Heti Szemle, 1904. (13. évfolyam, 1-52. szám)
1904-02-17 / 8. szám
3 likusok autonómiáját is. Gmdolja magában, hiszen azok rövid eszüek, tudják is ők már, mit beszéltem én pár évvel ezelőtt Kolozsváron. A dolgok ilyen szituácziója mellett most már csak az a kérdés, hogy kit akar tulaj donképen Bánffy báró bec~apni. Bécset vagy a magyar nemze'et ? . . Hiszen a magyar nemzetuaspirácziók ügyét szolgálni bőséges ideje volt volna akkor, mikor ő úszkált a víz felszínén. Az ellenkezőjét tettel... Nálánál nagyobb slepphordozója a liberális aera alatt az osztrák politikának nem volt. Le felé erőszakos, korruntpálója a magyar politikai és társadalmi életnek, felfelé az erély- telenség, a szolgai meghunyászkodás minta képe. Miért áll hát most elő nemzeti programmal ? . . . Arra számit, hogy megvakult a magyar I . . . Tudjuk, hogy bőséges tapasztalatai vannak ezen a téren, de azért alig hiszszük, hogy egy-két kerületnél többet meg tudjon fogni lólábnak. Igazán, majd hanyatt estünk, mikor megkaptuk tegnapelőtt a csengő-bongó szózatot és az „Uj párt“ politikai programmját ! . . . . Bánffy Dezső báró és magyar nemzeti politika egy kalap alatt! . . . Katholikus autonómia és a katholikus javak elkobzása ! . . . Merész, de nagyon merész konstelláczió. Isten tudjál Manapság minden a szerencsétől függ. Még az sincs kizárva hogy Bánffy Dezsőnek négy disznója lesz, noha egykor Bartha Miklós azt mondta, hogy neki inkább a filkók kedveznek, mert hármat mégis csak könnyebb összehozni, négyszer ellen pedig a negyediket, a „tökfilkót“ a saját egyénisége mindig pótolja. Tisza Istvánnak négyszere sincsen. Tehát ? . . . Még megeshetik az a badarság, hogy csakugyan Bánffy Dezső jön a fiilkóival. Dalegyesiiletí közgyűlés. A szatmári férfi dalegyesület folyó hó 14.-én délelőtt 11 órakor a városháza kistanácstermében tartotta évi rendes közgyűlését, melyen a tagok és érdeklődők szép számmal vettek részt. Dr. Fechlel János elfoglalta az elnöki széket és beszéddel nyitotta meg a közgyűlést. Beszi dében fej eg ette a drtlegyesület fontos cul- turális missióját a múltban és jelenben, kiemelte a szerzett érdemeket, dicsőséget s buzdította a tagokat lelkesedésre és kitartásra annak az iigjnek szolgálatában, amely ügy társadalmunk és nemzeti közművelődé sünknek közös és fontos ügye. — A lelkes éljenzéssel fogadott beszéd után Sándor Ven- czel titkár olvasta fii az évi elnöki jelentést és az egyesület zeneiskolájáról való beszámolót. Eme jelentések tanulságosak. Az egyesület tőke vagyona 30 ezer korona, a melyhez hozzá nyúlni nem szabad. A zenede reményen felül virágzik, a növendékek száma 150-nél több. Költségvetése a 10,000 korona felé jár. S ez a körülmény bizonysága annak, hogy a zeneiskola nemcsak életképes, hanem szép és munkás jövőre van hivatva. — Ez a zenede hosszas tervezgetósek után jött létre. A dalegyesület mikor megalakult, egyidejűleg célba vette egy zeneiskolának szervezését, akkor, ha erre az anyagi mód meg lesz. — A hangversenyek, s dalestélyek, más városokban rendezett coucertek bőséges jövedelmei mind azért halmoztattak fel, hogy a zeneiskola alapjai lassan letéttessenek s ezen alapokon e zenecsarnok diadalmasan felépülhessen. — A gyűjtés gyorsan és szép eredménynyel történt azokban az időkben, a melyekben a dal mivelése közkedveltségü jelszó lett széles e hazában, a midőn az ország minden jelentősebb pontján, „dalárdák“ létesüllek, a „dalárdák“ országos szövetségben tömörültek központi vezetéssel és országos dalversenyekkel. — A dalkedvelők szives ügyszeretettel és az ideálisért való rajongással állottak össze, esküdtek a lantos zászló alá, énekeltek, daloltak jó kedvvel, győzelmi aspirációkkal s kipirult arccal küzdöttok a babérért az egész ország szine előtt. Szép és dicső idők voltak ezek I 1 S a szép és dicső idők emlékei azok a drága serlegek, érmek, ezüst babérkoszorúk, — zászló szallagok, a melyekre hevülő szívvel tekint még ma is a törpe korban az elmerengő régi dalos. Mennyi lelkesedéssel becézték itthon a dalosokat az emberek, — mennyire találkozója volt e város minden társadalmi rétegének a dalestély. A régi Társas kör termet szűköknek bizonyít tak, — a Vigadóba kellett lassan átköltözni. — Zjngett a dal, csengett az ének és leikéből tapsolt a nagy, a tenger közönség. S ha megszólalt a zene, táncra perdült az ifjúság