Heti Szemle, 1903. (12. évfolyam, 1-51. szám)
1903-04-01 / 14. szám
XII. évfolyam Szatmár, 1903. Április 1 14-ik szám POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. S-Á ELŐFIZETÉSI ARAK: Egy évre — ■— — — — —-6 korona —• fillér Félévre — — — — —• —.—3 m — Negyedévre — — — — — 1 „ 50 „ Tanítóknak és kézműiparosoknak egy évre 4 korona. Egyes szám ára 20 fillér. Felelős szerkesztő BÁTHOR Y IO NDKE, A lap kiadója: A „PÁZMÁNY SAJTÓ“ A szerkesztőséget ős kiadóhivatalt illeta^'ttáS&aL küldemények, pénzek, hirdetések stb. a „Plzfitáin/- sajtó“ czimére küldendők, (Rákóczy-utcza* 2t5V éí.j í Hirdetések jutányos árban vétetnek fel. Nyilttér sora 40 fillér. A lap inogjelcnik miudeu szerdán. Szatmár tiltakozik. Lélekemelő, impozáns, lelkesedéstől áthatott volt az a népgvülés, melyre vasárnap délután párt különbség nélkül összegyűlt városunk polgársága, hogy felemelje vétóját a katonai követelések törvényerőre emelése ellen, melyek újabb, el nem viselhető terheket rónának az ország lakosainak vállaira. Együtt volt ott az intelligentia és a polgárság, kikhez a lelkesült tanuló ifjúság is csatlakozott. A nemzeti érdekek harczosait, a Budapestről érkezett országgyűlési képviselőket oly szeretettel és akkora ünnepéllyel fogadták, hogy bevonulásuk a városba valóságos diadalmenet volt. A két tiltakozó felirat után ezzel a népgyüléssel megkoszorúzta városunk polgársága azon loyalis és korrekt magatartását, melyet e fontos ííemzeti kérdésben az első pillanattól elfoglalt. Leczke volt ez a város kormánypárti képviselőjének, ki kerületével ellentétbe helyezkedve lándzsát tört a katonai javaslatok mellett, s az elsők közt sietett szolgálatait felajánlani a kormánynak. Intő szó volt Hieronymy Károly részére, hogy keressen magának Szatmárnál jobb hazát, mert az itteni polgárság bizalmát eljátszotta teljes mértékben. Figyelmeztetés volt azoknak, kik a képviselőválasztások idején vakon rohannak a hatalom szekere után, s látszólagos előnyökért odavetik közprédára az országos nagy érdekeket. Tisztelet és becsülés Szatmár polgárságának, amiért ezt a szép napot olyan ünnepélyessé avatta, hogy méltán tekinthet felénk minden szem, s büszkén állíthatja oda példaképnek a szatmáriak komoly, méltóságteljes magatartását. A szoczialisták. Úgy belekeveredtek a mi szocziálistáink bizonyos konferenciákba, hogy ki sem találnak belőlük. Már több mint féleszlendeje czáfolgatják őket, de még' mindig nem elég. Úgy látszik fáj a tyúkszem 1 Rágódták volna rajtuk már az őszszel is, In a konferencziák tételei és bizonyitékai helyett nem a gyanúsítás és mocskolódás került volna a foguk alá ; de így akkoriban egyetlen tóiéit sem vettek bírálat alá, bár folyton-foly- vást vagdalóztak ellenük. Mit is beszéltek hát a gyűléseken? Egyik szónokuk a rendes mód szerint elmondta, hogy a társadalom a munkás emberrel szemben igazságtalan ; „tehát jogot annak a szegény izzadó népnek!“ Ezt -— úgymond — „a mindenható hatalom“ nem akarja megadni, sőt, mi több, reánk uszítja minden kuvaszát. így kezdte beszédét, és ösz- szehadart abban mindent. Azután nekimegy a „Heti Szemle“ egyik tudósítójának, a ki a lapban ismertette a konferencziák tartalmát és felszólította a „magyar érzelmű szocziálista vezéreket“, hogy az igazságért mondjanak le a kisebb nagyobb sápról. De a helyett, hogy a tudósitó állításait megczáfolná, kijelenti, hogy ehhez „a nyomorult gazemberhez“ nincsen szava. E felháborodásnál az egyszeri passió-játék jut eszembe, melyben a molnár játszotta a Krisztus szerepét. — A kereszten függve minden gúnyt el tudott viselni, de mikor egyik ismerőse azt vetette oda neki, hogy: lisztlopó, akkor elvesztette béketürését, s haragtól égő arczczal lihegte le: ..Vari csak! Majd ha leszállók . . .!“. Csak megérzi az ember, ha az elevenére tapintanak ! De nézzük tovább azt a jeles beszédet! „Minden tudós, buta, szamár tart mi ellenünk felolvasást . . .