Heti Szemle, 1903. (12. évfolyam, 1-51. szám)

1903-02-04 / 6. szám

2

H ETI S Z E M L E“ (6-ik szám.)

a nép anyanyelvón s az isteni tiszteletet a „Hol Szent Péter“ kezdetű pápai hymnns fejezze be.

Buzgó imánk szálljon az Égbe az anya- szentegyház jólétéért és Szent Atyánknak boldogságáért.

Adjuk a véradót ?...

Nehéz kenyér politikusnak lenni mindenesetre. Nagyobb és reparálhatatlanabb baklövéseket alig lehet elkövetni, mint épen ezen a téren. Országra, világraszóló kérdések rendkívüli látókört és érett megfontolást igényelnek, melyek körül ha fucscsot csinált a vezető szellem, évszázadok munkássága is alig képes kiköszörülni a csorbát.

És nekünk magyaroknak mindig az volt a főveszedelmünk, hogy nem mi csináltuk magunknak a politikát, hanem mások csinálták nekünk. Járszalagon vezettek beunün- ket, s mi döczögtünk a general kommandó után. Mondani sem kell, hogy milyen nemzeti politika volt ez I . . . Azért vittük olyan sokra, hogy ide s tova koldusbotot vehet kezébe a hajdan erős, rettegett magyar. Gazdaságilag tönkrementünk, kereskedelmünk pang, iparunk semmi, az adó rengeteg mindenféle titulusok alatt, a katonai követelések újabb és újabb terheket raknak reánk. Ki nem képes belátni, mi lesz ennek a vége.

Valahára kezdünk ébredni, hogy nem osztrák, hanem nemzeti politikára volna szükségünk. Olyanra, amely testestől lelkestől magyar. Nem látjuk. Evezünk a régi hajóban. Ezért határozta el a kópviselőház ellenzéke a nemzet együttérzése és lelkesedése mellett kifejteni a legvégső ellenállást a véradó felemelése ellen. Ne legyen meg, punktum. Lássa be a kormány, hogy nem az ország érdekében cselekszik, ha katonai parádé kedvéért felesleges, mondhatni oktalan áldozatokat követel a nemzettől. Vonja vissza és szent a békesség.

Sajnos, hogy a nemzet egy része, — talán nem is nevezhetjük igy — mert jóformán csak a kormánypárti képviselőkről és a kormány költségén kitartott lapokról lehet szó — az országnak úgyszólván siralmas állapotával szemben, még most is igyekszik leplezni, mentegetni, sőt propogandát csinálni

annak a hazafiatlan politikának, mely immár pár század óta odaterelte az ország málhás szekerét, hogy maholnap kátyúba kerül.

Dehát kemény dió az a politika. Sok ága boga van. És kevés Nagy Sándor akad, hogy Gordiumig el tudjon jutni. Törpe Nagy Sándorokkal pedig nem sokra megyünk. Az a százrétü köpenyeg, melyet Tisza Kálmán olyan con amore szegre akasztott, újra meg újra csak rácsavarodik politikai nagyhatalmasságaink nyakára. Bámulva szemléljük az „úgynevezett“ magyar sajtó készségét, mely ennek a köpönyegnek a begallérozá- sához, illetve a közvélemény megtévesztéséhez oly szívesen nyújtja a segédkezet. A független sajtó természetesen nem, csakis a kormány által megfizetett és tőle függő bé- renczek.

Pedig a sajtó befolyása a közvélemény irányítására döntő hatással van. Kívánatos volna tehát, hogy pártatlan és megbizható orgánuma legyen azon érdekeknek, melyek a nemzet zömével azonosak. Az meg épen- séggel meglepő jelenség, hogy egyik-másik lap ma C. durból fújja, holnap meg a leg- lágyabb moll skálákat pengeti.

Ezt a nagy salto mortalát csinálta meg most nálunk a „Szatmári Hírlap“. Mintha csak a Tisza Kálmán köpenyegének a fac similéjét látná az ember. Ezelőtt ellenzéki szellem lengte át, ütötte a kiegyezést, küzkö- dött a katonai javaslatok ellen, sőt helylyel közzel ugyancsak csipős, magyar-miskás kifejezésekkel obstruált saját hatáskörében. A katonai javaslatokkal szemben „kis áldozatokra“ csak úgy mutatkozott hajlandónak, ha rekompensátió fejében megkapjuk a két évi szolgálatot és magyar szellemet hoznak a hadseregbe. Vasárnap óta megváltozott minden. A kiegyezésről mint „nagy műről“ beszél, a Fekérváry hangját, mely eddig oly kellemetlen volt, koncziliánsnak tapasztalja, lamentál az ellenzék obstruktiója felett, mely abba a veszélybe kergeti az országot, hogy nem lehet lesz az idén ujonczot szedni és május elsejére költségvetés hiján törvényen kívüli állapotba kerül az ország. Pedig ba- katell dolog az egész kívánság, mert mindössze 11 ezer ujonczszapotitást kérnek, ezért nem érdemes megakasztani a gépezet tova- pergósét. Még példának hozza fel, hogy ime

Ausztria is leszerelt, hajlandó megszavazni mindent, csakhogy a kiegyezés megköthető legyen.

Persze, a német sógornak van esze, neki az az érdeke, hogy megköthető legyen, s ennek fejében még az ujonczjutalékot is szívesen szavazza meg, de nekünk az az érdekünk, hogy ne legyen meg a kiegyezés. így tudta ezt nehány nappal ezelőtt a „Szatmári Hírlap“ is. És most, Uram bocsáss, konczi- liáns a Fthérváry modora, a kiegyezés nagy mű, s kivánt 11 ezer ember ilyen meg amolyan csekélység.

