Heti Szemle, 1903. (12. évfolyam, 1-51. szám)

1903-12-09 / 50. szám

2 „HETI S Z E M L E (50 ik szám.), ki Tisza ellen küzd, a kálvinista uralom megdöntésére törekszik, s megerősíti a „klerikálisok“ hatalmát. Mikor nyilvánvalóvá lett, hogy a néppárt is a küzdők sorába lép és felveszi a harczot a Tisza kabinet ellen, no már akkor általános volt az összeröffenés. Az ügyek meneté­nek eme kedvező stádiumában, Ti­szának és fogdmegjeinek gondjuk volt reá, hogy minél jobban bevi­gyék a felekezeti jelleget a harczo- lók sorai közzé és felébreszszék a protestánsok féltékenységét. A siker most teljes, meghozta a Kossuthék le­szerelését egy szerényke „elvi“ ki­jelentés fejében. Tehát humbug volt, humbug az egész. Ott maradt a küzdő téren a néppárt, a Szederkényi vezetése alatt álló függetlenségiek és a Kossuth pártból egy néhány katholikus kép­viselő. Tiszának tehát sikerült a fele- kezetiség mesgyéjére terelni azt a küzdelmet, melyet nagy nemzeti czólokórt indítottak meg, mely fo­lyama alatt tápot a nemzet közér- zóséből merited, amelyben soha som volt benne egy pillanatig sem és most sincs a felekezeti türelmetlen­ség ingere. Ki ne ismerné fel, hogy ez bol­dogult öreg atyjának, Tisza Kálmán­nak a politikája testestől-lelkestől. A jó öreg ur, mikor érezni kezdte, hogy mozgolódik alatta a bársony­szék, közzéjök dobott a zsörtölődők- nek egy felekezeti konczot, és mig ezen hajba kaptak, ő a kálvinista hiveket elvonva az ellenzéktől köriil- sánczolta magát és megerősitette poziczióját. Fákszimiléje ennek a taktikának a Tisza István első fel­lépése, melyben tehát jövendő ural­kodása előre veti az árnyékát. Nagy kérdés azonban, hogy da­czára a Kossuthpárt kapitulácziójának, tud-e életerőre kapni a Tisza-kor- mány, mert a küzdők még most is jelentékeny számmal vannak, akik járt, mert a házmester ránk szólt, itt a há­zalás és koldulás tilos ! Erre a főnököm leg­többször azzal válaszolt, — a kapu alatti névsorról gyorsan leolvasva egy egy nevet, — hogy H vagy J ur által rendelt holmit hoztuk. Ekkor felmásztunk a legfelső eme­letre és ott kezdtük el munkánkat. Mert, magyarázta főnököm, ha alant kezdjük, mire visszajönnénk a legtöbb otthagyott mü, mint el nem fogadott, visszaadatnék. De igy, ha ott marad náluk és lapozgatják egy-kettő mégis csak megrendeli. Csengetésünkre ha megjelent az ajtó ablakánál valaki, és kérdé mit akarunk, főnököm megnevezte az ajtón levő nevet, hogy őnagysága ezt vagy azt a müvet megrendelte, ha belülről az a válasz jött, hogy ón bizony nem rendeltem semmit 1 Ah pardon, eltévesztettük az ajtó számot. S mentünk tovább. Ha az ajtót kinyitották, főnököm első dolga volt lábát úgy tenni az ajtó közé, hogy azt orrunk előtt be ne csap­hassák. Ha pedig észrevettük, hogy a folyosón már ott van valaki, ki vissza akarja adni az ott hagyott munkát, akkor inkább a hátulsó lépcsőt használtuk. Az összegyűjtés. A kiosztás rendesen pénteken és szombaton történik, hogy vasár­nap talán unalomból is átnézzék vagy olvas­a nemzeti vivmányok fejében nem tartanak elegendőnek egy elvi ki­jelentést és egy kálvinista kormányt. A zárda ünnepéhez. Tegnap, a boldogságos Szűz Szeplőte­len Fogantatásának