Heti Szemle, 1903. (12. évfolyam, 1-51. szám)
1903-09-23 / 39. szám
2 „H ETI S Z E M L E“ (89 ik szám.) megelevenednek s régi dicsőség fényes napjairól beszélnek. Keljenek fel kétszázados sírjaikból a hős kurucok, kik itt mérték össze diadalmas fegyvereiket a zsarnokság rabló hadaival, kik e rónán robogtak elő nyihogó harci paripáikon a szabaditó küzdelemre, — kik e szőke viz gyorsan tovafutó habjaiba rettenthetetlen vitézséggel hullatták a hazáért omló piros vérüket. Keljenek fel s népesítsék be az ősi magyar partokat lelkes hadoszlopaikkal, ékesítsék lobogó Máriás zászlóikkal s töltsék be harcvágyó hadi zajukkal. — Keljen fel és álljon élükre a szabadság halhatatlan fejedelmi vezére, kinek kardja villogásában a lehanyatlott, letiport magyar szabadság újból felderülő hajnala tükröződött, kihez igy esdekelt a magyar nép: „Fejedelmünk haj, vezérünk haj! Magyartok gyászban ül.“ (Kölcsey Ferencz). Ki igy szól önmagáról: „Az isteni gondviselés elküldött a puszta hazába, hogy fegyverre és szabadságra hivó szózat legyek. És meghalló e szózatot az ország minden népe.“ Meghalló és megindult a kuruc-harc, mely patakban ontotta a vért, de a ki- ömlő vér megtermékenyítette a magyar szabadság lankadt fáját s e fa újból kivirágzott, hatalmas lombkoronába borult s ma ezen évezredes tölgy mint sziklaszirt áll s büszkén tekint az élő nemzedékre, melynek őt megbecsülnie s a honmentő nagy elődök példájára őt megvédenie szent kötelessége. Szörnyű átkok menykövei sújtanák agyon azt a nemzedéket, mely az alkotmányos szabadság zászlóját kezéből gyáván kiejtené, vagy pulyán kicsavartaim engedné. Keljenek fel a hősök s ihlessék szellemükkel a hazafiaké tengersokaságát, mely szivében honszerelemmel, lelkében kegyeletes emlékezéssel e vérrel áztatott csatatéren ünnepelni s a ragyogó múlt vitézi hírének áldozni egybegyülekezett. * * A magyarok történetének sok dicső korszaka van, de ideálisabb irányú, ön- feláldozásban tiszteletet keltőbb, felfogásban dicsőbb, bizony nem volt, mint a Rákóczy szabadságharc korszaka. Ez a korszak az egész feltámadt nemzet megmozdulása s páratlan lelkesedéssel való harcbaszállása. A magyar nép szive dobban össze, lelke legszebb gondolatai forranak össze egy eszményi törekvésben, hogy e hon felett, e hazában csak a magyar Géniusz lehet az ur, hogy e hazában a honfoglaló és honalapító ősök által meggyujtott szent tűznek, a nemzeti és állami jogok tüzének mindig égnie kell, mert e tűz lobogása melegíti a magyar nép szivét, serkenti munkakedvét, edzi tetterejét, óvja nemzeti dicső erkölcseit, mert e tűzben világit és melegít a nemzeti élet égi szikrája, halhatatlan lelke. Ennek a tűznek 'közös erővel való védelmére sietett az elnyomott nemzetnek minden rétege. Előbb sirt a magyar nép a korbácsütések alatt, Köb és Caraffa vérpada és bitója körül, de aztán mikor látta, hogy a szent tüzet az ő vérével akarja kioltani a bakó, letörölte könyeit, jó kardjához nyúlt, megsuhogtatta méltó haraggal és irtózatos csapást mért az ádáz ellenségre s a csapás zaja, csattanása megremegtette Bécset s Európa népeinek figyelmét nagy Magyarország felé fordította. Villogott az acél a nyár verőfényében s a tél dermesztő hidegében, mennydörgőit az ágyú riasztó szava, rohant a a lovas kuruc s miként egykor nyögte Mátyás bus hadát Bécsnek büszke vára, most jajgatott a Császárváros a kuruc- fáklyául felgyújtott külvárosok máglyáinál. Hős és legendás idők! Megújulnak a letűnt romantikus korok vitézi tettei. A régi lovagkor vassal borított, címeres, virágos, az emberiség ideáljáért küzdő katonái az előtérbe robognak s felélesztik még egyszer az eltemetkezett múltak fényes haditetteit. A világ pedig tágranyilt szemekkel bámulja a hőskölteményt, melyet karddal, hősi tettekkel, rettenthetlen bátorsággal, sebezhetetlen csodás erővel imák meg a verekedő kurucok. * Nemzeti hatalmas dráma a nyolcz éves Rákóczi-harc, melynek minden jelenete fenséges, minden alakja nemes szenvedélytől égő hős, aki nagy célokért küzd és karddal kezében, mint a mythikus félistenek, viaskodik az eszme uralmáért a vijjogó, prédaleső koronás kétfejű sassal. S mikor elbukik, egy világ siratja elestét, sírján kivirágzik a vérrel öntözött nemzeti szabadság fája, melyért