Heti Szemle, 1901. (10. évfolyam, 1-52. szám)
1901-11-27 / 48. szám
2 HETI SZEML E“ (48-ik szám). bölcsesége, igazságszeretete, helyes politikája tette lábbadozóvá? Oh világért sem! Ez a mostani exposéja felnyitotta valahára szemünket. Hogy t. i. Lukács pénzügyminiszternek semmi érzéke nincs arra, hogy hazánk gazdasági virradásának nagy munkáját elősegitse, 0 lelketlen fináncz, a ki nem tud felemelkedni még egy lábbadozó beteg mellett sem ! O nem tud menekülni a„ merkantil szellem csalogatásaitól. 0 semmire sem be csüli jóformán azt a nagy társadalmi munkát, melyet egyes hazafiak vezetésével végeznek a „lábbadozó beteg felgyógyulására. 0 rideg kalmár módjára tekinti a szövetkezeti eszmét is és annak a lábbadozó betegnek jövőjére vonatkozólag nincs egy meleg eszménye, nincs gyöngédsége, egyszóval nincs érzéke. De .ízért nem csüggednünk ! Az • lábbadozó beteg lalán a társadalmi nagy ébredéssel együtt — egészséges leszen. És ha karjait először ki fogja tudni nyújtani, ha a legelső erő- megfeszitésre képes leszen: akkor bizonyára első kötelessége leend az ily közgazdasági és szoczialis mozzanatok iránt érzéketlen pénzügy- miniszternek — háláját kellőképen kifejezni. _______________________ Ä városi képviselőválasztásról. Vasárnap lezajlottak a szokatlanul nagy hullámokat vert választások. A városi képviselőség semmi tiszteletdijjal nincs honorálva ; semmi anyagi kárpótlásban nem részesül a városatya a zöld asztal mellett eltöltött időért . . és hogy mégis oly sokan helyezték ambitiójukat abba, hogy bejussanak a törvényhatósági tagok közzé, e tényt az optimisták a közügyek iránti érdeklődés csalhatatlan fokmérőjének s egy szebb jövő zálogának tartják. Ám mi nem látjuk ilyen rózsás színben a helyzetet. kintetemet mosolyogva kérdezte: No mit nézel? Lásd, hiába nincs rokonságunkban ez idő szerint katona, itt még is van egynek, még pedig nevezetes bakának a képmása. De hát ki ő ? —kérdeztem most már érdeklődve. Bátyám közelebb húzta szókét az asztalhoz s a kezében levő irattekercset arra letéve, rám nézett pár perczig, felcsigázni akarva kíváncsiságomat, végre meggyőződéssel felelt: A feleségem bakája. — No igen — folytatta, mikor ón kétkedve néztem rá — az a I A Klára nónéd bakája. Ha nem hiszed, kérdezd meg őt magát, nem fogja tagadni. Sok történetet olvastam és hallottam már, melyben szerepelt hol egy, hol más állású házi-barát, de e történetekben a férj kidobta vagy kihívta az illetőt, hanem olyat, a melyben a férj még másoknak is el mondja, sőt fényképét legkedvesebb hozzátartozói képmása közt tartja, ilyen mesét még nem olvastam. Alig vártam, hogy a nőném bejöjjön a a szobába. Első kérdésem az volt: ugyan Klára néni, kit ábrázol ez a kép? Ellenkezőleg, a választás eredménye aggodalommal tölti el lelkünket. Akik be kívánkoztak jutni a törvényhatóságba, azoknak nagy része előtt néma közügy lebegett, hanem annak a klikknek érdeke, amelynek uszályhordozójává szegődtek. A klikk, a rokonság és az Ég tudja minő finom szálak juttatták az embereket már az előre kinyomatott czódulákra is. Folyt a rábeszélés, kapaczitálás, nem ritkán etetés itatás érdekükben .v. és meg is lettek választva; mig a rátermettek, a hivatottak, a kellő judiciummal és körültekintéssel megáldottak, a város ügyeit komolyan szivükön viselők közül kevesen kerültek ki győzedelmesen a kortes czédulákkal szaturált urnából. A parlamenti képviselőválasztások alkalmával csak úgy röpködtek a jelszavak, hogy olyat kell megválasztani, aki képes majd tenni Szatmárórt, ha kell . . pedig olyankor első sorban az ország érdekét és a nagy egyetemes szempontokat kellene tekintetbe venni, . . és most, midőn csakugyan helyén és idején volna kizárólag városunk jól felfogott érdekét mérlegelve adni le szavazatunkat ; most befolyásolható, közönyös, a dolgokhoz nem értő egyéneket küldünk a tanácsterembe s a független és értelmes elemet mellőzzük. Mindenki érzi, tudja, hogy nem egészséges Szatmár közállapottá, mindenki látja, hogy nálunk a képviselőtestület, nem ellenőrzője és felülbirálója a magistrátus intézkedéseinek, tenem végrehajtója jó vagy rósz intentioinak, megvalósítója sokszor a legkalandosabb terveinek és mégsem tudtunk erős ellenzéket teremteni. A polgárság tovább is fog sopánkodni a nagy pótadó, a felesleges kiadások, a szükségtelen alkotások életbeléptetése, a