Heti Szemle, 1903. (12. évfolyam, 1-51. szám)
1903-07-08 / 28. szám
HETI SZEMLE (28-ik szám.) főnökükkel élükön 12-en, és másodszor 1893- ban, a mikor 20-an voltak, soraik között Jandrisics János, apát-esperes-lelkószszel, Hehelein Károly prépost, főesperes-plóbá- nossal. Ez utóbbi alkalommal 300 korona alapítványt tettek „Jandrisics János emlék- alapítvány“ néven, mely összegnek kamatait a történelemből az érettségi vizsgálaton legjobban felelő kapja. Ezúttal tehát már 3 szór találkoznak és egyszersmind jubilálnak embereink a hosszú harcz után. Az egybegyűltek névsora a következő: Ardelián Corjolán főgymn. tanár, Belényes. Bozsenyik Béla kir. kath. főgymn. tanár, Újvidék. Báthory Endre egyházmegyei levél- tárnok, lapunk felelős szerkesztője, Szatmár. Blazsek Géza róm. kath. lelkész, Vinnán. Dobosi Péter gör. kath. lelkész, Ar.-Medgyes. Dr. Ember Elemér orvos, Szinér-Váralja. Éder Pál, irodaigazgató Budapest. Fechtel János dr. főgymn. tanár, Szatmár. Fölkel Béla fő- gymnasiumi tanár, Szatmár. Farkas (Riesen- berger) Jenő polgármester, Felső-Bánya. Harmat (Hartman) Adolf kir. főmérnök, Nagy- Becskerek. Herczinger Ferencz dr. városi főorvos, Nagy-Bánya. Imre Lajos pénzügyi titkár, Székes-Fehérvár. Dr. Jékel László orvos, Nagy-Károly. Joó Béla árvaszéki ülnök, Arad. Joó Imre dr. főgymn. tanár, Nagy- Kőrös. Kaminszky János pénzügyi titkár, Nagy-Várad. Krasznay Gábor dr. kir. közjegyző, Kisújszállás. Léderer Zsigmond dr. ügyvéd, Halmi. Méhes Mihály plébános, Hánykovicza. Péchy László műszaki tanácsos Nagykároly. Szabó Sándor dr. fővárosi kerületi orvos Budapest. Szilágyi József számtanácsos Máramaros-Sziget. Szimon Béla uradalmi főerdész Sikárló. Szemák János esperes Ugla. Vadász Gusztáv r. kath. lelkész, Mátészalka. Távolmaradásukat kimentették-. Móricz Lajos pénzügyi titkár Beregszászról. Jár- vás József esp.-pléb. Lajos-Mizsóről. Kovács Antal orvos, Kunhegyes. Fekete Gedeon törvsz. bíró Sárospatak. Papp Gergely Uj- Németi. Pajor Endre r. kath. lelkész, Csász- lócz. Sengschmiedt Frigyes erdész, Nántü. Csucsay Pál róm. kath. lelkész, Kóthely. Láng István hiv. Budapest. szott egyedül s a mindinkább tova terjedő tűz sistergése. István megállóit az összetörött szállitó- kosár előtt, tölcsért alkotott kezével szája elé s tele tüdőből kiáltott segítségért a nyílás torkolatába. . . . Egy kötél ereszkedett le lassan a nyíláson. Az emberek egymás után kapaszkodtak belé s a kötél emelkedett eleinte lassan, aztán mindig gyorsabban. Az első csoport fent volt. A kötél le ereszkedett s ment a második, a harmadik is, végre István maradt utolsónak Kis Péterrel. Belekapaszkodtak mind a ketten s reszketve várták a kötél emelkedését. A kötél pedig lassan haladt fölfelé s alig tett pár métert, szakadozni, foszladozni kezdtek szálai. Rémülettel nézett a két ember az alattok lévő mélységbe s mindkettőnek egy gondolata támadt; ledobni a másikat. István tette meg előbb és Kis Péter ott feküdt lent a bánya fenekén holtan, összetörve. Ma volt egy éve épen. István feljutott a napvilágra s szaladt övéihez. Kint dühöngött a vihar, csikorogtak a fák, zuhogott az eső mennydörgéssel, villámlással vegyest és a gályákon sivitva száguldott keresztül a szól . . . A volt iskolatársak közül 1878. óta meghaltak : Bállá Bertalan, Demján Ágoston, Hartman Emil, Lipcsey György, Moldován Antal, Sulyok István, Szokán József, Schwartz Adolf. Egykori tanáraik közül életben vannak : Hehelein Károly kanonok, Lukácsy György nagybányai állami főgymn. tanár és Zafféry Károly. Elhunytak : Jandrisics János, Gyu- rics Antal és Gáspárdy Rudolf. A találkozóra 7-én, Péchy László, Dr. Joó Imre, Imre Lajos, Farkas, Jenő, Éder Pál, Dr. Léderer Zsigmond és Szimon Béla nejeiket, gyermekeiket is elhozták. Az iskolatársak legelőbb is Ratkovszki Pál igazgatónál tisztelegtek s szónokuk, dr. Fechtel János tolmácsolta a tisztelgők érzelmeit, szavaira a direktor melegen válaszolt s örömének adott kifejezést, hogy az intézet kebelében fogadhatja a volt derék növendékeket. A tisztelgés után tanácskozásra gyűltek össze, a mely tanácskozmányon Péchy Lász- lóné úrnő és Lukácsy György volt tanáruk is részt vettek. — Az elnöki széket Dr. Fechtel János foglalta el, a ki a következő beszéddel üdvözölte társait: Szeretettel és örömmel köszöntlek benőteket a kedves családi ünnepen, melyre hivó szavainkat szívesen követve szép számmal megjelentetek. A benső családi kötelékeken kívül nincs oly tartósan egyesitő erkölcsi erő, mely az embereket, kik az élet nagy műhelyében kitűzött céljaik felé törve, izzadva, verejtékezve dolgoznak, oly szorosan összekapcsolná, mint