Heti Szemle, 1903. (12. évfolyam, 1-51. szám)

1903-07-15 / 29. szám

2

SZEMLE (29-ik szám.)

kérdése, mikor robban fel a gyújtó- anyag.

Hock férfias elhatározása előtt tisztelettel hajlik meg minden hazafi, s e fényes tehetségű férfiút örömmel üdvözli a nemzet érdekeiért küzdők sorában. Iiiszszük, hogy az adott szép példa vonzani fog, s az erőszak embereit minél hamarabb elseprik az ellenállás hullámai arról a helyről, melynek betöltésére méltatlanok.

A nagyváradi eset a Bán ff jóféle durvaságoknak ismétlődése. Feltámadt az a korszak, melyet négy évvel ezelőtt oly lelkesedéssel temetett el az ország közvéleménye. A régi gárda emberei felütötték fejőket, tudják, hogy ismét itt van az ő idejük. A Tisza-féle párt meg akarta hiúsítani Nagyváradon Barabás beszámolóját, s mintegy 800 felbérelt munkással rontott a mitsem sejtő független választók sorai közzé, ahol nagy verekedést inscenáltak. Mikor javában folyt a küzdelem, érkeztek meg a szocziálisták, kik a függetlenségiek mellé állva, kiverték a rendzavaró munkásokat a szent László térről, hol a beszámoló beszédét akarta megtartani Barabás. így aztán nyugodtan folyhatott le és le is folyt a függetlenségiek gyűlése. Midőn már mindennek vége volt, s a tömeg oszladozni kezdett, a rendőrség minden igaz ok nélkül kivont karddal rohant reájok, s agyba-főbe verték, a ki a kezök ügyébe került. Erre a vadságra természetesen nekibőszült a polgárság s kőzáport zúdított a rendőrökre, s visszakergette őket a laktanyába. Most a katonaság rukkolt elő a" rendőrök védelmére, kiknek láttára menekülni igyekezett mindenki, de a tolongásban is számosán megsérültek. Egyébiránt a katonaság elég loyalisan viselte magát. Csak vaktöltéssel lőtt, s kíméletesen bánt el a néppel.

Ezt mivelte Váradon a Tisza klikk és a rendőrség. Kit terhel a helyi felelősség, ránk nézve mellékes. Megdöbbentő és vérlázitó az, hogy e tényben a barbár kormányrendszer hajnalhasadását kell tekintenünk. Négy év óta nem volt ilyenben részünk, annak előtte nap-nap mellett fordultak elő hasonló brutalitások. Még el sem foglalta helyét a horvát bán a miniszterelnöki székben, máris feltámadtak a régi rendszer hiénái, s fenevadak gyanánt vetik rá magokat a békés polgárokra, s iine a rendőrség csatlósaikul szegődik.

A felelősség mindenesetre annak vállaira nehezül, akinek égisze alatt ilyen gazságra mert vetem ülni a fegyveres hatalom. Széli Kálmán alatt ilyet nem mertek megcselekedni, — most egyszerre vérszemet kaptak a zsarnokságra hajlandó elemek.

Az ilyen kormányrendszerre az országnak semmi szüksége, ki kell irtani, hogy még hírmondónak se maradjon a magvából.

Főpásztori látogatás Viskeit.

Mint e lapokban jelezve volt, egyházmegyénk főpásztora julius 4.—13. napjain a kies Máramaros vármegye alsó kerületében járta az apostoli utat, s részesítette híveit a bérmálás szentségében. A huszti kerület, melyet Máramaros alsó része képez, népességre az egyházmegyében legszerényebb. Négy plébániából áll mindössze. De ezek a plébániák oly távol esnek egymástól, hogy java-korában levő embert is ugyan kifáraszt bejárásuk. Épen azért szinte csudálatos az az erő és kitartás, melylyel a püspök ur őnagyméltósága ezt az útat végezte, s apostoli missióját teljesítette.

Én a viski bérmálásról akarok Írni; mert csak itt voltam a magas látogatásnak és apostoli munkának szerencsés szemtanúja. Mindjárt kijelentem, hogy őnagyméltósága itt időzésének emlékezete mélyen bevésődött e község lakóinak szivébe. Katholikusok, görög szertartásuak, reformátusok, zsidók, kivétel nélkül mindnyájan örömmel emlegetik a püspöklátogatás pár napját. De hozzáteszem, hogy nem a látványosság okából emlegetik, mely az ilyen magas látogatásoknak csak a kerete. A keretben gyönyörű kép volt: az apostoli szellemű főpásztornak,

Egy természeti kincs.

Magyarország a szélsőségek, a legritkább ellentétek országa. Valóban, ez ország oly gazdag még részben fölhasználatlanul heverő természeti adományokban ; ez ország, melyben az arany kalászok az.arany órczeka hívők gondos atyjának, az evangéliumi szeretet magvetőjének jóságos, eleven képe. Tizennégy év előtt látták ezt a képet a viskiek. Kiváncsiak voltak reá nagyon: nem változott-e meg. Most, hogy meglátták, azt mondják, nem változott. Olyan üde, olyan tiszta, olyan jóságos az most is, mint tizennégy év előtt volt; — csak a szeretet napjának folyvást tartó derűje emelte ki jobban, s fénylőbben ez alkalommal régi, nemes vonásait. Ezért vonzódtak hozzá olyan közvetlenséggel, s annyi szeretettel aprók és nagyok, aminőt más állásban levő, hasonló méltóságokkal szemben nem tapasztaltam.