Ne mókázzunk urak ! . . . Hogy lehet egy lap politikai álláspontjának néhány nap alatt ennyire változni?. . . Mi ezt semminemű logikai szabály alapján nem tudjuk megmagyarázni magunknak. Hiszen a kiegyezés lényegét akkor is úgy ismerte mint ma, a katonai javaslatokat szintén. Tisztában kellett lennie, ha politikus, azokkal a következményekkel is, melyeket az ellenzék obstruktiója maga után fog vonni. És mégis!!... Ma igy holnap már amúgy. Igazán megfoghatatlan 11 ... A következetesség lánczszemei szétmállanak itt, és egy megfelejthetetlen talány elé van állítva az ember. Igaz, hogy a szerkesztő kolléga ur most Budapesten járt, — talán ott szerzett nyomosabb bizonyítékokat az előbbi elvekkel szemben, elragadta a kormány koncziliáns modora, vagy mi más oka van ennek a gyorsan bekövetkezett fegyverletételnek. Igazén, gondol az ember mindent, de a meglepetéstől semmi indok nem tudja felmenteni.

Ne komédiázzunk tisztelt uraim s ne áldozzuk fel a sajtó komolyságát, mert akkor nem csuda, ha elveszti minden hitelét. Ha úgy van, jelentse ki a „Szatmári Hírlap,“ hogy mától fogva kormánypárti vagyok, de ne akarjon átsurranni nesztelen lábbakkal, mint a macska, mikor egér után les. A kö- penyegforditás nem valami szalon dolog ugyan, de mégis férfiasabb, mintha suttyomban akar támadást intézni eddig előfizetőinek meggyőződése ellen, s őket mintegy észrevétlenül egész más világrészbe kívánja terelni.

Persze igy aztán tisztában lesz minden olvasója nemcsak a változásról, de annak mozgató erejéről is. Talán itt a bibe ? . . . Ha volt bátorságunk megtenni ezt a politrJómadarak —- a tönk szólón, a nyomorúságban.

Mindenütt csendesség, csak a téli hideg szól sivit. A hold halovány sugarait szórja szót s a csillagok pedig mind meg annyi mécsként ragyognak a végtelen mesz- szisógben.

Fehér ágyán fekszik a beteg. Arcza halovány, szemei beestek. E párnapi betegségben teljesen elveszítette erejét.

Most azonban egy kissé jól érzi magát. Felnyitja szemeit s mély gondolatokba merülve szemléli övéit.

Felül ágyában. Neje kérdezi, nincs-e valamire szüksége ? A beteg halk hangon mondja — nincs.

Szótlanul vannak egy ideig. Végre megszólal a beteg ajka:

— Kedvesem 1 Érzem, hogy erőm fogy . . Perczeim meg vannak számlálva. . . Az óra int. . . El kell távoznom. . . Köszönöm hűségedet. .. Légy boldog... Imádkozz érettem 1

— Margit 1 Én meghalok. . . Emlékezzél szavaimra... Itt az idő, hogy férjhez menj. . Csak Pistához nem.

Itt a leány könyes szemeivel atyjára tekints fájdalommal mondja: Atyám!., csak Pistát...

Szava elakad s könyeit törölgeti halovány arczáról. Ismét e szavakban tör ki :

Atyám 1 . . . csak Pistát szeretem I ... A mint e szavak elhangzottak, a beteg csak fejét rázva susogta : — Szerencsétlen leány!. Nem leszel boldog soha... Emlékezzél szavaimra . .. Tégy, a mit akarsz .. . Legyetek boldogok 1

Magához öleli őket s megcsókolja. Vissza hanyatlik fehér párnájára. Kezei reszketnek, szemei lecsukódnak. Ajkáról utóljára hangzik el: Imádkozzatok érettem 1

Lélekzete eláll. Szive megszűnt dobogni. *

Megkondul a halálcsengő. A járókelők halkan mondják: meghalt. Életének delén. A legszebb fórfikorban.

Busan indul a gyászos halotti menet, kíséri Rudnayl utolsó utján. Neje s leánya a szenvedők, kik árván maradtak.

A temetőben ismét egy sir domborult. Rudnay nincs már a földön. A fagyos göröngyök fedik koporsóját s a frissen esett hó eltakarja sirját.

Egy pillanat az életben mily sokat változtat. Sok családnak örömet, soknak pedig bánatot hoz.

Üres a ház. A jó családapa nincs. Minden szobában néma csend. Keresi helyét Margit, azonban mindenütt nyugtalan.

Atyjának képe lebeg szüntelen szemei előtt. Meghalt? — kérdi önmagától.

— Az nem lehet! —mondja fájdalmasan.

Szeméből a keserű visszaemlékezés egy

könycseppet csal ki, mely megnedvesitt halovány arczát.

Jár egyik szobából a másikba, de sehol sem talál vigasztalót. S im, a hogy feltekint, aboldogságos Szüzképe mosolyog felé.

Letérdel. Szemét a Szűz képére veti, kezeit összekulcsolja s ajkáról egy imádság száll a Mindenható trónja elé.

— Istenem 1 ha már elvetted szerető atyámat, úgy legyen meg a te akaratod. Oh Istenem ! légy velem 1

Jól esik lelkének, ha imádságában Istennel beszélhet. E kedves imazsámolynál, hol atyja ’ oly sokszor imádkozott, hol ő megfogadta, hogy csak Pistát szereti egyedül e világon

Lelkiismerete nem engedi nyugodni. Atyjának komoly, intő szavai mint kő nehezedik szivére.

Pista azonban még mindig a régi szenvedélyének rabja.

A vendéglő, hova járni szokott, üres.

Leül egy szeglet-asztal mellé, hol el-