Heti Szemle, 1902. (11. évfolyam, 1-52. szám)

1902-02-19 / 8. szám

H E TI S Z E M L E“ (8 ik szám.'

3

Bercsényiók vettek magukhoz s hoztak Törökországba. Köszeghy Zsuzsika nem volt szép lány, „a kis Zsuzsinak igen fösvényen osztogatták a szépséget“ s Mikest inkább az ő jó tulajdonságai vonzották : rendszeretete becsületérzóse, jó szive és kedélyessége. Mi kés is kellemes társalgó volt, sok kedélyes órát töltött Zsuzsika társaságában, viszonyuk mind bensőbbé vált s Mikes már azt a reményt táplálta keblében, hogy Zsuzsikával boldog csalódi életet fog alapítani. Nem úgy történt. Bercseinyiné meghalt s az öreg gróf Zsuzsikát kinálta meg a kezével és Zsuzsika — elfogadta.

Mikes jól látja, hogy az okosság ezt parancsolta a leánynak, mert a gróf oldalán jobban van biztosítva a jövője, azért, még is fáj neki, hogy szép ábrádjai szétoszlottak, s nénje előtt szelíden megrója Zsuzsit, hogy a grófi titulusért tőle elfordult. Bercsényi két év múlva meghalt s Mikes szi szivében uj remény kelt; „ismerek olyat“, Írja nénjének „ a ki Zsuzsival le akarná már is tétetni a feketét, de nem akarja. Nem tudhatom az okát, noha azt tudom, hogy még leány korában is szerették egymást. Attól van-e, hogy a grófné titulust nem akarja letenni, vagy attól, hogy a legénynek nem igen villog ládájában az arany? De elég az, hogy nincsen kedve hozzá; noha a szeretet megvagyon“ Hiába volt minden kérés, minden maraszíás 1 Zsuzsi készülődik, hogy elmenjen. Mikes megírja nénjének, hogy a hideglelésből a káposztáié ivásával gyógyitotta ki magát s aztán igy folytatja: „De már most nagyobb hidegleléstől félek, a mely nagyobb lesz az elsőnél, és a melyet egy hordó káposztáié sem gyógyíthat meg; mert három vagy négy nap után Zsuzsi Lengyelország felé indul. Meglátom-e valaha vagy sem ? Isten tudja“.

Az igy teljesen árvaságra jutott Mikes annál melegebb szeretettel gondol most hazájára s a lelkében eddig elfojtott honvágy annál nagyobb erővel tör elő. Mig a fejedelem élt, tudta, hogy mert sorsát az övéhez kötötte, neki itt kell maradnia, de azért felfelmerül lelkében a „tündérhaza“ képe s szivét ilyenkor heves sóvárgás fogja el. „Jobban szerettem volna káposztás fazék lenni Erdélyben, mintsem kávét ivó findsája a török szultánnak“. „Nehéz Zágon nélkül ellenni“. „Úgy szeretem már Rodostót, hogy el nem felejthetem Zágont“ ; igy sóhajt fel olykor-olykor.

Majd alkalom kínálkozik a hazába menetelre. A fejedelem halála után idősebb fia József jő Törökországba, a szultán elismeri Erdély fejedelmének s egyúttal megbízza, hogy Erdélyben s Magyarországon felkelést szervezzen. Meg is indulnak. Ily körülmények között azonban nem vágyik Mikes a rég óhajtott hazát látni. A honvágyat legyőzi a honszeretet. Mi is lenne az eredménye ennek a vállalatnak, a melyet ő keserű gunynyal több Ízben komédiának nevez? Az, hogy a szeretett hazát, zavar, vérontás és pusztítás rontaná meg. Nem kívánja, hogy az otthon valók közül bárki is csatlakozzék a sereghez, sőt hálát ad az Istennek, hogy „egy valamirevaló sem jött hozzájok“ s„ hogy megotalmazta édes hazánkat a rablástól“ ; s mikor az expeditiót leszerelik, egészen megkönnyebbülve sóhajt fel: „Mármost bízvást elmondhatjuk, hogy vége a komédiának és a theátrumról becsületesen leszállitának“.

De ha nem mehetett s ilyen módon nem is óhajtott a hazába bemenni, édes-bus érzés tölti el lelkét, mikor annak csak közelében is lehetett. Mikor Nikápolynál megpillantotta a Dunába szakadó Olt vizét, „azt sem láthatta sóhajtás nélkül, mert az édes hazából foly ki, a honnét 31 esztendőtől fogvást volt kirekesztve.“ Majd megelégszik avval is, hogy ha bár Erdélyt meg nem láthatja is, de a köpönyegit meglátja, mert az erdélyi havasok mellett mennek el. Mikor e havasokat megpillantja, keserves sóhajtások szakadnak fel leikéből. „Örömest bementem volna Zágonba, de az Ur befödözte előttem az oda vivő utakat.“