ünnepén nagy napja volt a szatmári irgalmas nőnék anyaházának: t. Amrein Curiegundis nővér újította meg szer­zetesi hármas fogadalmát, melyet ötven esz­tendő előtt, 1853. december 8-án az. e. Hám János püspökünk kezébe tett le. Avval a legteljesebb tudattal említjük meg ezt, hogy nem bántjuk meg annak az aranyfogadalmas szerzetesnőnek alázatossá­gát örömünnepónek feljegyzésével és jó ügyet szolgálunk, mikor ezt az ünnepet a nyil­vánosságnak is hirdetjük. Természetesen ez a nyilvánosság leg­először azt kérdezi tőlünk, ki ez a sr. Cune- gundis? Cunegundis (Kunigunda) nővér a a szatmári irgalmas nénék kongregációjának tagja, ma 77 éves (szül. Matreiban, Tirolban 1827. január 6-án), 53 éve, hogy szerzetesnő a szatmári zárdában, ahová a sz. e. Hám püspök vette fel 1850-ben. A jubiláns nővér akkor már képesített tanítónő volt, Insbruck- ban tette le a képesítő vizsgálatot. Szat- márra jővén, a noviciátusban töltött hat hó­nap után 1851-ben az akkori szokás szerint először, 1852. julius 19-én másodszor öltözött be és ekkor kapta Amrein Johanna a Cune­gundis szerzetesi nevet. 1853. julius 19-ón kellettvolnasz. fogadalmait letennie, de súlyos beteg lett, elmaradt tehát a fogadalomtótel. Maga a kegyes Hám vigasztalgatta ezért a nagyon kedvelt, lelkes, munkás, kiváló jám- borságu ujoncnöt. 1853. december 8 án aztán letette foga­dalmait és most, ötven esztendő után erőtel­jes szóval, a Krisztus testétől, vérétől edzett lelkek bátorságával és hűségével vallotta, hogy fogadalmát sohasem bánta meg, abban, mint eddig, hűséggel élni és meghalni akar. És ez nagy szó. Ötven esztendő sok idő, kemény próba, súlyos teher a vállakon. Ötven óv alatt sok ellenkező gondolat, avval az egy, első, elhatározó gondolattal ellenkező gondolat bontogatja az elmét. Ötven esztendő alatt sok érzés szánt bele a szívbe: a jó ön­sák az első, már fel is vágott müvet. Az összegyűjtés ez nehezebb munka, mint a kiosztás. Itt még nagyobb gyakorlottság, még több raffinória kell. A szakácsnők és szobalányok nyelvelni kezdenek, no még C9ak ez kéne, hogy a nagysága ilyen ringy- rongy könyvet olvasson. „De lássa kedves szép kisasszony, ez nem is olyan ringy-rongy könyv, mint a hogy maga hiszi, különben van itt nálam még más is pld. „két hü szív harcza, vagy a gonosz barátnő“, nézze ennek a remek műnek a szerzőjét is bemutathatom“ s ezzel rám mutatott, hadd lássák megren­delőim, hogy ki irta azt a pompás müvet, melyben egy kedves fiatal leány hü vezető­jét hogyan csábítja el egy álnok rossz ba­rátnő. Erre a szakácsnők és szobalányok puhulni kezdenek, tetőtől-talpig nézegetnek s végre kérdik: azután igaz az, amit az ur leirt? honnan tudja, melyik kerületben tör­tént? Én, hogy hangosan fel ne kaczagjak, hallgattam. ; Főnököm nem jött zavarba 1 „Ne is kérdezze, kedves kisasszony. Szegény báró — ez még jobban imponált — a búr hábo­rúban megsüketült.