Heti Szemle, 1903. (12. évfolyam, 1-51. szám)
1903-07-08 / 28. szám
HETI SZEMLE1’ (28 ik szám.) 3 val megy a küzdelembe, s egyedüli öröme az, hogy boldognak láthassa a magyart. A jövő az ő kezében van. Hiszen látjuk, hogy a most uralkodó rendszer mellett már hazájában sem tud megélni a magyar ember. A hatalom, a jött-ment idegenek lehetetlenné teszik rá nézve, hogy boldogulni tudjon. Ez már igy nem tarthat soká 1 . . . Vagy nagy átalakulásnak kell bekövetkezni, vagy el lehet reá készülve a nemzet, hogy neve rövid idő múlva a múlté, a históriáé leend. Felhívás. A szocziális kérdés minden oldalú tanulmányozása, a szocziális tevékenység elméleti és gyakorlati megismerése: egyik legelső kötelessége napjainkban mindazoknak, kik a nép között élnek, a nép vezetésére, irányítására és védelme ősére hivatvák. Ezen kötelesség megkönnyitését czé- lozzák a keresztény szocziális kurzusok, melyeken a szocziális tevékenység legfontosabb ágazatai kerülnek kiváló szakférfiak előadása mellett megbeszélés, megvitatás alá. A Magyarországi Katholikus Egyesületek Országos Szövetsége 1901-ben rendezte az első ilyen keresztény-szocziális kurzust hazánkban ; s a folyó évi augusztus hó 17., 18. és 19. napjain fogja megtartani a második Keresztény-Szocziális kurzust Budapesten. Ezen a kurzuson hazánk kiváló ke- resztóny-szocziológusai s a keresztóny-szo- cziális tevékenység legjelesebb munkásai fognak előadásokat tartani, különösen súlyt helyezve a gyakorlatra, az életben megvalósítandó tevékenységre s alkalmat fognak nyújtani az egyes kérdések legszélesebb körű megbeszélésére. A Magyarországi Katholikus Egyesületek Országos Szövetsége bizton remónyli tehát, hogy mindazok, kik a szocziális kérdés iránt érdeklődnek és különösen a nép vezetői, papok és világiak, a tanító urak s a növendékpapság nagy számmal fognak részt venni a Második Keresztény Szocziális kurzuson. nyire ide, lent dolgozott a fekete tárna szűk falai között, véres verejtékkel keresve meg minden napra a betévő falatot. Az asszonyt Marinak hívták, István volt az ember neve. Mari mosni járt a bányahivatalnokokhoz, ahonnan hébe-korba, nagyobb ünnepnapokon kijárt egy kis ajándék, péDZ, fűszer, vagy a gyereknek valami apró ruhaféle, fehérnemű. István pedig a bányábau töltötte idejét és dolgozott szorgalmasan, hogy meg legyen övéi számára mindig kellő időben a kenyér; sokszor órákkal megtoldotta a kiszabott munkaidőt, nemhogy több pénze legyen, csak azért, mert szerette a munkát. És mikor itt lent a mélyben kifáradt, feljött a napvilágra övéihez, örvendve szaladt be a szobába, hogy megölelje szépséges feleségét, megcsókolja aranyos gyermekét és kipihenje magát szeretteinek körében. így ment pedig ez nap-nap után s boldog volt a kis család, nagyon, de nagyon boldog. Aztán jött egy másik világ. Ma volt egy éve, emberek. István betegeskedett, mert hát tönkre tette a sok munka, az asszony szép, tüzes, szenvedélyes, éppen úgy mint hajdan, kezdte megunni a beteges embert, és a gyerekre sem vigyázott már- úgy, őt A tanitók a kurzus ideje alatt ingyen lakásban és ellátásban fognak részesülni. Miután e napokban a vasutakon is nagy menetdijkedvezmónyek vannak, a legcsekélyebb költséggel vehetnek részt a kurzuson. A részletes programm legközelebb fog kiadatni. Jelentkezések a Magyarországi Katho likus Egyesületek Országos Szövetségének irodájába (Budapest, IV., Molnár utcza 11.) küldendők. Budapest, 1903. junius 15. itj. Zichy János gróf, Giesswein Sándor dr. elnök. a szocziális szakoszt. előadója. Gyiirky Ödön titkár. 25 éves találkozás. 1878—1903. 25 esztendő sok idő és mindig határkövet jelent az idő folyásában és az emberi életben. Ez az oka annak, hogy a 25 éves évfordulók jubileum számba mennek a figyelő világ szemében, a mely egy perezre az ilyen pontoknál megáll s érdeklődve kérdezősködik a történtek felől. A 25 évek ismétlődése egy ember életében ritkán történik, mert az isteni Gond- viselés végzései szerint a földön lakó vándoroknak előbb-utóbb búcsút kell venniük a múlandóság szállásaitól, hogy messzire — messzire, végső rendeltetésük czélpontjához elmenjenek. És a végső búcsúszavak sokszor nagyon korán, még mielőtt az első negyedszázad pihenőjéhez érne a zarándok, felhangzik s útra kél az elhívott a vissza- maradók fájdalmas könyhullatásai között. Dehát ez az élet rendje és vaskövetkezetességgel érvényesülő törvénye, melynek rendelkezései megmásithcítlanok. Azért tehát, ha jubileumi örömzajt hallunk, indokolt kíváncsiságunk, kórdezőskö- désünk, a mint megokolt az érdekeltek vidám ünneplése, örvendezése. Ilyen jubileumi ünnepség folyt le városunkban folyó hó, 2. án és 3.