Heti Szemle, 1901. (10. évfolyam, 1-52. szám)
1901-08-14 / 33. szám
2 „H K T I S Z E M L E“ C33-ik számA mis következtetésekre jut annak hatásai felől. Nem titkolhatom el, hogy fáj a szivem, a midőn a „Szatmár és Vidéke“ czikkirója ellenében a kereszténység védelmére kelek. Nem az bánt., hogy ily nemes kötelességet teljesítek, hanem hogy odajutottunk már Szent István országában, hogy meg kell tennem. De térjünk reá a czikkiró felszólalásának taglalására. Azt állitja, hogy a kereszténység ellen kezik az idealizmusnak úgy tudományos, mint népszerű értelemben vett fogalmával. Megjegyzem, hogy a czikkiró a fentebbiekben épen nem bölcseleti formába öntötte gondolatait. Dehát megteszem én neki a szívességet s lefordítom szavait a filozófia precíz nyelvére. Azt akarta bizonyára mon dani, hogy a kereszténység ellenkezik az idealizmusnak úgy metafizikai, mint erkö'csi értelemben vett fogalmával. Ellenkezik metafizikai fogalmával, mert az idealizmus az a világ felfogás a mely szerint az emberi elme képtelen a világot a maga lényegében megismerni. Nem ismerhetjük azt másképen, mint a hogy az kép zeteinkben letükröződik, s nem is mondhatjuk ki — épen, mert képtelenek vagyunk a velejére hatni — hogy létezik-e a valóságban, s ha létezik, akkor milyen ¥ De kérdem, vájjon nem téved-e a czikkiró ? Ilyen alakban — szerény véleményem szerint — n«m az idealizmus, hanem a szkep- ticzizmus meghatározását adta. Az idealizmus határozót t pártállást foglal el a bölcseletben a realizmussal s annak tulhajtásaival, a materializmussal s a szenzu- alizmussal szembep. Tagadja az érzékelhető dolgok valódiságát s egyedül az ideát, az eszmét, a szellemit ismeri el objectiv valóságnak. Isten létét soha sem tagadja. Ilyen értelemben a kereszténység soha sem azonositotta magát az egyoldalú idealizmussal. Tanításaiban az idealizmusnak és realizmusnak csodálatraméltó egyesülését látjuk. „Et Verbum caro factum est,“ és az Ige (a második isteni személy) testté lön . . ez a kereszténység legjellemzőbb dogmája. Tévedésen alapuló ráfogás tehát a kereszténységre, hogy „dogmáiban a legvaskosabb zsidó realizmust is felülmúlta“. Téved, mert összezavarja az idealizmus, realizmus és szubjektivizmus fogalmait. De nem is ez a kérdés veleje, mert a „Heti Szemle“ vezérczikke nem a kér. hittitkok idealizmusáról beszólt, hanem erkölcstanának idealizmusáról, mely már két évezred óta hirdeti az emberszeretetet, önzetlenséget s a hazafíságot. A „Szatmár és Vidéke“ munkatársa azt állitja, hogy a kereszténység ezen erkölcsi idealizmusa homlokegyenest ellenkezik a mai kor idealisztikus törekvéseivel! 1) mert ez utóbbiban benfoglaltatik a „haszon“ fogalma is, 2) mert ez utóbbinak végső czólja az anyagi jogos szükségletek kielógitése s az életörömök. Minthogy pedig „a keresztény emberszeretet az önmegsemmisülós és az aszke- tizmus perverz élete" mely a világi javakról való lemondást és az örök üdvösséget hirdeti csupán. A kér. idealizmus elveszítette tvezór- szerepót a jövő kor nemes törekvéseiben. Íme kihámoztam a czikkiró okoskodásának magvát, hadd álljon az olvasó közönség előtt egész pőresógóbeu ! Sajnosán kell látnunk, hogy a „Szatmár és Vidéke" czikkirója jobban ismeri Buddha tanait, mint a Krisztusét. Kérked-ik is vele nagyon. Igaz, a kér. ember előtt főideál a megostorozott, tövissel koronázott és kereszten meghalt Isten, azonban vallása nemcsak hogy nem tiltja, hanem parancsolja is, hogy az élet rendes körülményei között élő hivő saját anyagi javait gondozza és gyarapítsa, ugyanezen tanok az élet tisztességes örömeinek élvezetét megengedik. Ám aki szerzetes rendben elérhető magasabb tökéletességre vágyik, az lemond a világról s előttünk alig megfogható erényeket gyakorolhat. Azonban az ilyen hivő nem fog szo- czialista lenni soha; igy tehát értekezésünk körén kívül esik. A czikkiró bizonyára nagy magyar és jó magyar. De úgy látszik, hogy csak az aszketikus szent Erzsébetre és szent Margitra emlékezik, az országtervező dicsőséges szent Istvánt sa vitéz lovagias szent Lászlót teljesen elfelejtette. a gazda közönségnek, állandó lesz az iparosok és kereskedők jobbléte is. Ez pedig már maga után vonja a hivatalnokok nagyobb fizetését. Csak látszólag egyoldalú az agrár programú]. Csak a zsidó liberális pressio alatt mondhatja azt Kossuth és Széli is egyoldalúnak. Próbálják fejleszteni mesterségesen, illetőleg egyoldalúan az ipart és kereskedelmet, jómódú gazdaközönség nélkül hol kapnak fogyasztókat. A földmives, a birtokos osztály a nemzet szivét képviseli, mely összegyűjti és szétárasztja a nemzeti egészséges élet feltételeit. Erősitsétek tehát azt s ezzel erősítettétek az egész