Heti Szemle, 1904. (13. évfolyam, 1-52. szám)

1904-10-26 / 44. szám

,H E T S Z E M L E (44 ik) szám

3

Hogy magát a nemzet egyik részének, tagjának tudja, érezze. Csakis ez öntudatban erő9 ember képes a nemzeti együttélés, a nemzet közös érdekeikért és ebben kiki a saját fenntartásáért és boldogulni tudásáért küzdeni és élni. Csak az a polgár fogja családi tűzhelyét itt e hazában fentartani, aki teljes tudatával van annak, hogy ne i e hazában erre joga, lehetősége és tehetsége is van.

És mit kellett tapasztalnunk, mélyen tisztelt uraim !

Azt, hogy e népben az a tudat szörnyen gyengülni kezdett 1 Gyengülni a községekben, gyengülni a tűzhelyeken.

A magyar nép egy része már elvesztette lélekjelenlétét. Mintha nem érezte volna, hogy ő a magyar nemzet tagja. Mintha közös tudattá kezdett volna válni, hogy e hazában már nincs életfentartó eszköz. Fal- vaink néptelenedtek, régi tűzhelyeink pusztultak. Egyszóval a magyar ember mintha megijedt volna az élet harcától, min ha elvesztette volna önbizalmát arra, hogy ő tényező tagja lehetne már a nagy nemzeti tásadalomnak. Mintha ő arra való volna e hazában, hogy mindenki elhagyja és igy teljesen veszni induljon.

Aki a népek lelki életét vizsgálja, az tudni fogja, hogy a nagy nemzeti gyengülésnek nincs hatalmasabb, biztosabb előidézője, mint a tudatos életnek, az önbizalomnak elvesztése. Mert ez a veszélyes tünet okvetlenül hozzányúl, kíméletlen kezekkel fogja érinteni a nemzet lekiisineretét is.

Nem féltem a végső bukástól az olyan embert, akinek még van lelkiismerete.

De igenis, aggódó lélekkel nézem azon nemzetuek életéi, melynek tágulni, lazulni kezd lelkiismerete.

És ez a nép mit láthatott,, mit tapasz talhatott szerte-szét a mi társadalmunkban ?

Hogy itt e hazában a lelkiismeretlenség itt is, amott is, minden irányban és minden téren iszonyatosan felütötte fejét. Felütötte és hivalgott a nélkül, hogy maga a nemzet ébredt vagy összerázkódott volna !

Ezt a lelkiismeretlenséget látta a politikában. Vette észre hivatalos ügyeinek elintézésében. Tapasztalta a piacon, a telekkönyveknél, hamisbukásoknál.|A bűnös közöny méhében érezte szúrásait az uzsorának száz változataiban. Látta, hogy szabadon hamisítanak mindent, bort, tejet, élelmiszert és mérleget. Hogy a szabadság nevében a lelkiismeretnek egy csöppnyi megmozdulása nélkül üti ki egyik ember a másiknak szájából a falatot. Hogy nem az arat, aki verejtékkel vet, szánt, időt és csapásokat hord vál- lain. Egyszóval vette észre, hogy hiányozni kezd az a nagy, közös erő, a nemzeti léleknek közös ereje, mely nem egyes embert, kiváltságos osztályt, de a közt, a közjóban mindenkit segit, vezet és boldogitani tud és akar.

így állott a nemzet ereje, mikor még maradt egy szerencséje, a Gondviselésnek talán — nem félek kimondani — utolsó reánk való pillantása.

Hogy adott ennek a nemzetnek — miként a múltakban is adott — oly vezórem- bereket, kik a nemzet lelkiismeretét teljesen eltompului nem engedték. Kik felismerték a szomorú jelenség lélektani okait. Mert miként az egyes ember lelki életének vannak lélektani törvényei, melyekből a lélek jelenségeit megismerhetjük, irányithatjuk : úgy a nemzetnek is van lelke és vannak leikének törvényei.

Mib n nyilvánultak a nemzeti nagy sor vadásnak, aszálynak szomorú jelenségei ?

Hogy elszakadt a törzs a gyökérről. Hogy a magyar nép szót kezdett zülleni. Hogy a kiki magának, az kapja, aki marja, élelmesé, ügyesé a világ-féle életrendszer magára hagyta a kis embert.

Vissza kell tehát állítani az egyensúlyt. Az egyest letiporják, elnyomják. Az egyes elveszíti önbizalmát, hamar odadől a tehetetlenség karjaiba.

Szövetkezni kell tehát! A szövetkezésben, társulásban van az erő. A közös akara', a közös érzés két érzete fogja visszaszerezni az egyes és az egésznek önbizalmát, öntudatát, hitét. Látva a közös erőkifejtését ismét visszatér a tűzhelyekre az Istenben való hit és saját becsületes munkásságában való önbizalom. Istennek dicsőség, egymásnak segítség ... ez fogja visszahozni a népnek, tehát, a nemzet nagy tömegének helyes ön udatét. Szeressük felebarátainkat, mint önmagunkat. Ezzel neveli, ápolja a szövetkezeti eszme valójában és legigazabban a helyes nemzeti öntudatot,

Igaz ugyan, hogy a pusztitó egoizmus ~ az birja, aki marja, szintén hanyatt esik e tétel hallatára. Azt mondja, hogy az oly társadalom, melynek tagjai úgy szeretik felebarátjukat, mint önmagukat, feltétlenül elpusztulna.

Mily hamis az előttünk lefolyt idők tanúságaival szemben, mily: roszakaratu tétel ez, mélyen tisztelt uraim 1

. . . Iskolában vagyunk. A tauitó igy szól növendékeinek :

— Gyermekek, örömöt akarok szerezni nektek, mert jók voltatok. Holnap kirándulunk a közeli erdőbe. Uzsonát ishozzattok magatokkal, mert csak alkonyaikor térünk haza.

