Heti Szemle, 1904. (13. évfolyam, 1-52. szám)
1904-05-25 / 22. szám
3 „H ETI S Z E M L E“ (22 ik szám.) ban ennek hire sincs s az ifjúság ki van dobva az utczára. Mert tényleg ott folyik le ezen kor legnagyobb része, de egyszersmind a legcsunyább is. Méltán nevezhetem a fiatalság esti életét: betyár életnek. Csufolódó, káromkodó, fajtalan, moslék beszédek, trágár dalok még nem töltik be a betyár estéket. A tekergő éjjeli bagjok virtusa megkíván egy bevert fejet, egy verekedési harczot vagy lopási bűntettet. — Nem szólok arról, ha mindkét nembeli fiatalság az esti harangszó után is — az uiczán csavarog. Helyes volna évszakonkint esti zárórákat kitűzni a törvény nevében. Kötelezővé kellene tenni az ifj. egyesületek szervezését minden faluban. Áldozatot hozzon az iskola. Vezetését megadja a tanító. A fő gyógyszer pedig ez ifjúsági romlottság orvoslására a család tűzhelyén készüljön. Apák, anyák tiltsák meg az esti fonókat, összejöveteleket, az utczai bitangolásokat. Szülői tekintélyükkel lépjenek fel szigorúan. Úgyszintén a gazdák cselédeikkel szemben. Sajnos, a szülők gyakran ellenkezőleg cselekesznek. Egyesekbe annyira belerögzött ez a „régi szokás“, hogy szinte lehetetlennek vélik a kiirtását, vagy meggondolatlanul veszély nélkül valónak tartják az esti csoportosulásokat és lézengéseket. Sajnálatra méltó szülők azok, kik egyenesen elküldik gyermeküket, hogy ne üljön otthon, mint egy „anyámasszony“, hanem mutassa meg milyen legény. Vannak, kik fiuk virtusos tettét — jó parázs verekedés — tetszőleg emlegetik, ha ő lett a győztes; ellenben, ha vesztett, akkor biztatják, mig sebe gyógyul, hogy add vissza! És tömérdek balvélemény pártolja avagy elnézi az ifjúság erkölcsi tévelygését. Mig a szülők igy gondolkoznak, addig ők a fő vétkesek és gyermekük embertelen neveléséért tartoznak az életben: a hazának, ez után Istennek. * De még ez sem menti a fiatalságot. Az ő könnyelműségük az oka minden bi- tangságnak. Mert ha megőrzik az iskola iránt tartozó szeretetüket, lalálnak módot, utat az iskolán kívül is jó és szép cselekedetre. írás, olvasás, számolás, mindig hasznos. Ha él az ifjúságban a nemes hála-érzet iskolája iránt, úgy ezen érzelem tiszta lelket magára Imre! Itt van ebben a kis vasládában lelakatolva. Mit szól hozzá? — Ha csak ennyi a baj, — főur — ezer örömmel. — De aztán biztos helyre tegye s kettőnkön kivül legfeljebb a feleségének szabad tudnia. — Úgy lesz, főur. Azzal kendőbe göngyölve a nehéz kis vasládát, hóua alá vévé nagyapátok és hazahozta. Még azon éjjel a padlás legelrejtettebb zugába tettük, ahol rajtunk kivül soha senki meg nem lelte volna. . . . A terhes esőfellegszerü orosz hordák csakugyan megindultak. Városunkat is összevissza futkosták, enni-inni valót parancsolva, ahová betévedtek. S a házigazda még örült, ha kancsukaütés nélkül szabadult meg tőlük. A plébánia kilincsét egymás kezébe adta a sok orosz, meg tudom is ón, milyen tiszt, úgy, hogy nemsokára le volt ott tarolva minden az utolsó káposztatorzsáig. Nagyatyátokat is elsodorta az ár. A pusztuló haza sorsa az ő honfiúi szivét is táplál. Mert a hálás tanítvány nem feledi tanítója szavait s nem téved rossz útra. A mai tanító az iskola után való korra üdvös tanításokat ad. Lépjenek életbe a régi jó családi esték ártatlan mulatságai, szórakozásai, összejövetelei. Legyenek ott az ifjú barátok a család körében. Kiszámíthatatlan jó hatással van ez az ifjúságra. Hiába orvosoljuk fiatalaink elszilajulá- sát törvényrendeletekkel, igazi és általános eredményt csak úgy érhetünk el, ha a család is megteszi fontos feladatát. Eredménytelen maradna összes fáradságunk, ha csupán tiltó parancsokra szorítkoznánk. Adnunk kell az ifjúságnak nemes, illő, vonzó foglalkozást e's szórakozást. És itt kezdődik a család jótékony hivatása ez irányban s az ifj. egyesület szerepe. De erről máskor. Építsünk szerényen szilárd alapot, melyen nemzetünk, hazánk kultúrája biztos alapokra legyen fektethető. Neveljünk férfiakat, a kik tudnak és akarnak férfi munkát végezni s boldog lesz a — magyar. Az Oltáriszentsóg* dicsőítő ünneplése. A kenyér szine alatt jelenlevő Úr Jézus iránt magasztos hódolatot fejtett ki a magyar kath. egyház az elmúlt hét 3 napján. F. hó 17., 18. és 19-én ugyanis eucharistikus kongresszust tartottak Budapesten, hogy az Eucharistiában, az Oltáriszentségben köztünk élő, éltető és uralkodó Istenember imá- dását terjeszszék és fokozzák. Bensőségre, őszinte