzájárult, mert lehetetlen volt nem méltányolnia azt a ren geteg sok jót, amelyet a boldogult Hám püspök e város lakosaival tett, mert lehetet len volt nem lelkesülnie ama sokszorosan nagyobb áldozat láttára, melyet Hám és Leonart püspökök az anyaházós a katonaleányok intézetének felállításáért hoztak, mert lehetetlen volt nem számolnia azon nagy kulturális és forgalmi haszonnal, mely ilyen intézményekkel szükségkópen velők jár vala. Azonban az anyaháztól és a katonaleányok intézetétől egészen elkülönzött és évek teltével felállított épület a tanitónőképző; ehhez a város se egy téglával, se egy zsindellyel, se egy fillérrel hozzá nem járult. Ha tehát analógia utján azt akarta a cikkíró, hogy a város nyújtson segítséget a protestáns képzőnek, akkor fogalomzavarban szenved. Másodszor ismét jelentékeny fogalom- zavara van a cikkírónak, midőn a zárda fen- tartási alapját a kathjtanitónőképzőének tartja. Amannak van a jelen viszonyokhoz és az irgalmas nénék számához mért eléggé csekély alapja; a,képzőnek azonban fentarlási“alapja nincsen. Ilyenről nemcsak a városi tanács és levéltár jegyzőkönyvei, de még maga a püspöki hatóság irattára, sőt az irgalmas nénék sem tudnak semmit. Efféle alap csak a c kkiró fejében s legfeljebb a holdvilágban van, honnót azonban eddig a kath. ta- nitónőkópzőnek egy fillért sem folyósítottak. A tan-, vizsga- és behatási dijakon kivül egyéb fentartási eszköze nincsen, de ehhez hasonlók a protestáns képzőnek is rendelkezésére állanak zeket nem lehet fentartási alapnak nevezni. Ha a tanitónők evangéliumi egyszerűségén és önzetlenségén kivül más fenntartási alapot tud felmutatni a cikkíró, Kolumbusz hírnevénél uagyobbra érdemes, mert e híres ember bár messzefekvő, mégis csak valóban létező valamit fedezett föl, a cikkíró pedig olyat fedez föl, ami ed dig még csak nem is létezett. E két eszmezavar igazolja az Óvás második észrevételét, mert a vezércikkíró hallott valamiféle harangozást, de nem tudja, honnót s merről jött az. Az Óvás hitvány okoskodást is látott ama cikkben és pedig ezen bizonyitásmód ban : „A zárda nem követelhetné ugyanazon segélyt, mert 12000 korona létesítéshez és nem föntartáshoz kell.“ Először is a Rá- kóczy-utcán járó-kelőknek szemébe ötlik a nagybetűs felírás: „Ev. ref. tanitónőképezde.“ Már pedig a gyermeket is csak akkor szokták megkeresztelni, ha már megszületett Mielőtt tehát a fent jelzett nevet a prot. felső leányiskola falára reá festették, már a képzőnek előbb létesülnie kellett. Tehát a protestánsoknál sem létesítésről van szó, hanem fenntartásról és fejlesztésről , fentar- tani és fejleszteni való pedig a kath. tanítónő képzőben is van elég. Másodszor miféle okoskodásmód ez: a protestáns képzőnek létesülnie kell, tehát van joga, hogy a város 12000 koronával segélyezze; a kath. képző már létesült, tehát nincs joga hasonló kérésre ? Ilyen okoskodással a zsidó is joggá folyamodhatik bármely percben a városhoz hasonló segélyért; neki még több költség kell, mert még az első 2 évfolyamot se létesítette. Továbbá komolyan gondolja-e a cikkíró, hogy habár a kath. tanítónőképző fentartásának anyagi nehézségei óvről-óvre gyarapodnak, a szükség napján nem fordulhat a városhoz, melynek nemcsak a jövőre igér szolgálatot a kultúra és forgalom terem hanem már közel félszázadon át ilyen szolgálatot bőségesen tett is? Melyik szofistától tanult a vezércikkíró órvelésmódot ? Hitvány volt az atyamestere! Az Óvás tendenciózusnak is bélyegezte a vezércikket. Irányzatossága főleg ama ne- vettetőeu naiv ajánlatból tűnik ki, melyet az iró a városatyáknak tesz. Szerinte adja meg a város a protestáns képzőnek a kórt segélyt oly kikötéssel, hogy e képző bármely vallásu növendéket tartozzék befogadni. Ugyan cikkíró úr, hát annyira elfogultaknak és élhetetleneknek tartja a protestáns egyház és képző vezetőit, hogy ilyen eljárásra őket „a 12000 korona adomány visszakövetelésének“ fenyegetésével kellene kötelezni? Vájjon a múlt és