Heti Szemle, 1903. (12. évfolyam, 1-51. szám)

1903-06-03 / 23. szám

I

„HETI SZEM L E (23-ik szám.)

a monarchikus államformához is) ragaszkodni, annak valami szentséget tulajdonítani mindig tudománytalan, sőt egyenesen barbár konczepczió.“ (409. lapon felülről 12—14. sor).

II. Vájjon a hallgatóság lelkében nem kelthet-e diszharmóniát az, hogy mig többi tanárai arra oktatják, hogy a magántulajdon és a monogán házasság intézménye, .valamint az egyetemes európai polgárosodás jogrendjének, azonképen az evvel szorosan összefüggő magyar jogrendnek is alaposzlopa, tehát a jogrend ez oszlopai ellen való izgatás igen helyesen büntető sanctióval sújtandó; addig dr. Somló Bódog tanár ur szerint „A jog megváltoztatására való törekvések csak egyik és kevésbbé hathatós eszközei a tudós értekezések. Minden komoly változtató szándéknak nélkülözhetlen fegyvere az izgatás .. . (102. lap, utolsó öt sor alul) továbbá „így a bennünket elsősorban érdeklő magyar bün- tetőtörvénykönyv és más törvényeink is abba a súlyos hibába esnek, hogy a fennálló jogrendet (tehát a magántulajdon és monogán házasság intézményét is) a törvényszerű változtató törekvések ellen is védelemben részesíteni szükségesnek látják. Vagyis egyszerűen bűntettnek minősitik azt a törekvést, a mely a fennálló Jog bizonyos intézményeinek megváltoztatására irányul.“ (402. lap, felülről 27—33. sor.)

III. Vájjon a hallgatóság lelkében nem ébreszthet-e diszharmóniát az, hogy mig többi tanárai az ország hitfelekezetei, nemzetiségei,, osztályai közötti békét joggal hirdetik, mint az egységes politikai magyar nemzet ereje egyik legfőbb forrását: addig dr. Somló Bódog tanár ur álláspontja ez: „Sokkal farizeusább a magyar (értsd: büntető) törvénynek az a része, mely az osztály és hitfe- lekezetek elleni izgatásról szól“ (403. lapon felülről 7—9. sor) indokolja pedig dr. Somló Bódog tanár ur ezen állásfoglalását avval, hogy Marx fölfedezte „hogy a társadalmi fejlődés az osztályharcz formájában folyik le“. (403. lapon, 12. 13. sor.) Mintha bizony a kereszténység által hirdetett parancs „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat“ és e parancsnak megfelelő magatartás, mint a kereszténység intensiv és extensiv terjedésével együtt folyton hatványozódó élő erő az emberek szivében nem is léteznék és egymás közötti viszonyaikat nem is befolyásolná.

IV. Vájjon a hallgatóság lelkében nem fogamzhatik e meg a diszharmónia, midőn

többi tanárai a „/elsőbbség“ iránt tiszteletet — még ha a felsőbbsóg hordozójára, embernél kikerülhetlen gyarlóságnak, több kevesebb foszlánya is tapad — igyekeznek kiirthatla- nul a hallgatóság szivébe ültetni, mint minden rendnek, igy a jogrendnek is nélkülözhetlen alapját; holott dr. Somló Bódog tanár ur azt hirdeti „Az állami izgatás csaknem minden részében szinte még nagyobb tervszerűséggel, mint a tanügynél, rendszerint már koruk mögött elmaradt emberek játszanak vezórszerepet (406. lap, felülről 29—30. sor.)

V. Vájjon a hallgatóság lelkében nem fogamzhatik-e meg a diszharmónia, mikor egyfelől a hallgatóság tanáraitól is azt hallja, a miben őt a család, a társadalom is megerősíti, hogy a munkában megeziistözödött hajkorona előtt elegendő tisztelettel meg sem hajolhatunk és hogy a megőszült főknek mély és széles élettapasztalaton nyugvó Ítéletét hálás köszönettel fordítsuk javunkra; addig másfelől dr. Somló Bódog tanár ur azt vallja, „hogy az öregségnek és az öregségben rejlő konzerváló tényezőnek ez a túlbecsülése valóságos barbár haqyomány“ (407-ik lap felülről 5-6. sor.)