“ Erről meg megírta Bur­ger Róza vagy a hires burleány, vagy a harczoló amazon történetét. Most nézték, tudat boldog békesógót nyugtalan sugalma- zások verik fel, a kegyelem kék egén néha nehéz fellegek viharzanak át. És ötven esz­tendő minden szárnynak, az akarat szárnyai­nak is meghozza a maga ólmosesőjét, amely a földre verheti, és nincs azaz erő bennünk, mely legalább egyszer-másszor ne nyögne a tehetetlenség vagy a természetes szüksé­gesség vastalpai alatt. De aki végigküzdötte ezt az ötven esz­tendőt, aki hű maradt az első gondolathoz és ezt az Istentől adott gondolatot be tudta vinni minden érzésébe és most azt mondja, hogy soha sem bánta meg azt az első gon­dolatot, az előtt hajtsuk meg fejünket! Kelj fel az ősz fő előtt és tiszteld az öreg sze­mélyét, az Isten Szentlelke mondja (III. Móz. 19. 32.) és az emberek kegyelete, okossága követeli. Nekünk úgy tetszik, hogy ez a tisztelet- adás sokszorosan kötelesség, ha ötven éves szerzetesi pályáról van szó. A szerzetesi élet­ben nincs meg az életnek az a színe, mely mindig épségben tarthatja a léleknek ked­vét, derűjét; nincs az a változatosság, uj és uj terv, jobb reménység, büszke öntudat és sokszor vak önbizalom, mely a világi élet munkásainak leikébe és erejébe a feszült­ség törvényeit illeszti, az érzésekből szenve­delmeket kovácsol, az akarat szárnyait ki­lengeti. Itt az idő nem suhan, hanem botra támaszkodnék, ha ezt az unalom fájáról vá­gott botot kezébe adnák. De nem teszik. A zárdákban az Istennek élnek és ezt soha meg nem unják. Imádást adnak az Istennek, en­gesztelési hoznak az embereknek; önmeg­tagadó életet élnek az Istenért, munkálkod­nak az emberekért. Ez a munka erős eszköz a szerzetesek kezében. Evvel űzik tova az unalmat, munkával teszik kellemessé és üd- vösségessé az időt, evvel gyógyítják a ha­nyagság tespedósét vagy a tétlenség veszedel­mes ábrándozásait. Tanítanak és betegeket ápolnak, nevelnek, éhezőket táplálnak és mezíteleneket ruháznak, vigasztalnak és jó- példát adnak. Jutalmat pedig nem várnak csak az Istentől, az emberek elismerésére nem számítanak. Ha a világ erre azt mondja : ez szegényes üzlet, a zárdalakók áldozatok, — mi nem mondunk ellen : csakugyan, ele­ven áldozatok az emberiség engesztelő oltá­válogatták a könyveket, s nem egyszer meg­vették mindakettőt. A Humbert Terézt visz- szaadták. Egy külvárosi fiatal asszonynál az udvarlás mesterségét próbálta meg. S már- már sikerült a könyv eladása, mikor egy stentori hang kiszól: „Nézze az ur, merre az ajtó, mert.“ Mi ekkor már jó messze jár­tunk, még a könyvet is ott hagytuk. Ha gorombáskodni kezdtek valahol, jó zaftos viczczekkel válaszolt. Ha ez se használt, adta a megkárositottat. Tolakodott, szemte- lenkedett, sőt még a bánatos, a szerencsét­len, a betevő falatért küzdő apát is elját­szotta. S mindezt oly természetességgel, hogy egyik bámulatból a másikba estem. Mikor kőrútunkat befejeztük, megcsi­nálta üzleti számadásait. A nagyobb sikerű müvek czimót pontosan feljegyezte kerüle- tenkint, nehogy újból azokat ajánlja. A töb­bivel szerencsét próbál a vidéken. Kiváncsi voltam ennek az úri ember­nek privát viszonyaira. S mondhatom, nem rossz üzlet, ha az ember ügyes kolpolteur. De kellő kalifikáczió nélkül, mint a milye­nek : jó rábeszélő tehetség, ígyors lábak, komikus, drámai, sőt itt-ott tragédiái, finom, érzékeny és goromba. Ha ezzel nem bir, akkor ne legyen colpolteur. Hogy az arczára

Next

/
Thumbnails
Contents