az iskolatársi kedves emlékektől hemzsegő viszony. — Az iskolatársak mind testvéreknek tekintik, jobban mondva erezik egymást, s ez a testvéri érzelem oly benső, oly intensiv a maga hatásaiban és külső kifejezéseiben is, hogy ahhoz hasonlót az ethika világában sehol nem találunk. A körülmények, a Gondviselés végzései elszakithatják egymástól a mindig összedobogott sziveket, testvéreket, a létharchoz, az önfentartási munkához hozzá látott iskolatársakat, de mégis az élet csataterén, a vér és könyhullatás beláthatatlan mezején emlékezetük gyorsan visszajár a múlt idők verőfónynyel, illúziókkal, költői rajongással, Végre otthon volt ; a háza füstölgőn belülről eső, nem tudott bejutni,minden ajtót zárva talált. — A menykő ütött a házadba István 1 — mondották az emberek. És István szive elfacsarodott a keserűségtől, mérgesen neki rontott az ajtónak s betörte egyszerre. Az asszony ott állott sápadtan, némán, összekuszált hajzattal, egy idegen ember mellette. Minden össze volt hányva, a gyerek a földön feirengett siránkozva ; kenyérért kiabált. És megvillant ekkor valami István agyában, oda rohant az emberhez és leszúrta őt. Az asszony jajgatott, könyörgött összetett kezekkel, hogy ne bántsa, de nem kegyelmezett neki se! A gyermek ártatlan, nem lett bántódása, csak megátkozta István, hogy soha se lássa többet az apját. És meghalt az asszony, meg az ember is, másnap eltemették őket úgy, miként el szokták temetni a halottakat és bevitték Istvánt a börtönbe. Mert börtön volt neki az a tárna, melybe attól fogva került; egyszer kapott napjában enni és dolgozott szakadatlanul éjjel-nappal, mig aztán egyszer jött egy kegyelmes ember és meggyőződött István ártatlanságáról. Pedig be nagyon csalódott szegény . . . és szárnyas lelkesedéssel színig teli elhagyott országába, hol minden perez ismerős, minden óra emlékezetes, minden nap feledhetetlen, apró eseményekkel teljes és az elröppent évek ? Életünk könyvének reményekkel teli hintett legszebb fejezetei. Ez az ország a mi országunk, hol minden ember király és egyszerű polgár egyaránt, hol virágról-virágra lépünk, hol nincs meg- vérező nagy tövis, csak nyíló rózsabimbó és annak védő és sokszor figyelmeztető szúró kis tövisei. Ezek az érzelmek, emlékek és bensőnkben élő ösztönző erők magyarázzák meg s indokolják a mi találkozásunkat is ebben a kedves és ünnepélyes órában. Kétszer találkoztunk már, de a mai találkozás jelentőségben és komolyságban e másik kettő felett áll. 25 éve, hogy érettséget tettünk, s elmondhatjuk, hogy kenyerünk javát megettük, hogy életünk napja a delelőn túljár s immár ha lassan is, de a nyugat felé közeledik. Ez tény ! És éppen azért bir különös fontossággal e találkozó. Adjunk számot arról: Mit értünk el eddig, mire számíthatunk még, milyen félszázad után testi és lelki állapotunk, — frissek, életkedvvel bírók vagy csüggedtek, öregek vagyunk-e az itt jelenlevők, élő, iskolatársak 5 év után viszontlátják-e még egymást? Vájjon az a halál, mely eddig is nagyon megritkitotta sürü sorainkat és kitartó gárdánkat, nem nyul-e újból immár itt-ott érett gyümölcs után?? Lehetséges, inkább bizonyos, — mint nem. Ünnepeljünk hát kedves társak, az időnek, a helyzetnek megfelelő komolysággal, emlékezettel, — de egyben önfeledt vidámsággal, jókedvvel. Tegyük emlékezetessé azt az összejövetelt, mely életünk férfi szakának derekán történik azzal a derült hangulattal és szeietettel, mely viszonyunkat mindig jellemezte. Isten hozott benneteket I? Határozatba ment, hogy 5 óv múlva újra összejönnek s a rendezéssel Dr. Fechtel Jánost, Dr. Joó Imrét, Dr. Jékel Lászlót és Farhas Jenőt bizták meg. Mivel alapítványt És mikor bent dolgozott az ember a mélységes tárna ijesztő falai között, megvillant valami agyában és egyszerre elborította a köny arczát és tépdeste haját, jajgatott kegyetlenül. Az az ember, a kit ő megölt, a bányamérnök volt, az az asszony, a ki az ő gyilká- tól esett el, tulajdon felesége, az az ember, a kit ő megölt, családját akarta megmenteni, azok, kik az ő kezeinek estek áldozatul, ártatlanul haltak meg. III. Gergely István elhallgatott. Rongyosan, összetörve kúszott az emberek lábai elé, nagy fekete szemeit vadul forgatta. Bele bámult mélyen a tárnákba, melyekből a folytó gáz lassan kezdett eltünedezni. Valami emberek jöttek le ekkor a bányába, kis gyermeket vezetve kezénél fogva, a ki az apját szeretné látni. Gergely István végig nézett a kis porontyon, elöntötte arczát egyszere a könnyű s haját tópdesve kaczagva mondotta : — Az asszony bent volt a szobában és ringatta a gyereket ... és ringatta a gyereket . . . Ifj. Király Géza.