Kegyelmes Urunk!

A hallgatóság lelkében e jelzett diszharmónia keletkezésének lehetősége nincs kizárva annál is inkább, mert dr. Somló Bódog tanár ur mindazon dolgok értékét, melyeket a középiskola 8 éven át az ifjúság előtt igen helyesen, a magas közoktatásügyi kormány által jóváhÉmmtt tanrendszer és tanterv szerint magjjan fönntartott, igen leszállítja. így szeri „csaknem minden irodalom történész hive Tfc reakczionárius, a ki régi lomnak dicsös* jtßzengi“ (405. lap felülről 7—8. sor.) Ezt neki külön megköszönhetik Arany János, Pázmány Péter, Kölcsey, Petőfi, Tompa, Kisfaludy, Vörösmarty Mihálynak tisztelői ! Továbbá : „Tőlünk távoleső időknek szüksógkópeni tökéletlenségét, elmaradottságát, tudatlanságát és alacsony- ságát nem mutatják be és nem nevezik meg a maguk igazi nevén, hanem egy hazug dicsőítés fátyoléban szerettetik meg a fogékony lelkű gyermekekkel.“ (404. lapon felülről 33—36. sor.) Ezért mély hálára kötelezvók a történelem tanárai! Majd meg az iskolákról szólva Somló tanár ur ezt mondja: „Szinte vérlázitó gondolat, hogy a tanulás keserves munkáját túlnyomó részben oly dolgok megtanu- lására fordítjuk, a melyek már nem igazak."

(405. lapon felülről 16—18. sor.) Ez meg épp a magas közoktatásügyi kormánynak van czitnezve! Majd ismét Somló tanár ur,

— ki tudvalevőleg kir. kath. tanulmányi alapból fönntartott jogakadémián tanít alig négy hónapja, ámbár ő is tudja, hisz köztudomású, hogy hazánkban, melyet a kard foglalt el, de a kereszt tartott fenn, mily sok ifjú kéről ki a mély tudományu és hazafias szerzetes rendek által fönntartott és vezetett középiskolákból, igy ir: „Mindeddig pedig még nem is szólottám a borzasztóságoknak arról a legborzasztóbbikáról, hogy az oktatás elég jelentékeny részben oly papok kezében van, a kik minden uj igazság fényét csak több ezer éves tanítások prizmáján megtörve engedik tanítványaik szemébe jutni.“ (406. lap, felülről 21—25. sor.)

Nagyméltóságu Miniszter ur!

Ki áll jót arról, hogy az igy keletkezhető diszharmónia, mely lehet, hogy az erősebb, a vérlezettebb hallgatóság lelkén teljesen veszélytelenül suhan át, nem fog-e vájjon nagyobb számban áldozatokat szedni a kisértésnek kevésbé ellenállni képes hallgatók sorából, kiket ez irány — talán csak azért is, mert az újdonságnak és modernségnek az ifjú lélekre nézve mindenha vonzó, kápráztató palástjába öltöztetve jelentkezik

— úgy elbűvöl, hogy az évezredes múlttal dicsekvő magyar hazának nem lesznek ren- dithetlen támaszai, pedig erre joggal számit családjuk, egyházuk, sőt koronás Királyával egyetemben maga a Nemzet is!

Kegyelmes Urunk!

Ha nagyméltóságod a mi lelkűnkben támadt aggodalmat teljességében avagy bármely csekély részben is osztja, akkor Nagyméltóságod, ki nemcsak kimagasló közjogi állásánál, hanem egyéniségének rátermettségénél fogva is fennen lobogtatja a magyar nemzeti kultúra, tehát a történeti alapon nyugvó, egységes jogi kultúra zászlaját is, államférfim böleseségével bizonyára meg fogja találni a mi aggodalmunk eloszlatására az alkalmas módot, azt a módot, mely mig egyfelől megóvja a magyar tanszabadságnak

— annak a szabadságnak áldásos elvét, mely mint minden tételes jogi szabadság ama positiv állami renddel, sőt még a positiv állami rend láthatatlan fundamentumát képező alapeszmékkel, melytől biztosítását, védelmét, nyeri, ellentétbe nem jöhet, vagy ha mégis jönne, abban nem maradhat, addig másfelől

3_

s oda kiáltotta a kocsisnak: — hajts! — Alig ejtette ki e szavakat, toporzékolva, prüszkölve iramlott a két tüzes állat tova.

