Heti Szemle, 1904. (13. évfolyam, 1-52. szám)
1904-03-02 / 10. szám
XIII. évfolyam. Szatmáp, 1904. Márczius 3 lO-ik szám. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. A szerkesztőséget és kiadóhivatalt illet?x^^3s^& r. küldemények, pénzek, hirdetések stb. a „PázniTmff- sajtó“ ozimére küldendők, (Iskolaköz 3. sz.) Hirdetések jutányos árban vétetnek fel. Nyilttér sora 40 fillér. A la»|> megjelenik íniiulen szerdán. ELŐFIZETÉSI ARAK: Egy évre — — — — — — 6 korona — fillér Félévre — — — — — — — 3 „ Negyedévre — — — — — 1 „ 50,, Tanítóknak és kézműiparosoknak egy évre 4 korona. Eyyes szám ára 20 fillér. Felelős szerkesztő BÁTHORY ENDRE. A lap kiadója: A „PÁZMÁNY-SAJTÓ“ Delegácziók után. Természetébe van oltva a magyar embernek, hogyha egy kis udvariasságot tanúsítanak vele szemben, megduplázva viszonozza; a színlelt barátságot készpénznek veszi, mert mindenkiről azt gondolja, hogy épen olyan becsületes mint ő; ha valaki egy szikra jóindulatot ügyesen szimulál előtte, ,már azt hiszi, hogy fenékig tejfel. És éppen ez volt a múltban s ez lesz a.jövőben is a magyar ember szerencsétlenségének forrása. Jóhiszeműségét pompásul tudják kihasználni vesztére a fon- dorkodók, olyan bogot KÓ'tnek a torka körül, hogy ugyancsak legény legyen a talpán, aki megoldja. Lelkének ezt a nemes vonását, mely azonban bizonyos mértékben egyúttal gyengeség, aknázta ki az osztrák évszázadokon keresztül nemzeti karakterének letörésére. Mikor szüksége volt pénzére és erejére, hizelgett neki, a tetejébe aztán a jóbarátság fény körében úszkáló magyart megpumpolta amúgy emberül. A hareztéren kihúzatta vele magát a hínárból, béke idején keblére simult, hogy mig folyik a puszipajtásság, jó mélyen kotorászhasson a zsebében. 0 még ezzel sem törődött nagyon, hiszen a barátság kedvéért mindig szivesen hoz áldozatot, ismeretes felőle és igaz az a közmondás, hogy jó barátjáért az ingét is készséggel lehúzza. A múlt évben azon vette magát észre, hogy ez a barátság neki nagyon, de nagyon drága lett. Kezdett is garaboncziás dbife lemü.Vandának nem csuda ! . . cTJgy -tapasztalta hogy államiságát elkobozták, hadserege nincs, ágyukat nem fmernek a kezébe adni, fegyvergyára nincs, alkotmánya csak papiroson van, sőt nincs, nincs, pénze sincs. Népe koldus, vándorol Amerikába, mert itthon megélni nem tud. Ezért aztán csinált egy kis házi perpatvart. Megbuktatott két minisztériumot, fene- kedett a harmadikra is, ez azonban úgy látszik, jobb csillagzat alatt született, mert nagyon sokakkal el tudta hitetni, hogy nem olyan hun- ezut a német, mint ati nótátok tartja,- sőt .... sőt talán nem lehet jobbakarótok mint ő. Hiszen őt nektek színről színre látni kellene, nyájas, előzékeny, korántsen oly fenevad, mint ti gondoljátok. Magyar tisztek magyar vezényszó, hadsereg, ágyú, lobogó, czimer és egyéb banalitások bliktriahhoza szinfóniához, amelyen ezek a jó urak kötik az igaz barátságot. Hiszen őket nektek szinről- szinre látni kellene. A hogy gondolta, úgy cselekedett. Összehozta a fogcsattogtató magyart a delegácziókban, a csuszva- mászva kebelbáráttal. És a számítás nem roszul ütött ki,- már tudniillik nem a nemzetre, de a kormányra. A magyar delegátusok legalább jó részben kannibáli étvágygyal rohantak Bécsbe, szinte azt hitte az ember, hogy a hadügyminisztert rök- tön felnyársalják az első találkozásra, azután pedig naponkint egy-egy osztrák generálist fogyasztanak el. És mi történik? ... A hadügyminiszter földig hajolva, soha nem látott udvariassággal fogadja a