Heti Szemle, 1902. (11. évfolyam, 1-52. szám)
1902-02-11 / 7. szám
XI. v folyam. 7-ik szám. Nzatmár. 1903. Februs r 112 a u £-----■ HE TI SZEMLE. v*. «POLITIKAI ES TÁRSADALMI HETILAP. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy évre------------—-------------------6 korona — fillérFé lévre-------— —-------------------3 „ — Ne gyedévre--------------------------------1 60 „ Ta nítóknak és kézmiiiparosoknak egy évre 4 korona. Egyes szám ára 20 fillér. Felelős szerkesztő BÁTHORY ENDKE. A lap kiadója : A .PÁZMÁNY-SAJTÓ." A szerkesztőséget és kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hirdetések, stb. a „Pázmány- sajtó“ czimére küldendők, (Deák-tér 19. szám.) Hirdetések jutányos árban vetetnek fel. Nyllttór sora 40 fillér. A lap megjelenik minden szerdán. Föl a szivekkel! .. A kath. világ örömünnepre készül. Krisztus földi helytartója a jövő hó 3-án tölti be pápává történt koronáztatásának 25-ik évfordulóját. Megdobban az ember kebele annak láttára, miként intézi a ki nem fürkészhető isteni Gondviselés az emberiség sorsát, miként őrködik anyaszentegyháza felett, melynek alapjait a világ Megváltója sziklára helyezé. így volt ez évszázadokon keresztül. Meggyőződhetik róla bárki, ha figyelemmel kiséri a történetem folyását. A legkritikusabb, a legveszélyesebb időkben, midőn vészfelle- gek tornyosultak a láthatáron, midőn szilárd jellemre, bölcs tapintatra, erélyes vezetésre volt szükség, mindig oly rendkívüli alakok ültek szent Péter apostoli székében, kiknek működése megmentette az egyházat a támadások ellen, s Krisztustól örökölt tekintélyét kiragadván a tomboló viharok harczából, sértetlenül hagyta az utókorra. Hogy ez a huszonöt év, mely a jelenben dicsőségesen uralkodó szent Atya mély bölcseségü kormányzata alatt lezajlott, épen nem volt az örömteljesebb, a békésebb idők közül való, azt első pillanatra tudhatja mindenki. A támadások, az aknamunka naponkint újabb erővel ostromolták a hit és az erkölcsi világ egész rendszerét, Számüzötté lett a vallásos és erkölcsi érzelem a világ fiainak szivéből, a megromlott politikai és társadalmi irány napról- napra ezerekre menő újabb áldozatokat. követelt. S ime, mint sziklavár ormán a rettenthetetlen hadvezér, úgy áll az anyaszentegyház védő bástyájának magaslatán a szent'letü aggastyán, példájával, meg-megujuló szózatával maga köré gyüjtvén még azokat is, kik felett a csábítók hatalma kiterjesztette már karjait. Rendkívüli kiváló tulajdonságai miatt méltán sorozzák XIII. Leót a történelem legnagyobb alakjai közzé. Nem kard, hanem szellemi képességeinek üstökös gyanánt tündöklő hatalma a fegyver az ő kezében, körülövezve az élet szentség, a lelki nemesség, a bölcs mérséklet és tapintatosság bámulatramóltó zo- mánczával. Ezért nagy a kath. világ öröme, hogy ezekben a vészterhes időkben 25 óv óta olyan kiváló egyén kezébe van letéve az egyház kormányzása, mint aminő XIII. Leó. Megiilik ezt a nagyjelentőségű ünnepet az egész földkerekségén mindenütt, ahova a kereszténység konszolidáló világa elhatott. Megülik fénynyel, azzal a határtalan lelkesedéssel, mely illő e nagy nap méltóságához. Föl tehát a szivekkel, mutassuk meg, hogy mi is hü fiai vagyunk az egyháznak, imádkozzunk buzgón a szent Atya jólétéért, boldogságáért. A püspök ur egyházmegyénkre nézve a következő intézkedéseket tette: 1.) Böjt harmadik vasárnapján, mely a jubileum napját közvetlenül megelőzi, a t. lelkész urak hirdessék ki a szószékrőlszent- séges Atyánknak s az egész katholikus világnak örvendetes nagy