1740 ben meghalt III. Károly, magyar király s Mikes ekkor igy sóhajt fel: „Az ó törvényben, a kik levelezett (számkivetettek) voltak, visszamehettek a főpap halála

után — hát mi várhatjuk azt? Erre a hírre százféle gondolatok jönek eszembe; de talán egyiksem leszen úgy, amint gondolom. Azért hagyjuk arra a nagy cselédes gazdára.“ Megkísérti, ha sikerülne hazájába visszatérnie, édes anyja s rokonai közbenjárásával folyamodik is az engedélyért Mária Teréziához. A válasz — rideg elutasítás volt. Ex Turcia nulla redemptio 1 Az elutasítás rosszul esik neki, de belenyugszik. „Tartozunk meghálálni a királynénak hazánkból való kirekesztésünket, mivel ott az élet fogyatkoztaiásara több ok vagyon. Itt sincs bajunk se tiszt tartóval, se számvetővel. A perlekedésben a fejünk nem fáj. A kvártél.yos nem nyo- morgat. A jószág szerzésén vayy elvesztésén nem törődünk. A más sorsát, tisztességét, előmenetelét, udvartartását sem irigyeljük. Gondolom, hogy más sem irigyli a mieinket“ így ir keserű lemondással, megadással.

Bámulatos Mikes lelkének erélye, ke- vélyének rugékonysága, a melyet az ő nyomasztó helyzete soha sem bir megtörni, s az a kedves, derült humor, a melyiyel ő a a világ dolgait, s főkép saját sorsát felfogja és előadja. — A tárgyakat és személyeket a maga humoros felfogásában mutatja be, s mikor boszankodnia, haragudnia vagy bánkódnia kellene, egy jóizü, tréfás vagy csípős megjegyzéssel könnyít magán, — azok közé tartozik, a kikről ő maga mondja : „látunk olyanokat, a kik, ha szűkölködnek is, de az elméjök helyben lévén, mindenkor vidá mák és jókedvüek“.

Az asszonyokról nem egyszer nyilatkozik; a mondásait jó megjegyezni: „Soha sem kell egy asszonyt dicsérni más asszony előtt, mert az nem esik jó izün“.

„As asszonyokat vagy dicsérni kell, vagy semmit sem kell felülők mondani“. Gavalléros felfogás, vajha az asszonyok is viszont igy gondolkoznának a férfiakról! Az erdélyi asszonyok iránt azonban elfogult s ezeket mindig a magyarországiak felibe helyezi. Lássuk pl. egy hatalmas bókját: „Mikor Magyarországon fogyatkozás vagyon a napban, csak egy erdélyi asszonyt vigyenek oda, annak szépsége elég fényességet ád“. — Csipős megjegyzéseket tesz a törökről, „a ki örömest megbékélik, ha megverik; a németre is: Egy töröknek német rabja volt, de senki sem akarta megvenni, végre haragjában egy findsa kávéért. „Ilyen olcsó itt a császármadár! jegyzi meg gúnyosan Mikes. Az ügyvédek is kapnak tőle egy kis borsot: „Nem az-e egy prókátornak a hiva- talja, hogy tudja keresni a maga hasznát? hogy mindenik résztől vegyen ajándékot és egyiknek se szolgáljon. Nénjének egy találós kérdést ad fel, hogy mi különbség van a penitenczia és a házasság szentsége közt s ő igy fejti meg: a penitenczia szénással, bánással kezdődik, de a vége örömre válik, a házasság pedig örömmel kezdődik, de szénással végződik.

A maga szegénységével is nem egyszer eltréfálkozik : „A házam négy kőfalból áll, azon egy fatáblás ablak, azon a szól mind szélyire, mind hosszában bejöhet; ha pedig papirossal becsinálom, az egerek és a patkányok apapirost vacsorájokon elköltiik.“ „A házamban se szók, se asztal nem alkalmatlankodik. Micsoda szép állapot, mikor el lehet lenni annyi sok házi eszköz nélkül 1 De azzal vigasztalja magát, hogy a többi bujdosónak még olyan lakása sincs, meg azzal, hogy „a kinek sokja vagyon, a gondja is nagyobb.“ A szobáját egy cseréptálban való kevés szén melegíti s ez bizony gyenge fűtés, nem csoda, ha ilyenkor nincs kedve hozzá levelet Írni, de tréfára fordítja a dolgot s azt mondja : „Hirt nem Írhatott, mert olyan hidegek járnak, hogy a hírek is megfagytak.“ Majd tavaszszal igy ir : „Már ezután lehet híreket Írni, mert mind a házam melegebb, mind pedig a hírek megolvadlak.“ Máskor is tréfálkozva panaszkodik a hidegre, de mivel fát ritkán és drágán lehet kapni, a mi keveset kaphat, azt a konyhára adja, mert „inkább fázik, mintsem jól ne lakjék.“

