Heti Szemle, 1901. (10. évfolyam, 1-52. szám)
1901-02-06 / 6. szám
X. é viol jam. 6>ik szám. Szatmár, 1901. Február G. HETI SZEMLE. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. 9C Egy évre - Félévre Negyedévre Tanítóknak ELŐFIZETÉSI ÁRAK: 6 korona — fillér. 3 „ t 50 „ B A és kézmüiparosoknak egy évre4 korona. Egyes szám ára 20 fillér. Felelős szerkesztő THORY ENDRE. A szerkesztőséget és kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hirdetések, stb. a „Pázmány- sajtó“ czimére küldendők, (Deák-tér 19. szám.) A lap kiadója: A „PÁZMÁNY-SAJTÓ." Hirdetések jutányos árban vétetnek fel. Nyilttér sora 40 Sllér. A Inp megjelenik ininden szerdán. A névtelen levelek. Azon ősszellein, mely a világ teremtése óta a tagadásban, a lelkek összhangtalanságainak kínjaiban, zűrzavarában, a rágalomtól ütött sebek vonaglásában találja örömét: ádáz munkájának sikeres végzésére számtalan elképzelhetlen, láthatatlan vagy látható eszközöket használ. Ilyenek például — a névtelen levelek. Azon alkalomból foglalkozunk e kérdéssel, hogy a magyar parlamentben kormányunk egyik tagja a megbántott igazságnak öntudatos nyilatkozatával világított bele ama szomorú tragédiába, mely az önzetlen, nagy tevékenységű Lukács Bélát megrázó végzetébe kergette. Névtelen levelek érkeztek hozzám — úgymond a miniszter, melyeket én ugyan a papírkosárba szoktam dobni — de! Igen, az a de, éppen ez a névtelen levelek akna munkájának veszedelmes, sokszor ölő utókövetkezménye. Hogy nem elégszik meg a névtelen levél Írója az orvtámadással, hanem gondoskodik róla, hogy suttogás keletkezzék, hogy fulánk- jának nyomai itt is, ott is sebet fakaszszanak. Neki nem az a czélja, hogy az igazságot diadalra juttassa, hogy a korrupoziót gyökerestől kitépje: ő a botrányban akar tetszelegni vagy pokoli kéjérzettel az ártatlan szivek vergődését kívánja szemlélni. íme, a Lukács Béla esetében is megtaláljuk a névtelen levél pusztító utazását; a kilőtt nyilat, jóllehet magában a minisztériumban feltartóz- tathatónak vélik — megállítani többé nem lehet. Suttognak már a klub- bokban, írnak az újságokban . . . egyszer csak elérkezik az áldozat szivébe is és megöli azt. Végtelen az a kár, az a rombolás, a mit a munkás, önzetlen hazafiak táborában okozott már az ilyen aknamunka, Megszámlálhatlanok az áldozatok, kiket leszorított a köz- tevékenység pályájáról, de hiába, a sanda gyanú, az erkölcsi orgyilkosság baczilusait a társadalomból ki- irtanunk, ugylátszik, a lehetetlenséggel határos. Igaz ugyan, hogy már egy angol iró azt monduita: a névtelen levelekhez kettő kell: egy gazember, a ki azokat megírja, és egy ostoba, a ki elolvassa. De hiába, — úgy látszik gazemberek mindig vannak a földön, ostobák pedig bőven találkoznak. Mert egy másik iró ember szerint „a névtelen levelek még az okos embereket is megzavarják." Felejt- hetlen nyomokat hagynak, melyek éppen akkor fognak lelkűkben megjelenni, mikor a gyanúsítás legtöbbet árthat. íme ilyen szerepet játszanak a a névtelen levelek a közpályán. De hát aztán mit szóljunk a családi életről. A debreczeni lapok néhány héttel ezelőtt keserűen fakadtak ki, hogy városukban valóságos névtelen levél-gyár van. Egyik családtag sem biztos, írták a debreczeni lapok, hogy valamelyik nap nem ébred-e arra, hogy névtelen levél érkezett a legundoritóbb vádakkal. Hát igazán nagy lelki erőre van szükség, hogy az ily orvtámadásokkal szemben megőrizzük higgadtságunkat, nyugodtságunkat. És