Heti Szemle, 1903. (12. évfolyam, 1-51. szám)
1903-03-25 / 13. szám
„H E TI S Z E M L E (13 ik szám.) 3 kellenek, nem rugkapálózás. Ezzel minálunk nem megyen semmire. Dehát kitől várhatná ott az ember, hogy a szegnek a fejére tudjon ütni ? . . . A lilinkó erre nem képesít, sem a debreczeni „Hungária“ törzsasztalánál üldögélő lumpok társaságában szerzett képzettség és kulturális színvonal. Egyébiránt az istenadta fattya olyan kutyaszorítóba került, hogy igazán aligha tehetett volna egyebet a fogvicsorgatásnál. Mi bizonyítottuk! . . . Mi a tulajdon czikkjeit állítottuk egymással szembe, s ezekből mutattunk rá arra a hírlapírói morálra, melynek különben ma már nem kizárólagos tulajdonosa a Szatmári Hírlap, hiszen csakúgy hemzseg nyulbőrön dajkált tisztes kollégáitól az egész ország. Egyebekben erre a szánalomra méltó vergődésre is vegye tudomásul a Szatmári Hírlap hátramozditója, (mert amint a sorokból kitűnik, nem a szerkesztő irta) hogy a „Heti Szemle“ szerkesztője a jövőben is kutyakötelességének fogja tartani, hogy oda- rugjon, ahol a svindlit vesz észre. Azt nem fogja tűrni, hogy az ilyen Dálunk szabadalmat nyerjen. Minden jóizlésü lapnak kötelessége ez, szinte csodálkozunk rajta, hogy többi laptársaink látva azt a kintornát, melyet közönségünk fejetetején véghez visz a Szatmári Hírlap, összegombolkóznak és hallgatnak, mint a sült hal. Vegye tudomásul azt is, hogy mi mindig olyan falatokon rágódunk, melyeknek élvezetére a Szatmári Hírlap nincskvalifikálva. Azok a falatok, amelyeket önök napról-napra be tálalnak, nem művelésére, hanem rontására vannak a közönségnek, mert önök azt lesik, hol halászhatnak ki egy kis pikántériát, melyet aztán C9Íklandoztató garnirunggal kö- rülteremtettézve odadobnak olvasóik közzé, mint például legközelebb a pénteki számban az aradi elzüllött asszony meséje. De ha igaz is, mi köze ahhoz Szatmárnak ? . . . Ugye az, hogy bizserékelteii a fiatalság vérét, mikor ilyet olvas. Notabéne a Szatmári Hírlap a miénknél sokkal zsírosabb falatok, állami porcziók után kapkodott, oda fent azonban nagyon helyesen belátván, hogy ilyen köndresszirozta azt, bár nem nagy szükség volt reá, minthogy már elvégezte iskoláit; csakhogy a lovászon kivül senki sem tudta mire képes. — Ez ugyanis a lovagló téren, melynek közelében az ezred zenekara is gyakorlatait tartotta, — valahányszor indulót játszott, — a szürkét — régi szerepe szerint két lábon sétáltatta s több ily figurát produ- káltatott vele. Ezalatt lejárt az őrnagy szabadság- ideje s a tábornok is, ki néhány napig távol volt, visszaérkezett ezredéhez. Tiszteletére nagy katonai parádé ren- deztetett, melyen az ő s a többi tisztek családjai is megjelentek. Az őrnagynak megérkezése után első dolga volt a szürke erkölcsi magaviseletéről tudakozódni. /„01y szelíd és engedelmes, mint a bárány“ — nyugtatá meg a főhad- nagy. — „Köszönöm fáradozásodat s elismerésemül a parádénál lovagold te, hogy te mutassd meg, mit tud. Hadd bámuljanak meg titeket.“ „Köszönöm, elfogadom“ — vi- szonzá a főhadnagy. — S valóban ki is tettek magukért mindketten. A gyakorlat után következett a disz- elvonulás. A csapatok tömörültek. A főhadnagy az első sorok előtt állott. Az adott jelre a zenekar rákezdte a Radetszky-indulót. nyen meghódoló kaliberű „nagyhatalmasságaik“ vannak feles számmal, kiakolbólitották a Pantheonból, ahol már a gömbölyű fazekak körül ólálkodott. Ez a főispán részére fentartott fidibus rébusa, miként már megírtuk, — a Szatmári Hírlap pedig elesvén a konczoktól, kénytelen a dr. Kelemen asztaláról lehulló morzsákkal megelégedni. Mi azt hiszszük, hogy ez a gyengébb kolláczió sem valami huzamos falatozás lesz, hiszen dr_ Kelement tartjuk olyan reális embernek, hogy ilyen vállalkozásra nem fogja sokáig a pénzét pocsékolni. Hogy a múltkori köz leményünk „hemzsegett az ostobaságoktól, “ ezt mi is aláírjuk teljes készséggel, hiszen ott volt szembeállítva egymással két czik kje a Szatmári Hírlapnak, már pedig azokat a legjobb akarat sem fogja okos beszédnek minősíteni. Nekünk pedig akaratán kivül ő maga megadta az elégtételt, mert azt az egy szót, melyet czikkünkből kikapott, okos szónak ismerte el, a többit pedig önérdekből jónak látta elhallgatni, nehogy a saját olvasó közönsége is arra a meggyőződésre juthasson, hogy bizony nagyon helyesen cselekedett a Heti Szemle szerkesztője, mikor rúgott egyet azon a szemeten, amelyet a Szatmári Hírlap hurczol a közönség elé. A kényszerzubbonyra csak annyi megjegyzésünk van, hogy egy kissé elbicsaklott a logikája. Melyik zugiskolában tanítják ezt