s rakta reggelig. A dalestélyek az egyszerüséges kedélyesség legsikerültebb mulatságai voltak. S ha versenyre indult az egyesület lengő zászló alatt, beláthatatlan embertömeg búcsúzott tőle a vasúton, sokan a harcz színhelyére is elmentek s együtt ünnepeltek a dal kedves, lóleknemesitő, szivet hevítő ünnepén a, versenyzőkkel. Ma ??? Üresek a hangversenytermek, — senki sem érdeklődik a dalestélyek iránt s bizony sokszor megesik, hogy a dalosok és családjaik vannak jelen. — A versenyek riadója régen elnémult, a visszavonás, versengés, — részrehajlás s egyebek szétrobbantották a hajdan erős, harmonikus nagy szövetséget. — Helyét elfoglalta a „Tisza Vidéki Szövetség“ a mely azonban született s születése után rögtön angolkórba esett. Gyengélkedik. — A vezetők eltávoztak a pódiumról, az egyesületek meg most tanácstalanul néznek egymásra és aggódva kérdezik : S most már mi a teendő ? ? Bizony azt bajos volna megmondani ! Csakegy bizonyos, hogy igy tovább a dolgok nem mehetnek. Tenni kell valamit, különben a katasztrófa elkövetkezik. Talán galvanizálni kellene az országos szövetséget s egészségesebb alapon újjá szervezve azt, a dicsőség régi útját felkeresni. Szóval feltámasztandó lenne az Országos Szövetség szervezete s szilárd erkölcsi alapok körül a régi programmal csoportosuljanak ismét a szerteüzött vidéki Dal-Egyesületek. Legyenek országos dalversenyek okvetlenül, mert erőkifejtés, mérkőzés nélkül bármit beszéljünk is, nincs pezsgő, egészséges vérkeringés, nincs tetterő, nincs ólat. Ambíció az élet rugója, a fejlődés biztosítéka. A mi dalárdánk még buzgolkodik úgy — a hogy, a vezetőség sokszor erőfeszítéseket tesz a mentési munkálatokban. Buzdít, lelkesít, szép jövővel biztat, — de ez mind haszontalan erőpazarlás, ha a baj gyökömért tudták, mi uton-módon jutott Zelmay hozzá. Egyszóval úgy éltek, mint a hal a viz- ben s a telet rendesen e fővárosban, a nyarat pedig Abbáziában a legdrágább „Pensionban“ töltötték. Egyszer, a negyedik télen Zelmayék estélyt rendeztek, amelyre tiszteletből meghívták a színigazgatót is, Somlait, akinél annakelőtte Ilma szerződtetve volt. — Ez kapva kapott az alkalmon s ez este feltűnően sokat forgolódott a szép háziasszony körül. Most épen egy pálmalugasban ülve mulattatja egykori naiváját: — Nagyságod bizonyára boldog férje mellett, — mondá az asszonynak. — Kétségkívül, férjem minden gondolatomat teljesíti. — Pedig nagyságos asszonyban ritka erőt vesztett társulatom s még most is veszteségnek tartom távollótét. — De értse meg, igazgató ur, ón egészen elfeledtem a színpadot, ahol csak ki- komédiáztam az életet. — Most a valóságban szívom a boldogságot, amit a színházban csak paródizáltam a mások mulattatására. Nem gondolja, hogy az a ház, melyet Zelmay egy éjjel építtetett, elutazhatik egyetlen éjszaka. — Ne sértegessen — mondá Zelmayné elsápadva - férjem már nem játszik 1 — — De fog játszani 1 és maga is, Ilma, fog még jelenetezni az ón deszkámon. S azzal, mintha mi sem történt volna, fütyörészve a táncosok közzé vegyült s ott hagyta a házi asszonyt kinos vergődésében. Az pedig csak ült sokáig azon a helyen, aztán felkereste férjét s hozzá simulva suttogta : — Félek 1 Kitől? — kérdő amaz megcirógatva. — Somlaitól. — Talán észrevettél valamit nála ? — Nem, mondá szinészkedve — de ha reánézek, mindig eszembe jut az idő, araikor még ő parancsolt. — Ne félj, lelkem, ami elmúlt, vissza nem jő ! Nem látod mennyire tisztel ? 1 — Most menj, mulattasd a hölgyeket. Ez este óta Ilma mindig feje felett látta Damokles kardját, amely minden percben lesújthatott reájuk. * * * Egyszer Zelmay vagyoni állapotukról elmélkedve, úgy találta, hogy a pénz oluszott s a „kártyavár“ nem az övé. Pénze nem volt, s nyakig adóssággal. Ilmának nem szólt, de annál vadabbul üldözték egymást agyában a rémes képzelet — szülte gondolatok. Mi lesz velük, ha kitudódik tönkrejutásuk ? Miből fizeti ki az adósságot. Agyrómes vergődésében a kártyaasztalra gondolt I Régi játszószenvedélye azonnal erőt vett rajta... Összes pénzét összeszedve, száz forintot alig tudott összekajtatni. A többit elvitte a jó élet. Pokoli izgalmak között várta az estét. Elment az „Öreg Matrózba“ s ott fel a régi „műhelybe“ a „házi szeparóba.“ Nagy meglepődéssel találkozott, mikor belépett, de ő az elejétől számitolt második asztalhoz ment.