“ folytatja a szónok. Majd elmondja, ki ülteti a tyúkot, ki szövi a posztót, ki termeli a bort stb. és nagy felháborodással kimondja, hogy mindez a papok asztalára vándorol ! Nyilván azt akarja bizonyítani, hogy mindenki maga használja fel azt, a mit produkál. De igy aztán a czi- pész el vtárs urak százlábú bogarak legyenek, különben nem jönnek használatba a czipőik ! Hanem hagyjuk a szónokot; piszkolódás volt a beszéde véges végig. Társai sem csinálták különben. Márczius 17-én külföldről haza érkezett egy fiatal ember, (azt mondjak, Izrael nemes nemzetségéből való volt!) és felszólított valakit, hogy vegyen részt a szocziális gyűlésen, a hol alkalma nyílik a czáfolatra. O — úgymond — mint az elvtársak feje jót all érte, hogy a személybiztonság csorbát ne szenvedjen ; hiszen nálunk — tette hozzá — úgy is minden a tisztesség határai közt folyik le. „Igen? ! —eddig máskép történt,“ és az illető felhozta az őszi embertelen mocsko- lódást. — „Akkor nem voltam itthon“ -— volt a válasz. — „De hiszen maguk lázitanak !“ — „Kérem, csak izgatunk.“ — „Azután vallástalanok is!“ — „Mi, kérem, mindenkinek a vallását tiszteletben tartjuk.“ — „Hogy lehet az? Hiszen a szoczi- álizmus anyagelvü, s igy nem ismer Istent!“ — „Én is anyagelvű vagyok, de Istent azért ismerek.“ — „Hát az a maga Istene különbözik magától, vagy egy magával ? — „Persze, hogy különbözik!“ — „No, akkor maga nem anyagelvü“ — volt a végső kijelentés. — A vezér ur az anyagelvüség főtételével sem volt tisztában ! Azután szépen békeségben váltak el ; a felhozott eszmecseréhez pedig nem kell magyarázat, eleget mond az úgy is. Ez eszmecsere hatása alatt-e vagy másért, elég az hozzá, hogy a minapi gyűlésük már tárgyilagosabb volt és nem volt tele oly brutális támadásokkal. De az ott mondottakra majd utóbb adom meg a választ. Azonban legyen elég a bevezetésből ! A tárgy sokkal komolyabb és veszedelmesebb, hogy sem mellőzni lehetne. A szocziális kérdés megoldásával ma már mindenkinek foglalkoznia kell, a kiből még nem halt ki a pusztuló emberi nemünk iránt köteles részvét érzete. De a szocziálistákat nem kell czáfolni. Megczáfolják ők maguk önmagukat. Csak meg kell őket ismerni és ismertetni; a népet szeretettel fel kell világosítani. A szocziálisták legfőbb fogása és szemfényvesztése abban rejlik, hogy el tudják a szenvedő, nyomorgó emberrel hitetni, hogy a pap minden bajnak az oka, és hogy ők vannak hivatva a nép megmentésére. Az a szegény ember persze nem veszi észre, hogy azok az ő készséges segítői, kik igy baráti jobbot, nyújtanak neki, másik kezükkel rongyos kabátjának zsebében kotofásznak, és azt a benrekedt, néhány fillért is kiszedik belőle; nem veszi észre nemes barátainak nemes szándékát, hogy örökös pap-gunyolá- sukkal lelkének szent kötelékeit akarják széttépni, mely őt Istenhez fűzi, családját összetartja és a társadalmat oltalmazza. Ezen igyekezettel szemben a kér. elveket. hangoztatták a konferencziák ! Az első konferenczia bemutatta a világ legnagyobb betegét. A társadalom nagy testében baj esett. Talán azt mondhatnék, hogy reumás lett egy része; mert pangásba jutott a vére, — nem kap munkát, vagy ha munkát kap, nem kap táplálékot. Az emberiség egy része elszívja a többitől a táplálékot. Ez idáig tetszett a szocziálistáknak. Dagadó kebellel, dobogó szívvel, bár kissé gyanakvó szemmel hallgatták mindvégig. „No lám !“ mondá hazamenet egyikük nagy- örömmel — „nem vetek neki tiz esztendőt és az urak is úgy gondolkoznak mint mi.“ A második konferencziát is türelemmel hallgatták. Hogy is ne? hiszen azt hallották, hogy a betegségnek az az oka, hogy a haladás korszakában a túlságos szabadság elve a szabadelvű ség a gépeket a mesterek kizárásával a tőkepénzesek kezébe juttatta. A gépek.