ünnepét, felszólítva őket, hogy ezen alkalomból a jövő vasárnap tartandó ünnepélyes isteni tiszteleten részt TARCZA. Mit mesélnek a virágok. Illatos, gyönyörű kertben, hol száz meg száz különböző szinü, alakú virág pompázik együtt, egy magas rondó közepén remek Marechal-Niel rózsa virít, A többi virágok e büszke, szép királynőjük mellett szerényen megvonulnak, s figyelmesen hallgatják, ha az regél nekik. A szép rózsa pedig gyakran szokott az ő testvérkéinek és rokonainak mesélni. — Most is valami kedves dolgot beszél, mert a virágok mindnyájan örömmel hallgatják s fejecskéjükkel bólintgatnak. Hallgassuk meg mi is a szép rózsa meséjét. — Ugy-e, ti mind oly jól ismeritek a mi kedves úrnőnket? Látjátok, mikor alkonyaikor kijön közénk öntöző-kannával kezecskéiben, s valamennyiünket megsimogat, beczéző szavakat susog hozzánk. Csendesüljetek, szólett komolyan a bájos elbeszélő, mikor látta, hogy minden virág egyszerre beszél s dicséri a kert úrnőjét, különben nem beszélek többet. A virágok kérlelték hogy csak folytassa, ők lakatot tesznek illatos virág ajkukra. A rózsa tovább regélt. De azt nem tudjátok, hogy miért van mindig oly jó kedve, miért nem szűnik meg ajkán soha a dal, a csengő nevetés, s miért nyílik szebb rózsa az arczán, mint ez a jobb oldali testvérem. Ti nem tudjátok, de én elmondom. Egy tavaszi napon, midőn még nem, tűzött le a nap oly forrón, mint most, ti még akkor bujtatok ki a földből, de én már akkor legelső virágommal kedveskedtem, kijött kis úrnőnk ide a kertbe egy magas szőke ifjúval. Épen mellettem álltak meg, igy minden szavokat megértettem. Előbb az én első virágomban gyönyörködlek, aztan úrnőnk levéve azt, elfutott a nefelejcses tó partjára, levéve egy néhányat szelíd kék szemű testvérünkből, a rózsával együtt átnyújtotta a szótlanul álló ifjúnak, miközben kérte, hogy emlékezzék rá e virágokról, mikor távol lesznek egymástól, s gondoljon arra, mikor együtt szedték a nefelejcset. A halvány ifjú mindent Ígért s kis úrnőnk oly boldog volt. — Ekkor én se fájlaltam első virágom elvesztését, hisz kedves kezek fosztottak meg tőle, s boldog volt, kinek adta. Aztán sokáig beszélgettek még együtt s mikor el akartak távozni a kertből, a lányka könyező szemekkel, mint egy elő- érzettől nyugtalanítva sóhajtott, inkább mint mondta: „Holnap elválunk és soha nem lát juk többé egymást.“ Az ifjú fogta kezét s gyöngéd szavakkal vigasztalta, hogy most már nincs távolság, mert a vonat hamar elviszi az embert, a hova szive vonzza s kérte, hogy bízzék benne, ő eljön ismét. Azóta sok idő elmúlt. Tavaszi testvé- ieink elviritottak, ti is teljes virágzástokban vagytok, de azt az ifjút még nem láttam azóta. Egyszer úrnőnk kisirt szemekkel jött le hozzám és zokogva mondá, hogy nagy beteg álmainak tárgya : a hőn szeretett ifjú. Engem megsimogatott, és most is érzem forró könyei nyomát, melyek levelemet áztatták. Nemsok nap múlva újra lejött, akkor már vidám volt, gyorsan szőkéit az utón végig, úgy, hogy a homok pattogot lába alatt. Lefutott a nefelejcses patakhoz, ott dalolta : — Kis levélke, drága kis levélke. Szóval a lányka boldog volt, mert szeretett s hitte, hogy viszont szerettetik. Egy kis rezeda szégyenkezve kérdezte szomszédjától, egy szende begóniától,\ hogy vájjon oly nagy boldogság az, ha valakit szeretnek ? A bölcs kis begónia komolyan felelte, hogy igaz, nagy boldogság, a ki szeret; de boldogabb az, a ki nem tud szeretni, mert nem kell csalódnia. Óh, a virágok nagy bölcsészek e téren. Hányszor repes örömmel parányi virág szi
