Heti Szemle, 1904. (13. évfolyam, 1-52. szám)
1904-05-18 / 21. szám
Szatmár, 1904. május 18 21-ik szám XIII. évfolyam. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy évre — — — — — — 6 korona — fillér Félévre — — — — - — — 3 „ — Negyedévre — —— 1 „ 50 „ Tanítóknak és egy évre 4 korona. Egyes szám ára 20 fillér. Felelős szerkesztő BÁTHORY END R E. A lap kiadója: A „PÁZMÁNY-SAJTÓ* A szerkesztőséget ős kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hirdetések stb. a „ Pázmány- sajtó“ czimére küldendők, (íkkolaköz 3. sz.) Hirdetések jutányos árban vétetnek fel. Nyilttér sora 40 flUAr. A lup megjelenik minden szerdán. Pünkösd ünnepén. Mikor a kinyílt virág leszakító kézre vár, mikor a nap erősen tűz a földre le, üli a keresztény világ a pünkösd ünnepét. — - Magasztos ünnep ez. Karácsony az ünnepek aranykulcsa, a hitnek ünnepe, hus- vét a remény, a feltámadás legszebb ünnepe, az ujuló természetben legtisztább öröm, az ujuló lélek ünnepe. Pünkösd az öröm, a szeretet ünnepe: ez nyújtja az örök Szeretet nem hervadó rózsáját. Öröm-ünnep, születésnap ez, valóra vált most a remény örömre a fájdalom, a mint husvót által igazolva lett a hit. Megvolt ez Izrael népénél is: aratás ünnep volt, midőn a termés első zsengéjét hozták Jehovának áldozatul. Csodálatos, mint tette a Szentlélek kegyelme Jézus tanitásá- -Bírk befogadására az emóciók szivét termékeny talajjá. Tűz és nyelv, az egyik gyújt és megtisztítja salakjától az aranyat, a másik szivekhez szól. „Tüzet jöttem bocsátani a földre s mit akarok, ha nem, hogy felgyuladjon.“ Tüzet, a szeretet szent tiizét, a mely melegít, éltet. Kikelté a jónak minden csiráját s kiégetett mindent, a mi salak, meggyujtá a kihamvadt szövétneket. Nyelv, tüzes nyelv alakjában jelenik meg a Szentlélek Isten,— igazságra oktat, kétélű kard szava, a mely lehat a csontok és velők oszlásáig. Az apostolok nem félnek többé, szívok a szeretettől lángol, elmennek a világ minden részére, a Capitóliumra felfűzik a szent keresztet, a kereszténység sim- bolumát, meghalnak, de Jézus tanítása él, uralkodik a szivekben s átalakítja a világot áldást hintve a bűnbe merült földre, a szivekre. A vallás együtt született az emberiséggel. Égnek szülötte ő, de az igaz hit, a hit teljessége Jézus hozománya s pünkösd annak első győzelme. Mennyi tévedés \olt az ó-kor népénél ! A rómaiaknál a rabszolga semmi, az apa megölheti fiát. — buiug özukás, a nyomorék csecsemőt ki kell tenni a Taygetos hegyre, mert a nyomorék ember terhe a társadalomnak. A mérsékelt Athén öregei rabszolgákat öletnek a görög ifjúsággal, hogy ne féljenek az öldökléstől. Zsidó törvénymagyarázat: gyűlöld ellenségedet. Midőn aztán felhangzik a Megváltó szava: „Szeresd Istenedet s embertársadat,“ bejárja a világot s átalakítja azt. Kórházakat épít, testvériséget hirdet, egyenlőséget s a jogok tiszteletét. Ez az egyház tanítása s attól elrabolva forrásától elválasztott patak, melyben az önzés férgei tanyáznak. De tán az emberi értelem művelődésének eredménye a humanizmus? Sokat tehet az Istentől megáldott értelem, de szárnyakat neki csak a hit adhat, mely Éghez emeli. „Mindenható Lény — imádkozik egy nagy Írónk — emelj fel bennünket a porból, „hova sülyedénk“. „Vigasztald a szenvedőt, a kinek az élet terhére vált, s Benned találja könyei jutalmát“ — mondja egyike a legnagyobbaknak hazánk irói közül. „Te hosszan élteted a nyomort“ — mondja a XVI. század angol Írója. — „Még nem vagyok annyira okos — mondja Napoleon a fiatal tisztnek, — hogy a valláson mosolyogjak“. „Teremtő