Heti Szemle, 1902. (11. évfolyam, 1-52. szám)
1902-12-10 / 50. szám
POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy évre — — — — — — — — 6 korona — fillér Félévre------------------------------------3 „ — Ne gyedévre---------------------— — 1 60 „ Ta nítóknak és kézmüiparosoknak egy évre 4 korona. Egyes szám ára 20 fillér B Á Felelős szerkesztő THORY ENDRE. A szerkesztőséget és kiadóhivatalt illető össze» küldemények, pénzek, hirdetések, stb a „Pázmány - sajtó“ ezimére küldendők, (Deák-tér 19 szám) A lap kiadója : A .PÁZMÁNY-SAJTÓ" Hirdete'sek jutányos árban vetetnek fel Nyllttér sora 40 fillér. A lnj> megjelenik minden szerdán. Okos indítvány. Vármegyei közgyűlés lesz péntek délelőtt. Luby Géza országgyűlési képviselő azt az indítványt terjesztette be, hogy írjon fel a megye akétpviselőházhoz a honvédminiszter által az ujonczlótszám. felemelése és a póttartalékosok behívása tárgyában benyújtott törvényjavaslatok ellen. Szép joga volt hajdan a megyei életnek, hogy döntő sulylyal nehezült az országos kormányzat mérlegébe. Abban az időben, mikor ellátta utasítással követeit, melyet nem onnan felülről diktáltak, hanem amelyhez alkalmazkodni kellett odafent. Az alkotmánynak sziklavára volt akkor a megye, melyen megtört a hazaellenes irányzatnak minden csel- szövénye. Bátran oda dörögték akkor a „non possumust“ a vármegyi kaczagányos rendek és hogy nem fognak tágítani egy hajszálnyit sem, hangosan dokumentálta a rózfoko- sok és csákányok zajos dübörgése. Ma másként van minden. Abból a szép jogból csak annyi maradt meg, hogy kérelmezni szabad a megyének, ha az országos ügyek intézése nincsen a kedvére. Akkor parancsolt, ma csak kunyorál. Akkor meg kellett hallgatni szavát, ma a saját képviselői is csak úgy hallgatják meg, hogyha nekik tetszik. Hát ezen most változtatni nem lehet, legfellebb szomorkodhatunk régi dicsőségünk letünte miatt. De azért azt a hajszálat, ami a régi alkotmány ma már tarkoponyájáról a kezünkben maradt, meg kell ragadni, legalább lássa a kormányzat, hogy az ország közvéleménye nincsen mellette. Ha ez minden nemzetellenes törekvésnél sablonszerűén bekövetkeznék, odafent sem merészelnék olyan könnyedén megtenni a sakkhuzásokat, melyek a mtza vére és vagyona ellen vannak intézve. De sajnos, még ez sem következik be minden esetben. Tagadhatatlan, hogy akad egy-két vármegye, amelyik mear meri mondani, hogy igy legyen, ez az óhajtásom, de a legnagyobb rész mélységes álomba szenderülve hallgat. Nem azért, mintha színlelt álmában nem volna ébren és ne fájna nejei, mikor egy- egy tőrt döfnek a némzet szivébe, hanem mert a régi ’önállóság úgy összezsugorodott mar, hogy azt is onnan felülről diktálják, mit szabad neki kérelmezni, mit nem. És ha nem szabad, nem is mer kérni. Az a törvényjavaslat, mely ma már ott fekszik a ház asztalán, mélyen belenyúl a nemzet vérébe és vagyonába. Újabb rendkívüli áldozatokat követel pénzben és emberben. Mindenki tudja, hogy nekünk egyik sincs. Pénzünk nem hogy volna, de élni sem tudunk, az emberre meg bizony szükség van otthon. Ha elviszik a munkaerőt a szegény családtól, ki fogja megkeresni azt a száraz kenyeret is, amelyre legalább is mindennap szükség van? . . . Csaknem 12 ezer ujonezot követelnek éven kint a rendes létszámon felül, ami évi körülbelül 7 millió korona kiadási többletet is jelent. És mi érte a rekompensació? . . Semmi! . . A magyar tiszteket ezután is csak úgy el fogják vinni az idegenbe, és hoznak a magyar legénység nyakára német tiszteket, akik meg se tudják értetni magokat vele. Magyar hadseregről, magyar vezényszóval még csak beszélni sem lehet. A Gotterhaltéval meg Sátoraljaújhelyben épen úgy fognak ezentúl is