nélkülözhetetlen közegészségügyi és köztisztasági intézkedések elmaradása miatt; gyéren látogatottak lesznek ezentúl is az év legnagyobb részében a közgyűlések; tanácskozási termünkben le fogják továbbra is szavazni a polgárság és a gazdaközönség igazait védő szónokokat; nem lesz ezentúl sem agyvelő, mely termelnéa város jólétének fokozatát emelő eszméket, a súlyos terhek megkönnyítésének módozatait, de mindKit? válaszol nyugodtan — az ón bakámat! Hol a bátyámra néztem, hol a né- némre s egy szót sem tudtam szólani. Klára néni aztán egy darabka czukrot tett kedvencz pincsi kutyája orrára, mit az ügyesen megkapott, e közben mosolyogva nézett rám, majd a bátyámmal váltva egy derült, egyetértő pillantást, mellém ült s igy szólt: Látom, meglepett ez a mi vallomásunk, hallgasd meg elmondom neked a bakám történetét. A Tornaynó testvére nagy beteg lett, sürgönyözíek tehát a fiának, Istvánnak, ki Boszniában katona, hogy jöjjön haza, de mire István hazajött, a szegény édes anyját el is temették. Egy délután elmentem Tornaynó- hoz s ő bemutatta nekem az éppen ott levő öcscsót, Horváth Istvánt. Pár nap múlva eljött hozzánk István bucsuzkodni, mivel másnap vissza kellett utaznia állomás helyére. Délelőtt lévén az idő, bátyád nem volt itthon, s nekem egy jó gondolatom támadt. Ugyanis az a szokása az öregemnek, hogy a mint jön délben a hivatalból, már az ezekért mi, választó polgárok magunkra vessünk követ, mert midőn alkalmunk volt volna tenni, nem volt bennünk elég energia. Egy ellenzéki. Tisztujitás előtt. Hat évvel ezelőtt attól viszhangzott az egész ország, hogy az lesz az utolsó tisztujitás a vámegyénól. Nem csodálkozott rajta senki, sőt ellenmondó véleményt is csak itt- ott lehetett hallani. A vármegye bevégezte küldetését, nem számottevő tényező többé az alkotmányos jogok, a nemzeti suveranitás védelmében, hanem szolgalelkü hajdújává lett a hatatom fényében sütkérező kormányoknak, melyek tetszósök szerint csattin- tanak végig a hátán s egy szempillantásra lábaik elé borulva látják párduczos őseink nyulszivü maradványait. Azaz, hogy a párduczból mennél kevesebb van már ott a közgyűlés termeiben. Olyan sok mindenféle elem tolakodott be bz egykori büszke leventék nyomába, melynek fizimiskájától fokozatosan hanyatlott a vármegyék ősi tekintélye, megtört ellenálló képességük, karikatúráivá váltak az alkotó és államfentarló tehetségnek. A haszonleső s egyáltalán nem tettekre hivatott gezóreszek, a függetlenségnek még a legelemibb kellékeivel is hadilábon álló tisztviselők, a községeknek czórnaszálon rángatható pennái és a kupaktanácsból összehajszolt atyafiak köny- nyebben átgyurható képviselői egyáltalában nem arra való tényezők, hogy a tett és akaraterőnek hordnokai legyenek, súlyt, tekintélyt és nymbuszt kölcsönözzenek a vármegyének. így következett aztán be, hogy napról- napra hanyatlott az erkölcsi erő, mig végre oda jutottunk, hogy a vármegye a parancsszónak szolgalelkü végrehajtója lett. Természetes, ilyen formában nem tölti be azt a magasztos szerepkört, mely egykor osztályrésze volt. Azért nem igen siránkozott senki, midőn hat évvel ezelőtt meghúzták felette a halálharangot, általános volt a meggyőződés, hogy megérett utolsó útjára. Ne gondolja senki, hogy mi ellenségei vagyunk a vármegyei autonómiának. Épen nem. Sőt szeretnők, hogy legyen autonómia, de a szó legvalódibb és legnemesebb értéludvaron lármázik: „Hej asszony! a teremfáját annak a kozmás ebédnek megint nincs kész. Újra itt voltak a bakák ugy-e, azért késtél el.“ Pedig a leves az asztalon van rendesen, mikor jön s az ebéd teljesen kész, de ismered te a bátyádat milyen kópé, hogy szokott tréfálni. Itt újra nevetve nézett a bátyámra, ki nagy komolyan bólinlgatott fejével, hogy valóban igy volt. Most gondoltam, valóban van itt egy baka, itt a jó alkalom, visszatrófálom az öregemet. Menten megcsináltam a tervet, bele avattam Istvánt is, ki váltig szabadkozott, hogy őt még nem is ismeri az úr, meg aztán, hátha nagyon megharagszik rá, de megnyugtattam, hogy bízza csak rám az egész dolgot. Az ebéddel szándékosan elkéstem s mikor a bátyád a kapunál jött, kimentem a konyhába s buzgón kezdtem a tészta felvágásához, mintha teljesen egyedül volnék. Jani bátyád rákezdte a rendes mon dókáját, de mikor oda ért, hogy: . . . újra itt voltak a bakák, s benyitotta az ajtót,