nemzetet. Egy gazda. Az idealizmus és a kereszténység. A „Heti Szemle“ f. é. julius 31 i számában „Az idealizmus felé" ezimmel vezér- czikk jelent meg, mely konstatálván a közélet terén nyilvánuló vigasztaló jelenségeket, azon meggyőződésnek ad kifejezést, hogy mindebben a kereszténység elvei jutnak diadalra, mert a kereszténységben található föl az igazi idealizmus. Az idézett czikk nem támadó természetű. Ezt el kell ismernie minden elfogulat- lau olvasónak. És mégis ellenzést szült. A „Szatmár és Vidéke“ aug. 6-i számának hasábjain válasz jött reá, melynek végső konklúziója az, hogy a kereszténység és a mai értelemben vett nemes idealizmus össze nem egyeztethetők ; tehát a kereszténység a jövő haladás számára nem képes többé vezéreszmóket nyújtani. Ezt olvastam ki belőle. Dicséretére legyen mondva a „Szatmár és Vidéke“ munkatársának, hogy tárgyilagos hangon beszól és filozófiai olvasottságról tesz tanúságot. Jól esik mindkettőt konstatálnunk. Azonban ki kell jelentenünk, hogy a tárgyilagos hang csupán leplezi a hibákat, melyeket a filozófus elkövetett. Eredmóny- nyel filozofálni csak oly dolog felől lehet, amit ismerünk; a czikkiró a kereszténységet nem ismeri: természetes tehát, hogy halyére, sokáig hánykolódott gondolataival elfoglalva, mig végül elszenderedett. Szép téli éjszaka volt; úgy éjféltájt erős kopogás ébresztette fel álmából a színészt, ki, midőn ágyából kiugrott s ajtót nyitott, álmélkodva találta magát egy tiszttel szemben, kit négy fegyveres katona követett. Eleinte azt hitte, hogy tévedés forog fenn s a tisztet udvariasan el akarta utasítani; de bezzeg alább hagyott a bátorsága, midőn ez egy czári rendeletet mutatott fel, mely a szegény Frogéret Szibériába száműzi. Elképzelhető a szerencsétlen szinész ijedelme; sirt, jajgatott, a földön fetrengve haját tépte s szüntelen hajtogatta: „Mit vétettem ón, hogy by súlyos büntetést érdemeljek ?“ Senki sem felelt; kórt, könyörgött, engedjenek neki egy napi, csak egy órai halasztást, hogy a czár lábaihoz borulhasson s megtudja, miáltal zúdította magára az ő maecenásának haragját. Csak annyit ért el könyeivel, hogy a tiszt, kit ő személyesen ismert, megengedte neki, miszerint a legszükségesebb ruhákat s némi fehérneműt csomagolhasson és vihessen magával. Alig, hogy ezzel végzett, a katonák körülfogták s félholtan czipeltók a kapuban várakozó kocsira, melyet minden oldalról be- függönyöztek, úgy, hogy csak egy szemernyi világosság sem szűrődhetett át rajta. Két katona kivont karddal s mellének szegzett pisztolylyal ült meléje, mire a tiszt az indulásra a jelt megadta s a kocsi egy lovascsapat kíséretében sebesvágtatva hagyta el a lakást. Meddig tartott az ut, mily irányban haladtak, nem tudta, kérdezni pedig nem merte, hisz. eleve megmondották, ha csak egy kérdést is koczkáztat, felsőbb parancsra menthetlen keresztüllövik. Hallgatott tehát s szenvedett pokoli kínokat. Végre megállották; a kocsi ajtaja megnyílott s behatolt rajta a ragyogó nap. Nem soká élvezhette azonban szegény Frogére, mert nyomban bekötötték a szemeit s bevezették egy rozzant viskóba, melynek ajtaját is, ablakát is nyomban bezárták. Itt leoldották szemeiről a köteléket, odaültettók egy gyalulatlan deszkából összerótt asztalhoz, a melyen egy szegényes faggyugyertya pislogó világánál egy nagy fatálat vett észre, telve a legdurvább eledellel — s ez neki volt szánva, ő, ki csak az imént a czári asztal örömeiben duslálkodott, most ily durva étellel érje be, — gondolatnak is borzasztó 1 De hát mikor maga körül tekintett s kísérőit látta, kiknek arczárói mindent inkább, mint bátorító, megnyugtató bátorságot olvasott le, erőt vett rajta a félelem, hozzálátott az ebédhez, melyhez méltó fűszer volt az ijesztő gondolat: Szibériai ez a borzasztó ország lesz az én jövő hazám! Mig igy magában tépelődött, belépett hozzá a tiszt, egy c ári fullajtár kíséretében. Miniha évek óta nem látta volna ez ismerős arczot, remegett örömében a szegény fogoly ; nyakába akart borulni a czári küldöttnek, biztosra vette, — mi is lehetett más — hogy felsőbb parancsra szabadlábra helyezik. Azonban keserűen csalódott a szerencsétlen ! Egy szigorú tekintet s egy elutasító kézmozdulat megdermesztette tagjait; szólni akart, de a fullajtár ajkaira szorított ujjával hallgatást parancsolt. A tiszt elbocsátotta kísérőjét, a katonáknak pedig parancsot adott, hogy az ajtó mögé lépjenek. Midőn a fogolylyal magára maradt, halk hangon igy szólt: „Kedves Frogére 1 el kell válnunk egymástól; ón az első állomásig kisértem, ezentúl egy más tiszt felügyelete alatt álland. Legyen óvatos; hallgasson. Mondhatom sokat koczkáztatok, midőn önnel