dele- gácziót. Elmondja hatalmas philip- pikáját a magyar loyalitásról. Magyar földön, a magyarok karjai közt élte legboldogabb napjait. Soha sem fogja elfelejteni azt a vendéglátást, amelyet Magyarországon élvezett. Embereink hüledeztek, majd neki hevültek. Hiszen ez egész más kiadás, minta milyennek mi látatlanba képzeltük. Szovinista magyar a legjobb fajtából. S a hangulat napról- napra erősbiilt és kezdett gyökeret verni, —mártudniillik a magyar delegátus uraknál. Ennivaló ember az a hadügyminiszter. Rendkívül kellemesen csalódtunk benne, hiszen ez nem szörnyeteg,hanem valóságos szirén, csábos hanggal, bűvös erővel, — TÁRCZA. Memento móri!.. A halál az öreghez eljővén, Megszólítja ilyformán : gyere vén ! Ki vagy te? . . . Jkérdezi. Én a halál vagyok, Bő palástja alól fényes kasza ragyog. Megszeppen erre s vitát kezd az ősz, Nem szép tőled, hogy ily váratlan jősz. Nem érkezett sem kártya, sem levél, Hát jöttödre nem is ügyeltétől ? . . . Hogy j öttömre nem figyeltettelek, Ez nagy hanyagság tőled, vén gyerek. Mert ón jól emlékezem! . . Úgy hiszem, Ötször is bejelentőm vizitem. Élted mikor harminezon túl haladt, Arczodra kezdtem rakni ránezokat. Mindenki észrevette, csak te nem; Ez volt első látogató jegyem. Később, hogy ismerkedjünk egy kicsit, Másformán is jelentőm: Lesz vizit!... Pomádét küldtem, s pedig eleget, Melytől hajad folyton fehéredett. Durvábban is jelentőm, hogy jövök: Megtépásztam jóformán üstököd, Úgy, hogy egész kopasz lettől bele, De te nem sokat törődtél vele. Gorombábban jelentőm magamat, Midőn dobzódtál lakomák alatt, Ettél fáczánhust s ittál tokait: Jól megkoezogtatám a fogaid, Úgy, hogy azok el kezdtek hullani!. .. Jöttömet jelenté ez, atyafi I. . De tréfából még azt is megtevőm, Látatlanul hátadra ültem én, Roskadozva hordoztál hátadon. Magad is mondád, hogy valami nyom. Görbülni kezdett egész alakod, No ismerj meg, én valók lovagod. Ne emlegesd’ hát nekem jó öreg, Hogy én be nem jelentőm jöttömet, S ha igy lellek most készületlenül, Csak te magad vagy oka egyedül. De most a vitának nincs is ideje. Hanem öltözz fel szaporán s gyere. P. E. A vezeklők. — Egy kép a sirok és keresztek hazájából. — Irta: Dr. Fechtel János. A keskeny ösvényt, mely kanyarogva vezet keresztül a lengyel ősi nagy erdőn, sűrűn borítják a magról hajtó pici fenyők, az ut két szegélyén hatalmas, égbetörő tűlevelű fák állanak hosszú sort s a köztük keresztül sivitó téli szél jajgatására fájdalmas szavú éles zizegéssel válaszolnak. Márciusi nap, fényes de hideg idő van. Az erdőn minden fűszál, a puha moha, a megmerevedett cserje-bokor, a sudár karcsú fenyvek, szelid halmok, lejtők s sziklás hegyek vakító fehérségű hó szemfedővel bo- ritvák. Mindenütt templomi, temetői néma csend uralkodik. A dalos madarak messzire költöztek, az emberek meleg házaikban pihennek, a vadak dideregve sötét barlangokba menekültek. A kísérteties nesztelenséget csak olykorolykor veri fel a végtelen rengetegben egy- hirtelen aláhulló fehér zúzmara vagy kicsi alaktalan jégdarabka. A véresen tündöklő napkorong rohanva siet a szürkülő látóhatár mögé és az erdő a haragos-vörös alkonyi fényben mozdulatlanul áll, mint egy óriási görög templomi ikonostas. A hópelyhek csendesen hullanak alá a reszkető lombkeresztekről, — mint a szerte- foszló tömjénfüst, mely láthatatlan tűzhelyekről omlik a csillogó talaj bíboros takarójára. A halotti némaság szörnyű pusztaságában, a nyomnélküli, elhagyott utón egy őszbecsavarodott roskatag alak, törtet sietve előre. —
