Heti Szemle, 1904. (13. évfolyam, 1-52. szám)
1904-11-02 / 45. szám
POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : Egy évre — — — — — — 6 korona — fillér Félévre — — — — — — — 3 „ — Negyedévre — — — —' '— 1 » 50 „ Tanítóknak és kézmüiparosoknak egy évre 4 korona. Eeyes szám ára 20 fillér. Felelős szerkesztő BÁTHORY ENDRE. A lap kiadója: A „PÁZMÁNY SAJTÓ“ A szerkesztőséget és kiadóhivatalt illető ossz küldemények, pénzek, hirdetésük stb. a „Páztnány- sajtó“ cziinére küldendők, (Iskolaköz 3. sz.) Hirdetések jutányos árban vétetnek fel. Nyllttér sora 40 fillér. A lap megjelenik minden szerdán. A nőegylet jubileuma. A szatmári jótékony nőegylet fényes ünnepségek rendezésében fárad. Az ünneplés oka az 50 éves fenállás, mely a humanitás és áldást árasztó emberszeretet munkáinak ugyan de mégis zajtalan művelésében folyt le, ezen város falain belül, hol az emberi általános terhek és bajok, a nyomorúság és keserves nélkülözések segély után való kiáltásai bizony csak ép oly hangosak, csak ép oly zaklatok voltak, mindennap, mint másutt, mindenütt. Az Üdvözítő mondja: Szegények mindig lesznek veletek! E szegényeket a ki istápolja, a szükségesekben jó szívvel, Isten és emberszeretettel ellátja, az irgalmasság testi cselekedeteiben Jézust szolgálja, a ki kegyelmének majdani kiosztásában bizonyára az igazság érzékeny mérlegébe fogja dobni az irgalmasságban és könyö- rületben való cselekvő keresztény erényeket s a jutalmat ebhez méri. A nőegyletek világ és országszerte a Jézusi felebaráti szeretet eszményének zászlója alatt gyülekeztek és indították meg azt a társadalmi munkát, mely a maga nemes és szent czéljaiban a müveit világ nagyrabecsülésére és tisztele téré eléviilhetlen érdemeket szerzett. Királyok, szellemi és miivészi kitűnőségek versenveznek egymással, hogy elismerésüknek, csodálatuknak méltó kifejezéseivel, tehetségeik géniuszának fenséges alkotásaival dicsőítsék a szegények, árvák és betegek g.yámolitásának emez angyali munkáját. De a munka valóban angyali, mert a jótékony hölgyek a földre szálló angyalok példájára szorgosan s a boldogság mosolyával ajkaikon keresik fel a fütetlen szobákat, az üres családi asztalokat, az elhagyott árva gyermekeket, s magukkal mindenüvé vigasztalást, enyhületet, megelégedést viszn >k a könyörülő jó Isten nevében. Ennél a munkánál nincs a világon fényesebb, magasztosabb, bámulatra méltóbb. Sok szépet, ideálisát, dicsőt művelhet az emberi elme, szív, lelkesedés, teremtő erő, szeretet, a mely előtt hódolva ujjonganak milliók de az emberiség, tisztább, fehérebb, Isten és embereknek tet- szőbb, maradandóbb értékű cselekedetét, mely előtt a ridegség, a kőből való kebel is fejlehajtva állhat csak meg, mint a minden földi érdektől, haszontól, tehát minden salaktól ment fényt és meleget szóró jótékonyság szelleme sohasem. Tisztelet tehát a mi részünkről is azoknak, kikaz emberszeretet fehér zászlója alatt csendben és feltűnés nélkül lemondással és áldozatokkal teljesitik Istennek szent parancsait, és végzik azt az emberi nagy kötelességet, mely a por felé hajló emberből fensőbb lényt a tökéletesség magas sférósához közeledő, fényben szárnyaló lelket formál. Tisztelet nekik, mert ennek a földi hivatás legjobb részének elvégzéséhez, a világon a legnagyobb nemesség, a legeszményibb szeretet, a legteljesebb odaadás és önfeláldozás szükséges, — s éppen ezért kevesen is vannak a küzdők soraiban kevesebben, mint hinnök; a tábor kicsiny, mert a kényelemszeretet, önzés, büszkeség távol tartják a nagyobb részt a füstölgő oltárokról, de a házi elszántság oda