feledjük teljesen azokat a sorokat! Nem csoda, ha az ily orvtámadások sokszor zivatart okoznak a családi életben, máskor pedig titkos bút fakasztanak. De hát mégis hol keressünk ótalmat eme társadalmi kinüvős ellen ? Első sorban adja meg az ótalmat nekünk saját önérzetünk és lelkiismeretünk. Adja meg továbbá maga a társadalom, mely a névtelen levelet minden esetben olyannak tartsa, mint az orgyilkos fegyverét, mely az áldozatot titokban akarja leütni. Különben legyünk rá elkészülve, hogy a névtelen levelek kim tárcza. m A román népköltészet. A traditionalis költészetnek fontosságát alig kezdték a legújabb időben figyelembe venni. Herder János úttörő e téren a „Stimmen der Völker in Liedern“ czimü népdal- gyűjteményével (1778). Utal azon szoros kapcsolatra, mely egy nép költészete és létének minden viszonya között fennáll. A román múzsa ezen porban heverő, elfelejtett drága köveit Alesandri Vazul gyűjtötte nagy fáradsággal össze a múlt század közepe táján. Jeles müköltészete viszont sokat köszön a népköltészetnek, melynek emlőin növekedett oly erőteljessé. Ezen szépségek eddig sem maradtak a magyarság előtt elrejtve. A Kisfaludi-tár- saság gondoskodott Vulkán J., Orotesku és Ember Oy. által magyarra fordított népdaloknak kiadásáról. Ács Károly1) és Moldován Gergely2) szintén fordítottak népkölteményeket magyarra. Ez utóbbinak könyvéből Írom ide a szép „Floricica“ (virágocska) fordítását. ') Virágok a román (oláh) népköltészet mezejéről. 2) Koszorú a román népköltészet virágaiból. Mintha fülemmilejpanaszát hallanám zengeni, oly kedvesen szól a múlandóság fölött érzett bánat. Nem oly régen. Nem oly régen, egy szép estve Kimentem volt a kis kertbe, Felkeresni a virágot, Mely annyiszor szivén bántott. Megkérdezém : Mi bánt téged ? „Sóhajtozom, drága lelkem I Mert mély bánat emészt engem . . . Mi életem ? perczek, napok, Idő előtt elhervadok. Lehull, foszlik szép virágom, Pár nap az én szép világom ! Alig nyilom s lesz virágom, S megmelegszem a sugáron, Jő a szellő halálképben, Összetépi ékességem, Nem is tudja azt a világ: Zöld fű voltam, avagy virág ? Az eredeti e szavakkal kezdődik : „Mogyorófa zöld levele.“ Majd minden román népkölteményben hivatkozás történik valami virág, vagy más növény zöld levelére : „Frunza verde.“ Ehhez hasonlókkal találkozunk a magyar népköltészetben is. „Három levele vagyon az epernek.“ „Szomorú fűzfának lehajlik az ága, Fáj a szivem érted, falu szép leánya.“ Vagy: „Zöld a kökény, Majd megkékül, Most vagyok szerető nélkül.“ De mig itten többnyire nincs összefüggés a kezdet és folytatás között, addig a román virágnyelv szerint szoros kapcsolat van. A mogyorófa-levól már eleve keserves sorsot sejtet. A tölgyfalevél figyelmezteti a hallgatót, hogy hősről szól az ének, rózsa és violalevél szerelmet zeng, a fényű zöld levele halált, vagy más borzasztót hirdet. A román, ki ősidőtől havasok között lakott — a Balkán hegység ringatta a bölcsőjét — előszeretettel pásztorélettel foglalkozott; azért kedveli annyira a virágokat, fákat, madarakat, napot, holdat és csillagokat, szóval az egész természetet. A kakukot szereti legjobban az összes madarak között, meg a sólymot. A román népköltészet egyik sajátsága a természet iránti előszeretet. Jellemzésére leginkább a pásztori szó felel meg. A lantos költeményeknél nem kevésbbé remekek a balladák, melyeket a nép cániece bátrinesá (öreg énekek) neve alatt ismer. Nagyon szép a juhocska.“
