Heti Szemle, 1903. (12. évfolyam, 1-51. szám)

1903-04-22 / 17. szám

2

? i

HETI SZ EMLE (17-ik szám.)

vénybe iktatását. Nem lehetetlen, hogy a „jog, törvény és igazság“ alapján álló szabadelvűek, ismét az ország megkérdezése nélkül, ürügyül használva ikertestvéreik, a nemzetközi szocziálisták által félrevezetett tömeg követeléseit, talán már a közel jövőben előállanak az egyházi vagyon ellen intézendő hajszájukkal. Az egyház támadóinak sorában a szocziálisták és liberálisok karöltve szoktak eljárni. így volt ez a múltban, igy lesz a jövőben is.

Ellenségeinknek e jogfosztó törekvésével szemben védekeznünk kell, ha nem akarunk csatát veszteni. A Weltner Jakabok és Izraelek által félrevezetett munkásnépet fel kell világosítani a zsidó „vezérek“ turpisságairól, jogtalan követeléseiknek Isten és a haza ellenes voltáról, helyesen megalkotott és jól vezetett munkásegyesületek segélyével vissza kell hóditanunk a keresztény társadalomnak, a mindinkább tért foglaló vallástalanság ellensúlyozására szivébe kell oltanunk a vallás és egyház iránti ragaszkodást, a hazátlan nemzetköziség eszméje helyett a keresztény ynagyar haza rajongó sze- retetét. Érdeklődjünk állandóan a kisemberek bajai iránt, ismerjük meg jogos panaszaikat, igyekezzünk e társadalmi betegséget minden erővel orvosolni.

Szervezkedjünk politikailag. Támogassuk a néppártot, a magyar kat- holicismusnak az ország házában ez idő szerint való képviseletét. Ez a párt a keresztény érdekek védelmét irta zászlójára. Tegyük erőssé, hogy majd annak idején az egyház elleneivel felvehesse és diadalmasan megvívhassa a harczot. Mert ez a harcz előbb vagy utóbb, de kikerülhetetlenül be fog következni, s ha nem lesz erős a képviseletünk, mi fogjuk a rövidebbet huzni az egész vonalon. Intő például szolgálhat erre a franczia katholikusok sorsa.

Nem kell tehát összedugott kézzel, a világ zajától félrevonulva

nézni az eseményeket, hanem abban a körben, ahova sorsa vezérelte, tegye meg mindenki a maga kötelességét ezzel a veszedelmes áramlattal szemben, mely a kath. egyház megtörésére irányul. Mert ha mi nem csináljuk a históriát, majd csinálnak nekünk ellenségeink olyat, hogy nem fogjuk megköszönni a készséges közreműködést.

I Csánk István dr.

1838 -1903.

Egyházmegyénknek egy érdemekben gazdag plébánosa költözött el az élők sorából pénteken éjjel Csánk István dr. fényi lelkész személyében.

Pár héttel ezelőtt érte az első szerencsétlenség, mely ágyba döntötte. Utazás közben kocsija feldőlt, mely alkalommal súlyos sérüléseket szenvedett. Már kezdett lábbadozni betegségéből, de egy alkalommal, hogy a gyötrő szomjúságtól szabaduljon, hideg vizet hozatott a kútról, melyből egy jókora pohárral megivott. Ez okozta halálát. A különben is gyenge testalkatú ember tüdőgyuladást kapott, melytől sem a gondos ápolás, sem az orvosi kezelés nem tudta megmenteni. Szenvedéseitől a halál váltotta meg.

Csánk István egyházmegyénknek egyik legrokonszenvesebb, általános tiszteletben és közszeretetben álló alakja volt. Nemes leikével és jó modorával mindenkit lekötelezett, szívesen voltak környezetében ifjak és öregek egyaránt.

Kartársait rendkívül szerette, az oldala mellett működő -segédlelkészek könnyek közt váltak el tőle, ha a felsőbbsóg akarata más helyre szólitotta őket. Soha sem az ellentéteket kereste, sőt maga volt a legelső, ki atyai bánásmódjával igyekezett kellemesekké tenni a hozzá került ifjaknak a különben is sok keserűséggel saturált életet. A megyében csak az egyszerű „Pista bácsi“ névvel tisztelték meg, ami pedig az bizonyítja, hogy őszinte szeretettel ragaszkodott hozzá mindenki.

Épen ilyen atyai bánásmódot tanúsított híveivel szemben. Bölcs tapintatát mi sem

bizonyítja jobban, minthogy azon nehezen hajlítható nép, kik között évtizedeken át működött, valósággal rajongott érette, s nagyrabecsülésének jeleivel napról-napra kitüntette.

És ő ezt meg is érdemelte igazán. Lelkiismeretes vezetőjük volt nemcsak a vallási dolgokban, hanem a társadalmi téren és ügyesbajos esetek felmerülése alkalmávil. Jó tanácsaival, utasításaival mindenkor kész v.olt ellátni az arra szorult egyéneket, s befolyásával igyekezett igazságos ügyöket elő is segíteni. És ezt tette minden utógondolat nélkül, a maga részére semmi hasznot, vagy előnyt se nem várva, se nem keresve érette. Ki ludná megmondani, hányán vannak hívei között, kik hálatelt szívvel mondtak jóságáért életében köszönetét, haló porában pedig áldani fogják emlékezetét.

