Heti Szemle, 1902. (11. évfolyam, 1-52. szám)

1902-12-03 / 49. szám

2

Itt a cselekvés ideje. Ne a saját rozoga sajkájokat féltsék a pártok az elmerüléstől, hanem gyűljenek össze mindnyájan egy hajóban. Egy hajóban gyűljenek össze, mely anemzeti érdekek súlyától görnyedezzen. Ezt irányitsák, ezt kormányozzák, hogy olyan révpartra jusson, mely ha nem is zöldelő, de legalább a lakosság existentiáját mégis biztosítsa.

Rendezze be ezt a hajót minden párt a saját embereivel, akik nem egymás hatalmára legyenek féltékenyek, hanem közös erővel működjenek közre, hogy a haladás minél sikeresebben és minél gyorsabb tempóban eszközöltessék. Az egyik a kormányrudat fogja, a másik az iránytűt figyelje, hogy el ne téveszszék az utat, melyen haladni kell. Az egyik az árboczkosárban üljön, a másik a mélységet mérje, Legyen meg minden pártnak a saját munkaköre, de egyetlen közös czél dobogtassa keblöket: felvirágoztatása a nemzet életének.

Ki kell irtani a meddő harczo- kat. Ne színész legyen a képviselő, hanem komoly tudást vigyen a parlamentbe, melyet a nemzet javára értékesítsen. Vitatkozásokkal nem megyünk semmire, mikor éhen van a nép és kenyérért kiált.

~ munkát a népnek.

Tegnapelőtt négy parasztgazda indult útnak Németiből Amerikába. Azaz csak hajdan voltak gazdák, az idő lassankint megőrte őket, 9 elpusztult vagyonuk roncsai közt a nyomor és kétségbeesés örvénye tátongott előttök. Pusztulni éhen, vagy hazát cserélni: ez volt nekik a válaszút.

A miniszterelnök azt fejezte ki a múlt nap egyik parlamenti beszédjében, hogy erőt

— Mög hál’ Istennek ; még egy rakás vóna, de azt mán’ csak holnap hozhatnák bó, mert hát későre jár az idő.

Vér András hallgatott, hallgatta szivének heves dobogását.

Félúton vannak még csak s az Imre gyerök fut elóbök nagy lélekszakadva.

— Edös apám, a Gábor mán’ mögint nálunk van, azt mondja, hogy holnap megy katonának, hát elgyütt búcsúzni.

Vér Andrásnak felgerjedt epéje. Egész testében reszket a haragtól, dühtől.

— Hát mán megint csak a régi 1 — mormogja fogai közt. De aztán lecsilapult lassan, eszébe jut, hogy úgy is elmegy most Gábor katonának, három óv alatt pedig nagyot fordulhat a világ.

Félórával elébb érkezett haza, mint a többiek. Ott találta Bán Gábort az úri széken, melyet a jegyző ur ajándékozott Andrásnak valamikor még a jobb időkben.

Bán Gábor ott maradt a kukoricza- hántáson. Szép asszony kedvéért ki nem tette volna meg? Pitykés dolmányából elővette pipáját, rágyújtott, aztán oda ült a kukoriczahalmazra Vér András felesége mellé s nézte annak azúr kék szemét.

Vér András ott mozgolódott a sarokban, egy pár zsenge csövet keresgélt a gyermeE T I S Z E M L E“ (49 ik szám.)

vett népünkön a meggazdagodás ingere, s ez csábítja őket a kivándorlásra. Nagyon csekély részben lehet ez igaz. A magyar ember soha sem volt pénzsóvár, megelégedett azzal, ha kis házikójában nyugalmas otthont teremtett magának, ha az ekevas szarvánál elfütyörészhetett naphosszant néhány hold földecskéje munkálásában, mely neki és családjának meghozta a mindennapi kenyeret, s nem kellett azon aggódnia, hogy vájjon holnapra lesz-e’ egy betevő falat. Boldog volt akkor a magyar szerény körében, eszébe se jutott, hogy szülőfaluján kívül nagyobb, szebb, boldogabb világot is lásson.

A minisztérelnök vagy nem ismeri az életet, vagy leplezni akarja a »kormányok mulasztásait, a liberális uralom harmincz esztendős garázdálkodását. Az elsőt alig lehet feltételezni, mert annyi gyakorlati jártasságot árul el, hogy tudomással kell bírnia a magyar ember minden bajáról. De meg nap-nap mellett százezerszer harsogják a fülébe a parlamentben, a sajtóban és a közéletben egyaránt. Azt a sötét képet pedig, melyet pártjának s nagy elődeinek fékevesztett tombo- lása borított a magyar alföld termékeny rónáira, nem fogják onnan eltüntetni a hiábavaló nagyképü okoskodások. Itt nem politizálni, hanem tenni kell. Politikával nem lakik jól a vagyonából kiforgatott szegény éhező család.

A baj üterére kellene tapintani, de nincs meg a bátorság. Agyon kellene ütni az uzsorát, kiirtani a nép megrontóit, segélyt kell nyújtani az ügyfagyott, a törvényt nem ismerő embernek, hogy ne tekerhessék ki a nyakát utón útfélen járatlansága miatt. Ki tudná megmondani, hány ezer családot juttattak tönkre törvényes utón fondor gazemberek. Hányszor megesett, hogy a szegény ember házacskát vagy pár hold földet vásárolt magának, s gyanútlanul élte napjait, mig egyszer egy keserű reggelen arra ébredett, hogy kis birtoka felett megütötték a dobot, anélkül, hogy ő egy garassal is adós lett volna.