benn annál törhetlenebb, annál csodálatra méltóbb. Tisztelettel hajtja meg a társadalom zászlóját a szatmári jótékony nőegylet előtt is, mely 50 éven át TÁBCZ A. Halottak napján. Irta : Bodnár Gáspár. Tanulmányait végzó az ifjú. A leg&ir- nevesebb iskolákban neveltették, hogy az élet iskolájában jól megállja helyét. Még egy éjjel és ő az életbe lép. Hja 1 Milyen is lesz az az élet ! Mennyi remény, mily aranyos ábrándok fest nettek szivét. Az élet örömei szőtték szemeire az álmot ... és ő boldogan szendergett el. Almában megjelenik azonban egy angyal és igy szól: — Fiam I Te pemsokára az életbe lépsz. Engedd meg, hadd mutassam meg én neked az életet. Az angyal nyomban karjaira veszi az ifjút — és vezeté a nagy világba. Fényes palotába jutottak. Gazdagság és pompa mindenütt I A kábitó fény, a vendégek előkelősége örömre hangoltak az ifjút. De kevés idő múlik — és az ifjú hirtelen elszomorodik. Összerázkodva fordul és szól az angyalhoz: — Vezess engem más helyre. A hol nem látok annyi tetietést és üres hízelgést. Az angyal enged az ifjú kérésének. És elviszi őt egy nagy hivatalba, hol százan és százan munkálják a társadalom nagy érdekeit. Az ifjú arcza kipirul. Ah — mondá — ez lesz az ón életem. Itt találom fel az igazság mérlegét, itt számíthat a valódi érdem mjutalora. De fájdalom, az ifjú csakhamar látja, hogy mint esnek el az érdemes emberek. Mily nehezen tör utat az igazság, hogy elkeseríti a küzdelmes életet az uralomra jutott pártfogás. Boszankodva ragadja meg tehát az angyal kezét és kéri, menjenek tovább .... Most egy nagy kórházba lépnek. Undok betegségben sínylődök fekszenek ott. Látják, miként uyujija ki a betegség a nem rég izmos test tagjait. Hallják a fájdalmas nyöszörgést és szomorúan tapasztalják, miként borit sötétséget egyiknek lelkére, másiknak szemeire. — Ah ! kiáltá az ifjú, mily nyomorultak vagyunk, mi emberek! Menjünk, siessünk, mert nem nézhetem tovább. És sietnek tovább . . . Óriási gyárba érkeznek. A munkások ezrei és ezrei tu 1 feszi tett izmokkal vonják az igát. Egyszer csak zugó morgás támad ... a gépek meg- állanak, a munkások vad orditozásban törnek ki . . . — Menjünk innen — rebegte az ifjú. De lelkem nyugodtabb helyre vágyódik. A hol nincs képmutatás, nincs igazságtalanság. A hol, nincs kenyérharc. És az angyal vezeté tovább. Csöndes polgárházakba, békés mo'helyekbe, a földmi vés egyszerű viskójába . . . Az ifjú figyel, kutat végre igy beszél: — Itt sincs teljes nyugalom. Itt sem találok egész megelégedést. Itt is látok köny- nyező szemeket, sóvárgó sziveket . . . Elfáradtam — suttogá — vezess még nyugalmasabb helyre. Az angyal a varoson kívülre vezeté. Csendes volt ez a hely, nagyon csendes. Pedig ez is város. Lakói is vannak és mily régi időtől. De a lakók ott porladoznak a sirhalomban, a rideg föld ölében. Itt nincs irigység, átkos viszály és vihar nem hábo- tog, csak néma csend és békés szendergós tanyáz . . . Az ifjú szótlanul meresztő szemeit a sirhalmokra, aztán megütődve mondja : Ez a temető! Te azt Ígérted, hogy az életet mutatod meg,nekem és ide hoztál a halál birodalmába. Én élni akarok és te az élet végéhez hoztál engem. — Ifjú — szólott búcsúképpen az angyal — én azt mondom neked, hogy ott abban a városban csak vándorolunk, az igazi élet bölcsője itt van ! Szólott az angyal és — eltűnt. . . . Példázatot mondottam, de e példázatban végtelen erő és kimerithetlen tanulság rejlik. Az emberek változatos élethivatásuk közben szintén megteszik azt az utat, melyen keresztül az ifjú az élet kópét szemlélte. És ime, a hit bánatunk, küzdelmeink,