Gondos és igazán mintaszerű lelkipásztor volt. Végtelen lelki örömöt talált abban, hogy Isten templomát a lehető legnagyobb csínnal ékesítse. Meglepő volt ez a rend és tisztaság, mely az Urnák az ő gondozására bízott hajlékában uralkodott. Éppen ilyen buzgalommal csinositgatta híveinek lelki szentélyét, mihelyt észrevette, már csi- rájokban igyekezett lenyesni a korcs növéseket, nehogy elvonják a nemes törzstől az életerőt.

Lángbuzgalmat fejtett ki a magyarosodás ügyének előmozdítása körül. Az ő ak- cziójának tulajdonítható, hogy Fény olyan haladást tett ezen a téren előre, aminővel vármegyénkben idegen ajkú község lakossága aligha dicsekedhetik.

A magyarnak közös jellemvonása, a vendégszeretet karakterének kiváló tulajdonságát képezte. Háza nem egyszer volt találkozó helye úgy a papságnak, mint a vármegye intelligencziájának. Szívesen ment a jó Pista bácsihoz mindenki, hol őszinte szívélyes fogadtatásra, igaz barátságra talált.

Testvéreivel és rokonaival szemben jó szivének melegét naponkint éreztette. Épen azért olyan nagy és mélyreható a fájdalom, melylyel szerettei ravatalát körülállolták.

A szegényekkel szélűben könyörületes volt. Tőle soha sem távozott üres kézzel, aki az emberek segítségére szorult.

Csánk Istvánt őszintén gyászolja minEkként éldegélek

Csendben napról-napra; Életem végczélját, Fáradságim diját Elmémben forgatva.

Csak is igy nyugtat meg Ez a földi élet,

Ha égi reménység,

Ez a kedves szépség Táplálja a szivet.

Ki ily óletszabályt Hűségesen tart meg,

Az mind dalolva él S ha végső útra kél, Fütyörészve hal meg.

Beregi Sándor.

Az én barátom.

i.

Borús kedélyű volt mindig Lénárd ur. De azért a legpontosabb hivatalnok. Har- mincz forintért meg is lehet követelni mindenkitől — pláne a diurnistétól — hogy pontos legyen, pontos, mint az a bizonyos Wekkeróra. És Lénárd ur ilyen pontos vala, pedig nem is volt Wekker-órája. Télidőn reggel mielőtt még begyújtott volna a szolga, ő már ott ült a sarokban, ütött, kopott sárga ruhájában asztalánál és a legboldogabban böngészte ki az iratcsomókból az iszonytatóan rósz betűket, melyeket a bölcs birák vetettek oda a legjobb akarattal s melyek nekünk, diurnistáknak ajkaira a legkülönfélébb átkokat csalták.

Diurnista voltam ón is, meg az volt az én Lénárd barátom is, de mig ő verseket irt, addig ón a tárczában (ez egyszer nem a pénzesben, bár azt sem vetettem meg) találtam kedvem. Abban azonban akaratunk ellenére is megegyeztünk, hogy roszabb verseket nem irt, mint a milyen tárczákat én.

A hivatalos óra alatt soha egy szót sem szólt volna, hivatalos óra után pedig teljesen magának élt.

Mi a „Kék rózsá“-ba mentünk vacsoráim, ő otthon töltötte el az estéket s másolt erősen, de ilyenkor nem hivatalos aktákat, hanem saját költeményeit. Most is, mikor kijöttünk az irodából s vacsorálni hívtam, azt mondta, ma nem vacsorázik.

— Nem vacsorázom ma Gyula, szükségem van pénzre. Mindössze csak két hónapig kell még kuporgatnom s kezemben lesz a kiadás ára. Értesz Gyula engem, kiadhatom a költeményeimet két hónap múlva.

— Már hogyne értenélek, hiszen nekem is szándékomban van tárczáim kiadása, de nem most. Cseppet sem akarom magam kitenni a lehúzásnak.

— Értelek Gyula, ezzel azt akarod mondani, hogy én is várjak még. Hát hiszen várnék én szívesen, de mikor Margit már tudja, te, ő már tudja . . .

— És te szereted Margitot ?

— Szeretem-e’ ? Szivemből, lelkemből.

— Pedig nem szeretni való lány az Lénárd1

— Az irigység beszól belőled Gyula. Mit tagadjátok ? A múltkor is, mikor kisértem, sunyin mosolyogtatok rám, meg rá is, észrevettem jól. S a mikor az okát kérdeztem mosolygástoknak, titkoltatok mindent előttem, titkoltad te is Gyula.

Megsajnáltam az én Lénárd barátomat, olyan különös, olyan tetszetős volt most, a mikor sápadt arczán az erőltetett mosoly