Lélek szállj le ránk“— zengi Nagy Károly császár a VIII. században. „Jöjj el Szentlélek Isten, ereszd reánk kegyesen mennyből fényességedet,“ — énekli aXI. század keresztény Írója. Az emberi tudás semmiségén kétségbeesve — mondja Spanyolország legtudósabb férfia, TÁECZ A. Temetőben. A világ vásári zür-zajábau a magány utáni vágy szállta meg szivem. A temetőbe mentem. Némán bolyongtam a sírok között, olvasva a föliratokat ; ha ezek beszólni tudnának, mennyi megtört reményről, szétfosz- lott ábrándtól, teljesületlen vágyról mesélnének . . . Bizony múlandó itt minden. Ma még vigan, egy egész élet előtt állva, vagy duzzasztja az ifjú szivet, holnap már úgy lehet, hogy a hideg koporsóba fektetik, a vágyak eltűnnek, a szülők megtört szívvel állnak a kedves hallott körül, a föld zörögve hull a koporsóra, egy uj sir domborodik a temetőben . . . Elmélyedve gondolataimban, arra ébredtem fel, hogy a kapu felől gyászba öltözött ifjú pár közelgett velem szemben. Szép barna nő deli férje karján, szeme mindkettőnek kisírva. Kíváncsian követtem őket illő távolságban; megálltak egy frissen hantolt kis sir előtt. A nő zokogni kezd, a férfi elfordul, hogy ne lássa neje könnyeit, az ő szemében is ott ragyog egy forró, nehéz könycsepp. Majd a nő férje keblére borul, sirnak mind- aketten, siratják reményüket, az elsőszüiött kis fiút. A férfi vigasztalni kezdi nejét, annak szemében felszáradnak a könyek, aztán rövid fohászt rebegve eltávoznak a kedves sirhalom t ól. Hosszan utánuk néztem, mindkettőt jól ismerem már régtől és meghatott az a gyöngéd szeretet, az a kimondhatatlan fájdalom- érzet, mely a kis sir felett könyekben nyert kifejezést. Tovább haladva a holtak birodalmán, egy öreg asszony igazgatá egy siron a virágokat. A sir fölé szomorú fűz borult, csendes lombjaival édes békét, megnyugvást hirdetve az emberiségnek. Elvégezvén dolgát, a jó anya térdre borult, imádkozott a hant alatt nyugvó fiáért. Köny fakadt az ő szeméből is, majd kissé később bőven folytak végig időszántotta, barázdás orczáin. Részvétet éreztem iránta, azért barátságos köszöntés után kértem, mondaná el nékem fia történetét. Jólesett néki érdeklődésem, mellé telepedve a szomszédos sírra, meghatottan hallgattam végig a szomorú történetet. Ily félekép beszélt: — Hosszú história ! Ránczos lett az arczom, életem javát már leéltem, csak a múlt emléke éltet még, a mióta fiamat ide hozták, a hol most nyugszik, a hogy a szive megrepedt. Legalább azt mondták az orvosok. Úgy nyár felé járt már az idő, mikor Kékedre, hol az idő szerint laktunk, a fürdő vendégek mulattatására szinésztársulat érkezett. Sok-sok ideig történt ez igy azután minden évben,g úgy, hogy előttünk egész megszokottá vált már. Előadásaikat azért rendesen végig néztük, mert magam is, de kivált fiam igen szerettük az ilyesféle mulatságokat. Sokszor vettem észre, hogy fiam mindig megrezzent, mikor a primadonna énekelt. Ránéztem, arcza piros lett, aztán csodálatos hangulat vett erőt rajta. Ilyenkor felvonások utón rendszerint szórakozott lett, nem említette egy szóval sem megjegyzéseit, melyek máskülönben elmaradhatatlanok voltak. Igen feltűnt ez nekem, de csak várok, gondoltam addig, mig mindent megtudok és nem kérdezősködtem tőle. Az idő lelt-mult, az idény már vége felé közelgett és én fiamat igen boldognak láttam mindig, de ha a szinészek távozását említette valaki, akkor rögtön elkomorult és ilyenkor elfoglalták gondolatai, eltávozott és el lett rontva napjának hátralévő része. Később, csak halála után tudtam meg