igy? ... A tolvajnak dukál a kónyszerzub- bony, vagy annak, aki fülönfogta. Tessék csak egy kicsit eszmélkedni, — analog az eset. Meg kell azonban vallanunk, hogy a szerkesztője hazaérkeztének napjára kilátásba helyezett hideg zuhanytól már előre úgy dideregtünk, mint a véknyan öltözött czi- gánygyerek a zérus alatti 20 fokos időben Annak a bátor Báthorynak a lábaszárába futott, minden bátorsága, úgy reszketett az? istenadta, mintegy gyenge bárány. Persze ön azt képzelte, hogy a szerkesztője Báthory előtt is valami olyan nagy potentát lehet mint a Szatmári Hirlap redaktiójában, Több se kellett. A szultán szürkéje egyszerre csak kótlábra áll s a főhadnagy minden erőlködése daczára kiválik a sorból s egyenesen a tábornok s a hölgyek csoportja felé közeledik. A főhadnagy kétségbeesetten verejtékezik, az őrnagy szörnyüködik, a tábornok boszankod'k, mig a tiszturak majdnem megpukkaunak az elfojtott kaczagástól. Csak a szürke lópdegól nyugodtan tovább, mig nem a hölgyközönsóg s véletlenül épen a tábornok leánya előtt megáll, majd négy lábra ereszkedik, aztán térdre borulva meghajtja fejét és mint aki legjobban teljesitette kötelességét, büszkén talpra ugrik. De már ezt a tábornok sem nézte tovább s hogy el ne árulja magát, arczát zsebkendőjébe rejtve megfordul s kíséretével ott hagyta az elvonulást. Elképzelhető a szegény főhadnagy kinos helyzete. Azért mihelyt hazaért, azonnal maga elé hivatta a lovászt, ki hosszas faggatás után bevallotta, hogy a mént, mint régi czirkus társát ő tanította és gyakorolta be a látott produkczióra, de erre az esetre nem számított. Természetesen a főhadnagytól megkapta a maga porczióját. Aztán ez rap- portra jelentkezett a tábornoknál. Mennyire elcsudálkozott azonban, midőn a rendesen szikrákat szóró parancsnok helyett, egy jóindulattól sugárzó s mosolygó apát látott maga előtt. „Hagyja csak abba a jelentését ellenesetben semmi értelme nincs annak a rendkívüli pózzal felállított fenyegető zésnek. Nem sokáig kellett várakozni, a zuhany már másnap megérkezett, csakhogy olyan veszett módon ördöngős instrumentum az a vizipuska, hogy visszafelé sül el, ha nem jó kézbe kerül. Verné is meg a bánat, aki kitalálta. Sajnálatának kifejezésével kezdi, hogy távollóte alatt szerkesztősége kötelezte a válaszadásra. Hát ezt bizony sajnálhatja is, de azon még jobban sajnálkozhatik, hogy ennek daczára elvállalta velők a solidaritást, inkább kioszthatott volna közöttük egy-egy jól megérdemelt baraczkot, hogy ilyen gyatrasággal merészeltek kilépni a nyilvánosság elé. Ami erre következik, az már aztán csakugyan solidáris szamárság. Minden sorából kirí, micsoda nagy kínnal látott napvilágot. Lapunknak szánt gorombaságai után úgy bölcselkedik, hogy lealázó kisebbítése lenne nemcsak Tanlcóczy Gyulának, de a város közönségének is, ha a főispán fáklyásmenetet kapna. Nagy filológia !! Az „Öt esztendő“ czimü czikkben azért zengedezett hosánnát a főispánnak, mert akkor nem volt rá oka, hogy miért mutasson az ellenkezőre. Itt tehát maga alá vágta a fát. Hiszen mi is azt mondtuk, hogy a sudvenczió az idomitója és semmi más. No de azután ez még micsoda hyperloyalitás! . . . Nem akarta a jubileumi hangot zavarni I . . . Képzeli-e, hogy van valaki, aki rezt nem mosolyogta meg ? A köpenyegforgatásait azzal akarja védeni, hogy hát Tisza Kálmán is igy cselekedett. Ehhez nem füzünk semmi kommentárt. Egyébiránt Tisza Kálmán is csak egyszer fordított köpenyeget hosszú politikai pályája alatt, a Szatmári Hirlap pedig rövid két hónapon belül háromszor. Ezekből azt hiszszük, eléggé megítélheti a közönség, mik a Szatmári Hírlap működésének mozgató okai és hogy mekkora mert a lemondást ezért az esetért nem fogadom el.“ Már régebben hallottam feleségemtől, hogy leányom és ön közt gyöngéd viszony áll fonni De az Isten szerelmére, hát nem tudott másképen nyilatkozni? Én jóravaló fiatal embernek ismerem önt s viszonyuk ellen nincs kifogásom; többé azért ilyen komédiát ne csináljon. De hogy is jutott ilyen .gondolatra? Talán az őrnagyot akarta megrófálni s mostan ön járta meg?“ Ekkor a főhadnagy elbeszélte a lovász vallomását. „Bocsásson meg neki, hiszen önnek a tréfa úgyis hasznára vált, mert a lova vallotta meg azt, amit ön nem mert megtenni“ — feleié a tábornok mosolyogva. — Hálálkodva könnyes szemekkel távozott a főhadnagy. Ez esetnek csakhamar hire ment mindenfelé. Néhány hót múlva a főhadnagy s a tábornok leányának esküvője nagy pompával ment végbe. A szürkét, — melyen az őrnagy miden áron túl akart adni, — cserében a főhadnagyné vette át s kedvenczévó lett.