jelen évi gyakorlat nem mutatja-e, de meg előre önmagától is nem világos-e, hogy ez minden képzőnek, tehát a protestánsnak is önnön érdeke? Ha ez a naivság egyáltalán valamit akar mondani, úgy az a következő: te kaih. tanítónő képző, te izraelita felekezet a várostól ne merj segélyt kérni, mert a protestáns képző már hatóságilag kötelezve van minden más vallásunak befogadására; tehát te fölösleges vagy- És csakugyan elég vakmerő, és ez egyben következetes a cikkíró, — hogy kimondja: „Úgy a róm. kath., mint minden más felekezet hasonló igényét kizárja a már fentebb említett kikötés, mely szerint a segély éppen azért, adatik, hogy más felekezetiek felvétele is biztosíttassák.“ Hátha most a város higgadt jogászemberej fordítanak egyet ez okoskodáson és azt találják mondani: „A kath. tanitónőképző majdnem őt évtizeden át befogadott bármely valásu jelöltet, ki is képezte őket minden drákói parancs nélkül; ez a kipróbált gyakorlat kezesség a jövő hasonló eljárásra s igy a protestáns képzőnek ama hézagpótló szükséges volta nem lóvén megokolva, utasittatnak a kérelmezők, hogy segélyért, a saját hitfe- lekezetbeliek nagylelkűségéhez folyamodjanak.“ Ha igy talál a komoly jogászság Ítélni, mi lesz? Akkor segély nem lesz és akkor a kath. tanítónőkópzőnek is föl kellene adnia a reményt, hogy hasonló segélyben részesülhet. — A cikk kislelkü irányzatossága tehát abban áll, hogy bár a kórt segély vagv a város közös vagyonából, vagy a bármely vallásu polgárokra kivetett adóból' telhetnék ki, ilyen segélyre Való jogosultságtól el akar az iró ütni minden nem protestáns vallási társulatot. Kifejtésünknek célja nem az, hogy protestáns polgártársaink tanügyót hátráltassuk, hanem csak azon mód ellen akartunk felszólalni, amely szerint ama vezércikkiró a kérdéses kérelmet támogatja. Mi most ama cikknek többi fogyatékosságáról hallgatva, azt kívánjuk, hogy protestáns polgártársaink kérelmét máskor olyan tollú vagy szavú ember vegye védelmébe, kiben több az igazságérzet, a fogalmak rendezettebbek, az ér velő képesség erősebb mint ama cikkezőben s aki a más vallásuakat nem akarja jogaikból kitúrni. A szerkesztőnek pedig csak annyit mondunk, hogy a kapcastilus csizmaszárba való. K. M. Felhívás Szatmárnémeti város valamennyi iparos mestere és segédjéhez ! Szomorúan tapasztaltuk, hogy a Szat- már-Németi Ipsros-Ifjak Köró“-t, különösen az utóbbi időben, ifjaink nem látogatják, ho ott ennek a körnek, mint elnevezése is mutatja, valóban az iparos ifjak otthonának kellenelennie. Kerestük azokokat és megtaláltuk. Az utolsó évtized társadalmának mondott törekvései s helytelen irányzata, kiváltkép iparos és földműves polgártársainknak anyagi czólok elérésére alakult szövetkezetei s uj eszméi megérintették az ifjúságnak ille- tetlen szivét s ma már nem érzi jól magát a tiszta eszményi czélok levegőjében, hol a hazafias érzés ápolása, jó alapokra fektetett önművelődés, az egyesülés erejének helyes felhasználása, a barátságos összetartás s érintkezés összhangja, kedélyes és szivet-lelket nemesilő szórakozások, végül a társadalom értelmiségének jóakaratu vezetése hatalmas védőszárnyakul borulnak az ezer veszélynek kitett ifjúság megóvására. Ma pedig ifjaink szétzilálva és eltagolva, szakmánkint elkülönítve élnek s alkotnak rideg munkás egységeket, melyeknek egyoldalú és tökéletlen működése teljesen lenyűgözi s béklyóba veri a szellemet és igazán megássa sírját rosszul érvényesült fegyelmével a valódi szabadságnak. Ezen téves és káros működés ellenáramlatául indítjuk mi most meg a mozgalmat. Ebből az üdvös munkából ki kell szabadítanunk az ifjúságot a nngyhangzású jelszavak hatása alól s körünkbe mentői tö- megesebb belépésre bírnunk. Ez által elérjük azokat a nagy czólokat, hogy elvonjuk ifjainkat a káros befolyás alól, megnemesitjük szivét, fogókonynyá tesszük lelkét s megadjuk a időt, módot, alkalmat és eszközöket a munkaadók s munkásoknak a benső, egybeforrt, kölcsönös, bizalmas és barátságos