élt és meghalt. Ez a megnyugtató megoldás! De mi a tanulság ebből? Az, a mit mindnyájan tudunk s ami erőt ad és reményt nyújt a messze jövendőre, hogy nem volt hatalom oly sötét, melyen a szabadság világossága ne diadalmaskodott Volna, börtönfal oly erős, melyet a szabadság ereje le nem rombolt volna. Mert nincs érzelem, mely emberi mivoltunkkal, általános emberi törekvéseinkkel annyira össze volna forrva, mint a szabadság érzelme. A szabadság levegőjében fejük az erény és erő. S ha valaki a szabadság oltárát össze akarja zúzni, akkor a házi, családi tűzhelyig kell hatolnia s annak égő parázsát szerteszórnia, vagy le kell szállnia az emberi szív mélységeibe s onnan vakmerőén kiszakítani az örök emberi ösztönök gyökereit. Ha a népek élni, teremteni, termelni, fényleni, dicsőén gondolkodni és dolgozni akarnak, a szabadság levegőjében kell mozogniok. Ezt a szabadságot egy nép sem becsülte meg annyira mint a magyar. A magyarok élete, a szabadság szelleme! „Kiontatom véremet apámért, anyámért, Megöletem magam szép gyűrűs mát[kámért, Meghalok még ma magyar nemzetemért“ így énekel a kuruc. Ennek a szabadságnak igazaiért, a magyar állami és nemzeti függetlenségért folytatott kuruezháborunak volt dicső vezére Rákóczi Ferenc. Az ideális harc, ideális gondolkodású vezért követelt. Ennek a keresztes-háborúnak, melyben egy nemzedék ideáljai mint vakító napfény tündököltek, olyan vezér állhatott csak élére, akinek egyénisége a nemzeti erények, a lelki tökéletesség és fenség, az önzetlen tisztaság nagyszerű kifejezése volt. És II. Rákóczi Ferencben ezt az embert látjuk. Nincs történetünknek több ily fen- költ, magasztos alakja. Amint testi alkotása daliás, amint férfiúi szépsége és fejedelmi megjelenése az első pillanatra vonzó, magával ragadó, úgy a ritka erények egész glóriája ékesíti lelki világát. A lélek-nemesség oly vakító fény- özönnel lövelt ki bensejéből, a gondolkodás fennköltsége oly meglepő varázs- zsal hatott környezetére, hogy akaratlanul is hódolt neki mindenki. Szive csordultig volt teli a legnemesebb szeretet melegével, nagy derülten tekintő szemeiből pedig a határtalan jóság édessége áradott. Egészben véve az érzelmek embere volt, az önzetlenség és tiszta szándék hófehér köntösében. Mint hazafi páratlan jellem. Hazaszeretete mérhetlen, perzselő tüzként égő, melyet sem anyagi előnyök, sem becsvágy, sem hiúság, sem csábítás ki nem olthatott. Ez a tűz csökkenés nélkül égett, lobogott, pattogott, a szabadsághős nagyszerű szerepének első jeleneténél, az ország határszélén ép úgy, mint dicsősége tetőpontján, midőn a lengyel és magyar koronát kínálták neki és szomorú számkivetésének tanyáján, a reménytelenség szörnyű sötétségében. Nagy hazafi volt, mint tán’ senki más, aki rengeteg vagyonát, családi boldogságát, szive, lelke nyugalmát, fejedelmi bíborát, szóval mindenét, ami értékes és becses lehet embernek, a haza oltárára tette le. Úgy cselekedett, mintha kötelessége lett volna igy cselekednie, mert másként nem cselekedhetett. Magyarok ! íme egy ember, kiben az emberi természet átszellemül, megfinomul, az árnyéktól megszabadul, a test rabigájából kikéi a szellem ereje s az erények fenségében, dicsőségében fénylik mint a királyi nap. „Hej Rákóczi, Bercsényi! Magyarok vitézi! Nemzetünk hírszerzői, Fényes csillagai!“ Nemzetünk hírszerzője, fényes csillaga Rákóczi! akit Isten küldött a nyomorban sinylő, vérig kinzott, kiszipolyozott, nemzeti függetlenségétől, ősi jogaitól megfosztott, idegen kormány alatt raboskodó, földig alázott nemzete fölsza- baditójául. Prófétája népének, ki miként a zsidó nagy népvezér, Mózes vesszejével csodákat müveit a hatalmas Pháraó előtt s kivezette népét a szolgaság házából, kardjával, hadi népével, honszerelmével összetörte a százados rabbilincseket, szilánkokra zúzta az elviselhetetlen rabigát, visszaadta a hazát népének és a népet hazájának. Az ő harcai záróköve egy szomorú korszaknak, melyben a császári központi hatalom a török szolgaság után uj láncokat kovácsolt számára, melyben idegen zsoldos hadak elragadták nejét, gyermekeit, elpusztították földét s sivataggá tették ősi honát, amelyben nem volt jog, nem volt állami és egyéni szabadság, nem fénylett a magyar szent korona, ha-