kedveskedni, mint Kolozsváron. A magyar nemzet hazaíiassága soha sem ijedt meg az áldozatoktól, mikor veszélyben volt a haza. Éle' lét, vérét, mindenét adta ilyenkor. De annak a magyar fiúnak tudni kell, miért megy a puskát űz elé. Ha tudja, megy behunyt szemmel a biztos halálba bátran és őrülten. Annak a magyar nemzetnek tudnia kell, miért áldozza fel fiai vérét. ,Ha tudja, ontja patakként. Most nem tudunk semmit, hacsak egy második Kőnigróczet nem akar rendezni Fehérvári] és német kommandóra vezényelt ármádiája. TÁRCZA. A furfangos apa. (Közli: Zajtay A.) 1766-ban N. gróf, ezredes, Baden-Baden- ben töltötte a nyarat leányával, a szép Ilonával együtt, kire apja halála után nagy örökség várakozott. Épen ezért, de kellemes egyénisége miatt is, csakhamar számos imádója akadt. A tapasztalatlan leány azonban szerencsétlenségére épen nem a legméltóbbat választotta ki, hanem egy tüzes vérü és szemű, csinos olaszt, ki ügyes társalgó volt ugyan, de semmiféle jó erkölcsi tulajdonsággal nem birt. Sőt úgy hirlett, hogyjhamis játéka miatt Nápolyból kiutasittatott volna. Miután a gróf ezen hir valódiságáról bizonyságot szerzett, elhatározta, hogy leányát mindenáron megszabadítja a kalandortól. Puhatolózván leányának érzelméről, figyelmeztető őt a veszélyre, mely fenyegeti ; azonban sokkal szelidebb és felületesebb volt, semhogy atyjának hitt volna s mindazt, mit az olaszról beszéltek, csak irigyei rágalmának tartotta. Az olasz pedig nagyon is föl tudta fölhasználni a grófkisasszony iránta tanusitott jóindulatát s igyekezett a gazdag örököst a maga számára biztosítani. A gróf ezalatt azon törte fejét, miképen adja ki neki az útját. A véletlen segélyére sietett. Egy napon ugyanis elfogta az olasz levelét, melyben a leányát szökésre akarta rábírni s ennek megállapítása végett titkos találkát kért tőle s hogy beleegyezése jeléül tűzne keblére egy szál fehér rózsát, midőn délutáni sétájára megy. — A gróf természetesen semmit sem szólt leányának az elfogott levélről. — Midőn szokott sétájukra indultak, egy szép fehér rózsát nyújtott át leányának azon kéréssel, hogy tűzze azt ma keblére, mit ez mosolyogva s köszönettel fogadott el. Séta közben találkoztak az olaszszal, kinek szemei ragyogtak az örömtől, amint megpillantotta a fehér rózsát. Később a gróf leányát egy társaságba vezette, kérvén őt, hogy maradna ott, mig ő visszajön érte. Aztán gyorsan visszament villájába, honnan valamennyi cselédjét eltávolította. Nemsokára megjelent az olasz az általa megjelölt órában s egyenesen a grófleány lakosztályának tartott. Képzelhetjük azonban meglepetését, midőn a leány helyett ennek apját találta maga előtt, felvont pisztolylyal kezében. A gróf hirtelen magukra zárta az ajtót s aztán igy támadt a remegő olaszra : „Jogom volna önt, mint tolvajt, egyszerűen minden indokolás nélkül lelőni.“ „De kérem, gróf ur — hebegő az olasz — én nem akarok lopni.'1 „Nem-e — mennydörgő a gróf — hát nem azt akarta ön, hogy elrabolja leányomat, egyetlen örökösömet ? íme az ön levele, ez mindent elárul. Jegyezze meg jól, hogy kérlelhetlen leszek ön iránt, életét azonban meghagyom, ha engedelmeskedni fog." „Mit követel tőlem, gróf ur?“ „Azt, hogy Baden-Badenből azonnal távozzék és leányomhoz többé ne közeledjék. Ezért tízezer frank lesz a dija.“ Az olasz szólni akart, de a gróf ezen szavakkal vágott eléje : „Egy szót sem t Élete a kezemben van s ha nem teljesiti, a mit követelek, azonnal lelövöm“. „Jól van, Uram, engedelmeskedem“ — dadogá az olasz. „Szerencséje 1 A tízezer frank ott van Íróasztalomban, vegye ki belőle 1“ „Bocsánat, Uram, nem fogadhatom el“ — mondá amaz, de a gróf intésére felhagyott álszerónykedésével s gyorsan ki akarta húzni a