-án, midőn a 25 évvel ezelőtt érettséget tett ifjak adtak egymásnak kedves és emlékezetes találkozót. A rendező-bizottság dr. Fechtel János elnöklete alatt, dr. Joó Imre és dr. Jékel László urakból állott, kik nagy gonddal készítették elő a találkozót. Julius 2-án délelőtt V2IO órakor 26 férfiú szorított egymással kezet a kath. főgymn. tanácstermében. Sokan nem ismertek egymásra, úgy kellett bemuialkozniok. Az egykori fiatal, üde arezot az élet viharai felszántották, redőkbe vonták, a dús fürtökre pedig egy kis fehér havat hintettek. Hja! 25 esztendő, — az idő hogy eljár, cserebogár, sárga cserebogár!! 1878 ban 43 an állottak a vizsgáló bizottság előtt s mind a 43 megkapta a „Testimonium maturitatis“-t. Egy sem bukott, a mi kétségtelenül nagy szó. Az osztályfőnök Jandrisics János, az igazgató és latin tanár Hehelein Károly volt, kika többi tanárokkal egyetemben — Gyuríts Antal, Gáspárdy Rudolf, Zafféry Károly, Lukácsy György — szigorral ugyan, de szeretettel és gonddal vezették, majd ritka jósággal segítették át az ifjakat az iskola legnehezebb examenjén. Szeretetüket, jóságukat nem is pazarolták érdemetlenekre, mert a következmények megmutatták, hogy az élet viszontagságai le nem győzték, össze nem törték a nagy reményekkel útra bocsátott maturáltakat, — ellenkezőleg ők kerekedtek felül és elhárítva minden akadályt, a társadalom előterébe nyomultak s fáradságos munkájuk után Isten segítségével mindnyájan tisztességes, sőt előkelő pozícióhoz jutottak. Nagy szó az is, hogy egytől-egyig felsőbb iskolákat végeztek, diplomát szereztek, ZU részben a doctori czimet kiküzdöttók. Vannak közöttük nagy vagyonnal birók, kik azonban vagyonukat önmaguk gyűjtötték s nem kapták vagy örökölték. A 43 közül, — alig indult meg a pálya- szerzési munka és harc — rövid időn belül elhalt 9. A 34 pedig kitar ott és kitart ma is; s mivel a kiállott tüzpróba megaczélozta erejüket, megerősítette a kifejlődött törzset: most már remélni lehet, hogy Isten jóvoltából a létszám sokáig teljes marad. Maradjon is. Az érettségi óta a szép gárda már két Ízben sereglett egybe. Először Budapesten 1898 ban, a mikor Jandrisics János osztálysem szerette már annyira. Ha hazajött a férje, zsörtölődött vele, hogy hát miért jött haza ilyen korán, ott kellett volna még maradnia s dolgoznia, hogy minél több pénz legyen, mert ennyiből nem lehet megélni. Már is tele a ház adóssággal, pedig még csak egy gyerek van, hát ha még több lesz, a mitől az Isten óvjon meg. Pedig szegény István most is annyit dolgozott, mint máskor, sőt még többet, mert most, mikor kijön a bányából, az igazgató maga mellé hívja s ad neki külön munkát, a mi szintén elvesz egy órai időt. Pénz is lenne elég; hiszen eddig elég volt huszonöt forint, most meg harmincz van havonta s az is kevés? . . . Éppen ma egy éve. Kint dühöngött a vihar, csikorogtak a fák, zuhogott az eső villámlással, menydörgóssel vegyest, és a gályákon sivitva száguldott keresztül a szél ... Az asszony meg a gyerek bent voltak a lakásban, az ember a fekete kőszenet vájta a mélységes tárna fenekén. Egykedvűen vájta az ember a szenet s gondolatokba merülve hallgatta a pusztitó vihar kísérteties zenéjét. A szél besivitott a nyílásokon s nevetve, kaczagva, hahotázva száguldott keresztül a fülkében, aztán megint kitört a szabadba s ott büszkén rohant tova, magával sodorva a közelében levő könnyebb tárgyakat. Az emberek nem ügyeltek erre, dolgoztak tovább, nem törődtek ők a kint dühöngő vihar ádáz pusztításával. Mit bánták ők azt, ha fejők felett halálos párbajt vívnak a pusztitó elemek ? Csak közibük ne jöjjenek . . . ... és egyszerre csak, a mint igy dolgoztak a bányában, szörnyen vakító világosság árasztotta el mindenütt a tárnákat és recsegett-ropogott minden, a legerősebb alkotás éppen úgy, mint a leggyengébb és rettenetes csattanás következett utána . . . ... a szállitó-kosár ott hevert a munkások előtt darabokra törve. Egy darab időre megállóit a munka, éppen úgy mint az előbb, mikor az az erősebb légáramlat seperte keresztül a tárnákat. Egy darab időre megállóit a lélekzet, nem mozdult a szem, nyugton maradt a kar, ott, a hol a legutolsó pillanatban volt, az ajkról sem rebbent el egy árva szó sem, csak az emberek reszkettek meg térdeikben. Amott a tárna legvégső zugában valami kékes láng pislákolt, lassan terjedve tovább. A bánya égett. Menekültek az emberek, ki merre tudott, folyton kiáltva a rettenetes szót: a bánya ég. Aztán csend lett egy darab időre, rémségesesen, csak mellük pihegóse hallat-