Régen nem igy volt ez sem. Nem bokék számára. Úgy tett, mintha nem látna semmit, mint kacsintgat feleségére az a gonosz Bán Gábor, hely pedig dehogy nem látta, dehogy nem vette észre, csak várta türelmesen, hogy mi lesz ennek a vége.

Az asszony szólalt meg.

— András, add csak ide azokat a csöveket onnan a sarokbul, hagy fonjam koszorúba. De siess 1

— Adom mán’, csak ne légy olyan türelmetlen. Ha ón olyan lennék, mint te, bizony mondom, nem ülnél most itt.

— Hogy érti ezt kelmed? — kérdő haraggal Bán Gábor.

— Hát hogy értem-ó, csak úgy, hogy ha olyan türelmetlen lennék, mint az az asszony, mán’ régen mögbosszultam volna magam. De tudjátok mindketten, milyen galambepém van.

— Melyik asszonyt gondolja ? — ugrik fel Bán Gábor.

— Mán’ csak azt ni, a melyik nem szégyel ott ülni melletted, mikor törvényes ura vagyon.

— Csöndesebben András bátya, mert nem jó vége lehet a dolognak. Tudja kelmed, hogy hamar mögharagszom, s ha mögharag- szom, nem nézek se Istent, se embört, de ütök.

Vér András összehúzza szemöldökét, fölkel a sarokból s egyenesen Bán Gábor felé megy.

gozták körül a szegény embert a törvények paragrafusai, hogy ne tudjon belőlök kibontakozni. A törvényt nem azért kell megcsinálni, hogy tönkretehessók vele a népet, hanem hogy oltalmat találjon nála, akinek segítségre van szüksége.

Aztán ha már van valamicskéje, ahova a lábát letegye, a nyakára zúdítják az adók ezerféle faját Minden keresménye oda megy adóba. Sőt nem is elég. Pár esztendő alatt utána vándorol az egész szerzemény, ö meg mehet családjával együtt amerre a szemével lát.

Ott állunk, hogy az egész országban innen is, onnan is inségmunka után kiáltoznak a kormányhoz. Vármegyénkből csak nemrég járt fent egy deputáczió. Ínség 1!. . Pár évtizeddel előbb nem ismertek ilyet Magyarországon. Ha sáskahad, vsgy dög- vész pusztított, ha az elemi csapások tönkretették a zöldelő mezőket, még akkor is volt neki az előző évekből egy kis tartalék, nem kellett félnie az éhenhalástól. Ma megfeszített szorgalom és munka után sem képes megszerezni, ami élete fentartására szükséges. Nem, mert ma a sáskahad nemcsak egyszer máskor látogatja meg, hanem mindig a nyakán ül. Az uzsorások, végrehajtók és a bevándorlón kaftánosok. Veszet- tebb nátió ez millió sáskánál. A jogot sem úgy szolgáltatják a szegény embernek. Csürés csavarással, intrikákkal könnyen kijátszák.

Vártuk a kormánytól, hogy végre va- lahára erélyes rendszabályhoz nyúl s útját állja a magyarság pusztulásának. E helyett a parlament haszontalan szószátyárkodásban tölti idejét, az ország kapuit megnyitják mindkét oldalon, hogy az elkeseredett rósz vígan vitorlázhasson kifelé az aranyat Ígérő boldog hazába, a másik pedig, amelyet innen is, amonnan is kirúgtak, had’ vegye tulajdonába az elhagyott helyeket.

Munkát a népnek, kenyeret, hogy megtudjon élni azon a földön, melyei ősei közös véren szerzettek. Mentsék meg a zaklatásoktól, szállítsák le azt a rengeteg terhet, mely alatt roskadoznak vállai. Szabadítsák ki az

— Most pediglen mönjön haza kelmed, mert én mondom, hogy nem jó vége lösz a dolognak.

A legény se született bábnak. Gyors mozdulattal felkap egy kukoricza csövet s azt hajítja Vér András felé.

Vér Andrással hál’ Istennek nem történt semmi, de annál nagyobb baja lett Gábornak. Legények, lányok, kik eddig csak játéknak vették a dolgot, az embernek adtak igazat s a szilaj legényt úgy ki tuszkolták onnan kukoricza csövekkel, hogy a lába sem érte a földet.

Az asszony sirt, miért engedtek ilyen szégyent esni a házon, rá se nézett az urára, meg a gyerekekre.

Lassacskán elhallgatott. Hosszú idő telt el, a mikor ismét megszólalt.

— Mögyök, hozok még egy kosarat az istállóbul, a mi itt van, az kevés lösz.

Vér Andrásné kiment... vissza se jött többé...

Ott várta kint a kapuban Bán Gábor több mint egy fél órája. Midőn meglátta a közelgő asszonyt, megszólalt:

— Csakhogy mán’ itt vagy rózsám, galambom. Siess, indulj csak előre, oda a kukoricza földre, én is mögyök mindjárt.

Az asszony elment, Bán Gábor egyedül maradt. Elővette zsebéből a gyufáját, onnan, valahonnan a kerítésből kihúzott egy pár