Leírhatatlan lelkesedés, öröm fakadt a gyermekek szivében. Ugrálnak, tapsolnak, igy adván kifejezést benső derűjüknek.

Csak egy kis fiú maradt szomorúan, némán, szótlanul az iskola szögletében. Ta- nulólársai azonnal vallatóra fogják, miért nem örül, miért olyan szomorú.

— Én nem mehetek veletek — mondja a fiú. Nekem rőzsót kell szednem a folyó partjáról, mert akkor nem főzhetünk. Aztán anyám is beteg, mellette kell maradnom.

Az iskolásfiuk összenéznek. És egyszerre kész a határozat.

— Fiuk — mondotta a felvigyázó — ma mi megyünk ki a folyó partjára és szedünk társunknak gályát, hogy ö is velünk jöhessen az erdei kirándulásra. Édes anyánkat pedig megkérjük, hogy látogassák meg a beteg édes anyát, mig mi a kiránduláson leszünk. És úgy tettek, amint beszéltek. És úgy történt, hogy a szegény árva fiú is részesült a kirándulás örömeiben.

Ez egy kép abból a kis iskolából, melynek neve az élet előcsarnoka, a társadalom készítője, a jövő megteremtője.

Szabad legyen kérdeznem, vájjon az a társadalom, melynek ilyen polgárai lesznek, összetartok, egymást segitők, akik úgy szeretik felebarátaikat, mint önmagukat; elpusztulna ?

Oh nem! Ezerszer nem. „Az ember szerethet önmagát, saját érdekét keresheti, anélkül, hogy egoista volna. Az ember küzdhet, érvényesülhet, védheti és keresheti igazát anélkül, hogy megszűnnék altruista lenni. A kettő szépen megfér egymással.“*

Nem az a társadalom bukik el, hol

•Erősek és gyengék Stucknor dr.

a felebaráti szeretet virágzik, hol az altru- ismus hős tettei élnek, virágzanak, hanem az a Iszivtelen, megcsontosodott egoismus, mely csak önmagának ól, önmagát szereti rendületlenül mások megkárosításával, tönk- retevésóvel, kiszipolyázásával.

Erre cáfolhatlan bizonyítók éppen a mi korunk.

*

Akik a szövetkezetben rejlő erőt kicsiny élték, az altruizmus embereit úgyszólván gúnyolták, látván, hogy a nemzeti öntudat, lelkiismeretesség úgy egyes vidéken, községben, mint egyes polgárokban éledezni kezd, hogy az önbizalom is visszatérőben van : kegyesen megengedik most már. hogy ez a munka eredményes munka ám.

— De ne essünk abba a nevetséges helyzetbe — irta a minap egy fővárosi napilap hogy ez a munka, ez a kis emberekkel való törődés jótékonyság. Ez kötelesség és semmi más.

Köszönjük szépen ezt a kioktatást. Hát legyen kötelesség.

De vájjon ezen kötelesség teljesitósére ki rázta fel a mi társadalmunkat.

Az egoizmus, vagy altroizmus ?

És vájjon nem jótókonyságszámbi|megy-e aki gyöngékkel szemben teljesiti kötelességét. Hiszen |az lenne a legboldogabb társadalom, ahol minden ember teljesítené kötelességét. Ennél nagyobb jótékonyság nem érhetné a társadalmat.

Hát ne keressük tovább, uraim, mi a mi munkánk. Kötelesség-e vagy jótékonyság. Hanem hívjuk meg azokat is a mi táborunkba, a mi munkaterünkre, kik elemzik a szövetkezetek munkájának mibenlétét. Hívjuk meg, hogy ők is teljesítsék kötelességüket.

*

Pajkos gyerek egy kis hattyufiókot vett ki az élő vízből, elvitte és egy pocsolyába helyezte. Szegény hattyú I Hogy szenvedett. Időnként való nyugtalansága, levertsége, sőt szomorúsága, soványsága és tollazata, sárgás szine eléggé mutatták, .hogy az ő lénye nem élhet az ilyen vízben. Arra ment egy ősz emberes igy szólott:

— Vegyétek ki őt e vízből, mert ez nem neki való. És úgy tettek. Élő vizbe vitték. Most vették csak észre, micsoda a hattyú. Ragyogó fehér sziue, mozdulatainak kecsessége, méltósága és gyorsasága rövid, időn mutatták, hogy mi az ő igaz természete és hogy minő elem hiányzott, fejlődésére.

Mélyen tisztelt uraim! E hasonlatban is meg találom én a mi társadalmunknak illetőleg a mi magyar népünknek sorsát, helyzetét az uj Magyarországban.

A mi népünknek is éppen az hiányzott ebben az uj, modern levegőben, ebben az egoista társadalomban, ami az ő természetes lényét alkotják. Kiforgatták a magyar népet természetéből, jelleméből, közvetlenségéből, híréből, magyar becsületórzósóből, hazája iránt való ragaszkodásból. És ezzel elvették öntudatát, önbizalmát, munkakedvét, békés, nyugodt természetét. Azért senyved. Időnkénti nyugtalansága, levertsége, sőt szomorúsága eléggé mutatták, hogy nem ez a levegő, nem ez a társadalom való az ő lényéhez.

És jött egy öreg ember! Vegyük ki — mondotta — a magyar népet e nem neki való levegőből. Segítsük, érdeklődjünk iránta. Eresszük meg az éltető vizet, a szövetkezetek áldásainak forrását. És ha ez a nép újra