Néha, de csak egy pillanatra elnyomja a busulás, de egyet legyint jó kedvének szárnyával s már ismét fenncsapong a tréfálkozás verőfónyes levegőjében. Érdekes feljegyezni az iiyen elborult pillanatban tett nyilatkozatait, a melyekben a keserű humor szólal meg. „A nagy vigasságban csak sóhajtunk s olyan jó kedvünk van, hogy majd meghalunk búnkban“. „Annyit sóhajtoztam már, hogy úgy tetszik, másféle áert nem veszek be, csak mindenkor a magam sóhajtását“. Arról, hogy a fejedelemasszony halála miatt fekete ruhában járnak, igy ir : „Amicsoda állapotban vagyunk, a bizonyos, hogy hozzánk illik a gyász, ha szinte senki haláláért nem vtselnők is“. „Itt töltjük az időt, amint lehet szegény bujdosóktól, hol szomorúan, hol kedvetlenül.“ De nem állandó vendége a bú, akár mennyi oka volna is az elkeseredesre, mert vigasztalan és bizonytalan az állapot,juk : „Itt semmi bizonyosabb dolgot magának nem Ígérhet senki, mint azt, hogy bizonytalan az állapotja“, de jó barátja, a remény, soha el nem hagyja, ez óvja a csüggedóstől:

„A nyomorúságban lévők nem félhetnek Semmitől, de sőt még mindent remélhetnek.

Kedélyének ez az elpusztithatatlansága koránt sem felületes, könnyű gondolkozásnak az eredménye; mély vallásosságából táplálkozik az, a mely az Isten akaratján való megnyugvást tartja a legfőbb életfilozófiának. S mivel ő ezt bensőleg érzi életének vezér elvévé tette, azért nem zúgolódik, azért viseli nyugodt lélekkel sorsának viszontagságait, helyzetének nyomasztó voltát, e vallásos gondolat az üdítő forrása az ő kedelye frissesógónek, lelke törhetetlensé- gétiek. Alig van eszme, a melyet annyiszor fejezne ki, a melyre mindig visszatérne, mint az, hogy „az Isten akaratjára kell hadni magunkat, hadd vezérelje itt is dolgunkat“. Mert ez az ő lelki életének góczpontja, ebből indulnak ki annak sugarai, mint középpontból. — „Azért vagyunk keresztények, hogy bízzunk“ s a bizalma erős, mert sorsukban nemcsak azt látja meg, a mi elszomorító, hanem azt is, a miben az Isten jósága nyilvánul : „egyik kezével eltakarja előttünk Erdélyt, a másikával táplál.“ „S jobb volna-e Erdélyben az Isten, mint itt“ kérdi önmagától „nem — mindenütt egy arányú az ő jósága“. S még ha büntet is, áldanunk kell őt „és meg kell csókolni a vesszőt, amelylyel ostoroz“, mert „órdemlünk-e egyebet“. Még a mikor láiása hornályosulni kezd s vakság fenyegeti, akkor is igy kiált fel: „áldassék Isten szent neve érette.“ Gyakran emlegeti Mikes azt a török mondást, hogy az Isten különböző helyeken egy-egy rakás kenyeret hintett el mindenki szamára, s az embernek oda kell menni, ahol a rakás kenyér van a addig ott maradnia, a mig azt el nem fogyasztja, így rendeli ki az Isten az ember mindennapi eledelét, „mert a ki a fogat adja, ennünk is ád“.

Ilyen hangulatok között, ilyeu sorsban éldegélt Mikes Kelemen. A fejedelmet 26 évvel élve túl. A bujdosók közül az egyik a másik után dőlt ki, mig oly kevesen maradtak „hogy egy szilvafa árnyékában is elfértek.“ 1758-ban Mikes egymaga maradt azokból, a kik a fejedelemmel együtt jöttek ki, vele kibujdosott társai a föld alatt pihentek, de szelleműket, főként a dicső fejedelmét Mikes ott érezte maga körül az egykor díszes sétákért susogó lombjai közt, a Márvány-tenger morajló partján, a hol bánatos egyhangúságban élte utolsó napjait, 1761-ben bekövetkezett haláláig. Ott zsongottak szivében e gondolatok, a melyeket a költő mintha szive legmélyéről vett volna ki :

Egyedül hallgatom tenger mormolását,

Tenger habja felett futó szél zúgását,

Egyedül, egyedül A bujdosók közül Nagy Törökországban! . . .

Ha csak itt nem lebeg sírjában nyugovó Rákóczi nagy lelke, az eget csapkodó Tenger haragjában. (Levay I.)

Csaknem másfólszáz éve annak, hogy Mikes a sírjában pihen; az az, hogy ott nem pihenhetett békében, a hányattatás és buj- dosás még halálában is üldözte. A temető halottjait 1830 ban kiásták s a csontmaradványokat egy másik temetőben közös sírban helyezték el. Idegenek tetemeivel elvegyülve