— De mi történt! — Benő abban a pillanatban, mikor féllábbal a hágcsóra lépett és hajtást parancsolt, hirtelen megsiklott, hanyattvágódott s nadrágjának szélénél fogva fennakadt s a sebesen vágtató kocsi után vonszolódott, vagy húsz lépésnyire. Borzasztó jelenet volt! Márta kétségbeesetten sikoltott a kis Dénes szivtépően kiáltozta apját s a kocsis ügyességének köszönhető, hogy a megriadt állatok el nem ragadtak. — Oh ! szegény Borzsay Benő, milyen állapotban volt! Egész arczát vér borította, kezei, lábai megsebezve ; aléltan vitték bejó falusiemberek hajlékukba. Szerencsére a járásorvos éppen a faluban volt s rögtön a szerencsétlenség színhelyére sietett. Megvizsgálta a sebeket s szomorúan konstatálta, hogy a bal láb el van törve. A sebeket fején és kezén gondosan bekötötte s tanácsolta, hogy mentül elébb ágyba feküdjék a beteg, hogy lábát gyorsan kezelni lehessen. — Egyébiránt nincs semmi baj !

— jegyzó meg az orvosok ismeretes hideg- vórüségével.

Borzsay Benő, bár iszonyú kinjai voltak, hallani sem akart az ott maradásról, hanem pár óra múlva, fején, kezén és lábán kötésekkel, kocsiba ült és lépésben-hajtatott Borzsára.

Már késő este volt, mikor a kastély udvarára megérkeztek. Megtiltotta, hogy atyját a szerencsétlenségről értesítsék, elég jókor fogja a rossz hirt meghallani ő tőle is.

— A cselédség már letett róla, hogy a házhoz ily késő este vendég jöjjön ; ki erre, ki arra szunyókált s bár Borzsay Dénes még mindig fényes termeiben sétált, annyira el volt merülve gondolataiba, hogy nem hallotta a tompa, lassú düdörgést, midőn a kocsi az udvarra ért.

Iszonyú kínokat állott ki, viziói voltak ébren s mindig csak fiát, az ő egyetlen fiát látta maga előtt, a rémitő katasztrófák különféle fázisaiban. Megrögzött elméjében, hogy valami szerencsétlenség tartja távol

tőle fiát s lelkében átszenvedte a pokol minden kínjait.

Ily állapotban volt, midőn a szárnyas ajtó nehéz selyem függönye meglebbent s előtűnt egy ifjú nő szende, szomorú arcza, karján araiiyfürtü mosolygó gyermekkel.

Ah minő megható jelenei! — Az ifjú nő, tiszta szép vonásaiban mélységes bánattal, lelkes szemeiben hulló könyekkel, — akár csak egy mater dolorosa. — Remegő léptekkel közeledett a gondolataiba mélyedt szomorú alakhoz s hangjában a szeretet és fájdalom vegyülósével rebegte: — Atyám! — Borzsay Dénes összerezzent s a kővetkező pillanatban nem volt többé a gőgös, büszke főur, hanem az örömtől ellágyult kedves jó öreg nagyapa. Karjaiba zárta a két kedves teremtést s önkénytelenül szétnézett a teremben fiát keresve szemeivel. Ebben az öröm- szülle perczben jelent meg az ajtónyilásban szolgákra támaszkodva, összezúzott testtel Borzsay Benő. Mint akinek szemei kápráz- nak, kétszer is fejéhez kapott az öreg Borzsay, hogy a következő pillanatban megsem-