Vasárnap, julius 5-én már a kora délutáni órákban nyüzsgés, mozgás zaja élénkítette a templom környékét, noha magas vendégünk megérkezését csak estére vártuk. Négy óra tájban, délczeg ifjakból alakult, lovas bandérium indult élén a községi elül- járósággal a Husztról kocsin érkező főpásztor elé, hogy őt a közság határánál, Száldobos alatt fogadja. A lovasok csapata pompásan festett. Szinte látszott rajtok, hogy nem mindennapi embert mennek üdvözölni. Meg is éljenezte őket az utcák ünneplő népe. — Mikor a püspök kocsija Száldobos faluban, hol őnagymóltóságát Jenkowszky Ágoston, a galambősz gör. kath. esperes harangszóval és lelkes beszéddel üdvözölte, felbukkant; a viski küldöttség, melyhez Bekény Aladár bustyaházi erdömester a kincstár, mint kegyur képviseletében csatlakozott, kótsorba állt, s a magas vendéget Kiss Endre községi főjegyző rövid, de vonatkozásokban hatásos beszéddel fogadta. Őnagyméltósága válaszában kifejezést adott a viskiek viszontlátása fölött érzett örömének, mert mint mondotta, még most is jól esik arra a lelkes fogadtatásra visszagondolnia, melylyel e magyar községben tizennégy év előtt valláskülönbség nélkül találkozott. Hét óra elmúlt, mikor a főpásztort hozó fogat a három templom harangjainak zúgása között a templom előtti téren előkészített lombsátor előtt megállóit, s az apostol-utód a zászlók alatt reá váró hivek kettős sorfala között a szép uj templomba vonult, melynek tágas, világos belseje és struktúrája kellemesen hatotta meg az építési és felszerelésijköltségekben tetemesen résztvevő püspököt. A templomból, ünnepélyes áldást adva, a plébániára távozott, hogy a másnapra tervezett bérmáláshoz előkészüljön. Itt fogadta a községi és felekezeti kópélünk. Meteor, üstökös volt csak a leány, mely mig fenn volt, csak addig ragyogott, mint tünemény. . . Most helyét más foglalta el. Ő letűnt, hogy soha többé elő ne kerüljön.

Elmosódott képzeletéből Ilonka emléke. El, hogy beteljesedjék a leány szava, mit a fővárosba indulása alkalmával mondott:

— Elhagy . . . elfeled maga engemet.

A viszontlátás meggyőzte mindenről.

Palinak kimért, hideg modora, tartózkodó fellépése bizonyossá tették, hogy igaza volt.

— Ugy-e, Pali, mondtam,— szólott szemlesütve — hogy amint Pes re kerül, vége lesz mindennek.

Kínál János.

távoznia kellett az édes otthonból Pestre, tanulmányait folytatni. Elindulás előtt móg- egyszer látni akarta azt az angyal-arczot, mely reá mindig csak mosolygott s azt a szempárt, mely őt lebilincselő s rabjává teve. Búcsúzni kellett. . . . Válni . . . hosszú időre elszakadni egymástól. Nem látni azt, kiért szive dobog . . . Nem látni angyal arczát, bájos termetét.

Ilonkát meglátva, akárhogyan is akarta, hogy fékezze megindultságát, nem tudta, nem volt hozzá ereje. . . . Szaggatottan beszólt s mikor kijött az utczára, nedvesek voltak a szemei. Sirt . . . sirt azért, kit nemsokára el is feledett.

*

♦ *

Pesten vagyunk. Pál urfi egészen beletörődött a fővárosi életbe. Megváltozott. Már vnem a régi . . . Nem az, ki eddig csak busult s merengett a jövőn . . . Elfelejtette már a múltat, el a boldog napokat, el ifjú korának legszebbikót . . . Ilonkát.

Különben is az már régen volt. Régen s azóta más csillagok járnak, más időket

kel s a tokaji bor aranyával hármas szövetséget kötnek ; ezen ország egyúttal a legerőteljesebb gyógyforrások, a legüditőbb asztali vizek arany földje, s dicsekszik oly keserüvizzel, milyen különben az egész föld kerekségén nem fordul elő. Kiválóan a Fe- rencz József keserüforrás az, mely az utolsó évtizedek óta az orvosi világ növekedő figyelmét magára vonta és immár mint sokat használt elsőrangú gyógyszer óvenkint több millió palaczkban mind a két földgömb országaiba, mindenüvé, a hol a czivilizáczió előre nyomult — szótküldetik.

E természeti kincs, mely a mérföldekre terjedő fönsikból, a melynek közepén a Fe- rencz József-forrás kutjai léteznek — oly gazdagon merittetik : évezredeken át ismeretlenül és fölhasználatlanul hevert. A budai hegység, melynek szőlőkkel boritott déli lejtőjén — lassú hajlással a hatalmas Duna- tükör felé a Ferencz József-forrás nagy, természetes keserüviz-medenczói fekszenek, már a rómaiak idejében nem csak ismert, de szabályszerüleg telepesitve is volt; azonban