lángolásra nézve mindig páratlan a magyar katholikusok együtt ünneplése ; szemkápráztató pompa tekintetében sem találni mását a katholikusok országos kongresszusainak, nagygyűléseinek. De ez a mostani gyűlés fölötte áll mind a többinek, aminthogy tárgya, az Üdvözítő Jézus fensége meghalad mindent az ég alatt. Az ország több vidékeiről összesereglett egyháziak és világiak ezrei hitbeli egységüknek s áhitatos imádásuknak oly megkapó jeleit adták az Oltáriszentsóg háromnapos dicsőítő ünneplésével, hogy az a főváros hétköznapi önző tülekedéshez szokott polgárait is megakasztá egyidőre. Nines az az elfásult, hamvába holt lélek, kit gondolkodóba nem kétségbeejtő és a katonák háborús forgatagába veté magát s hova lett . . . .? Utoljára, mint századostól kaptam tőle tudósitást — aztán eltűnt, mint annyi ezeren! De hisz’ezt — annyiszor elmondtam — tudjátok ! Aztán seregünk — ezt is tudjátok — saját vérébe fűlt, a zivatar megszűnt, bár a felleg még sötétebb lett felettünk s azt hittük, Magyarország utolsó órája ütött. Mindegy, a zivatar elmúlt! Kitörő veszélytől nem kellett egyelőre tartanunk. Csendes lett minden, olyan csendes; megtisztult az ország, városunkba is visszatért a nyugalom. Siralmas özvegységem e bánatos per- czeiben egyszer betoppant hozzám a plébános. Miután vigasztalni próbált, súgó szavakkal tért át az elrejtett kis ládára, amelyet szinte el is feledtem a háborgó zűrzavarban. — Igen, főur — megvan minden — mondtam én feleszmélve — rajtam kivül senki sem tudja, mert Imrémmel az ő titka sirba szállt. ejtene, mikor látja hogy a széthúzó, egymás ellen kínos versenyre lépő társadalom legszélsőbb elemeit is mennyire egygyó tudja forrasztani Krisztus teste, az Oltáriszentség őrök titkának hite, reménye és szeretető. A főváros boldogulásáért vergődő százezreiének szemét felnyithatta ez a kongresszus, hogy amit oly lólekszakadva kuiatnak, hajszolnak, az üdv forrása, a beteg társadalom orvosszere nincs messze tőlük. Sőt köztük lakozik, mert az maga az oltáron trónoló Ur Jézus. A fenséges ünnep második napján tették le alapkövét annak a templomnak, mely Erzsébet királyné emlékezetére a végből épül a magyar fővárosban, hogy az Oltáriszentsóg szakadatlan imádásának szentelt csarnokává legyen. Az alapkő elhelyezésénél őfelsége a király is jelen volt több kir. herczeg és herczegnővel, továbbá a magyar kormány, tábornoki kar. 2 érsek, 10 püspök s a magyar főnemesség sok tagja. A'kövön az első kalapácsütóst is őfelsége tette meg, mig a besze-ntelést Samassa József egri érsek végezte. Az eucharistikus kongresszus három napján az elnöki tisztelt Szmrecsányi Pál nagyváradi püspök vitte. Kiváló szerep jutott Városy Gyula sz. fejórvári püspöknek is, mint az orsz. kongresszus alelnökének- Emlékezetes beszédeket tartottak még Mihályi Viktor fogarasi gör. kath. érsek, Máj - láth gr. erdélyi püspök, Proliászk*. egyetemi tanár, s a kath. újjáébredós lelkes vezére Zichy Nándor gróf. HÍREK. A király a tüzkárosultaknak. Ő felsége a király a bárdházi tüzkárosultaknak magánpénztárából 1000 korona segélyt adományozott. A miniszter köszönet«. A vallás- és közokt. miniszter 0 nagyméltósága a püspök urnák, ki a felsőremetei vasgyári rk. iskola felépítéséhez 3000 koronát és gr. Károlyi Imre nagybirtokosnak, ki 1000 koronát és 2200 korona értékű anyagot, adott, elismerését és köszönetét nyilvánította. Érettségi biztosok. Az ev. ref. főgimnáziumba az érettségi vizsgálatok junius 22—25. közt fognak megtartatni. A kormány a maga részéről dr. Ballagi Aladár budapesti egyetemi tanárt küldötte ki, az egyházkerü- Ezer köszönet érte, nagyasszony — este felé elküldöm érte inasomat. Legyen kegyes, nagyasszony, kisórje el hozzám, anélkül azonban, hogy tudná a ficzkó mit visz. Úgy tettem. Amikor leszállt az éj (akárcsak esztendővel azelőtt: csillagtalan), megjött a szolga, kezébe adtam a kis vasiódát és mentünk. Elképzelhetitek, mily igaz hálával köszönte meg az agg pásztor becsületes áldozatkészségünket! Miután kiszedte belőle az akkor nagyértékü pénzt, hozzám fordult. — Fogadja el emlékül, nagyasszony e kis vasiódát; értéke ugyan nem sok, de a becse nagy, mert záloga nemes szivük páratlan becsületességének. Fogadja el, nagyasszony. És ón elfogadtam. — Azóta mindig mint családi ereklyét tekintem e kis vasládát. Tartsátok ti is annak ! — hisz ismeritek. S valahányszor reá néztek, jusson eszetekbe a letűnt idő és nagyatyátok becsületessége ! Újlaki.
