Heti Szemle, 1901. (10. évfolyam, 1-52. szám)
1901-07-17 / 29. szám
2 „H ETI SZEMLE“ (29ik szám.) Miért ne lehetne különb a „fiú“ apjánál ? így népesedtek meg a mi gym- nasiumaink évről-évre nagyobb és nagyobb számmal. Ezért kellett és kell párhuzamos osztályok felállításáról gondoskodni. Ám, erre azt mondhatja valaki : „Miért ne volna joga a legszegényebb iparosnak is fiát a gymnasiu- mokban tanittatni. ?“ Helyes ! Mi is azt mondjuk, hogy igenis joga van! És ha odavaló a fiú, áldozzák, nélkülözzön a szülő. Szegény fiukból lettek a kötelességtudó, megbízható emberek a közpályán is. Csak azt vagyunk bátrak kérdezni, hogy vájjon a jog egyszers- mint sikert is jelent? Hányán és hányán töltötték el legszebb korukban az időt péld. a latinnyelvvel való vesződségben, holott a helyett, ha belekóstoltak volna az iparos-pályára készitő ismeretekbe : kedvet kapnak e pályára és aztán tovább haladhattak volna ? Hányán buknak el a gymnasiumi osztályok derekán vagy azontúl ? És mi leszen akkor belőlük ? Iparosok már semmi esetre se! Talán inkább proletárok, zug- irások, gyenge tanítójelöltek, kik inkább béresek, mint hivatásos néptanítók lesznek. Hogy kivételek itt is vannak, az bizonyos. De a tapasztalat azt mondja, hogy inkább kell a tanítóképzőbe is jó elemi-iskolai végzett ifjú, mint rossz, bukott, átcsusztatott gymnasista. Vegyük csak most azt, hogy városunkban már évek óta működött volna a törvényeknek megfelelő polgári iskola! Mi történik? Először is megszűnik a gymn. tulnépessége. És határozottan állítjuk, hogy úgy a gymnasium, mint nagyon, de nagyon sok szülő, család javára. A gymnasiumban, hol mai népessége miatt — tanárok nyilatkoGyermekkoromban veszítem el atyámat s jó anyám még nagyobb szeretettel vett körül mint azé ott,. Egyedüli öröme ón voltam s atyám halála által okozott nagy fájdalmában csak bennem talált vigasztalást. Gyermekörömeimben velem örvendett, az ón boldogságom volt az ő boldogsága. Csak megelégedetten szeretett látni s igy minden kívánságomat teljesítette s ez volt szerencsétlenségemnek tulajdonképeni forrása. Nem akarom ezzel boldogult jó anyámat okozni, hiszen ő javamat akarta. Megtanított buzgón imádkozni, szeretni embertársaimat s ha én ,ezt későbbén nem követem, annak nem ő az oka. Tizenhét éves voltam, mikor legnagyobb szerencsétlenségemre kiszólitotta a Gondviselés jó anyámat az élők sorából. Most is látom amint ágyán haldokolva sírva kórt, hogy jó legyek. Én akkor megfogadtam. A fájdalom mit bekövezett halála okozott, megtörte egész valómat s lemondva a földi lót boldogságairól, csendes magánynak szentelem életem. A világ csábitó varázsa azonban csakhamar magához ragadott s szabadulnom már lehetetlen volt. Ezen ifjúkori életem nem volt egyébb dobzódásoknál világi gyönyörök zata szerint is — alig van mód egy egy tanulóval időszakonkint egy- szer-ketszer foglalkozni: intensivebb lesz a tanítás. A családokban pedig már az elemi iskolák végzése után határozott irányba terelhetik a gyermek jövőjét, nevezetesen az iparos vagy oly pályára, melyre a polgári iskola, mint szakiskola előkészít. Hány és hány iparos ember szabadult volna meg a rengeteg költségektől, csalódásoktól, ha fiát a polgári iskolába küldhette volna és nevelhetett volna belőle értelmes, derék iparost? És talán igy is nagyobb volt volna az a „fiú“ mint az apja! Talán az apai asztalos műhelyben képzett és vármegyékben hires müasztalos, a lakatos műhelyben boldoguló gépész — (és igy tovább) működhetett volna, mig igy . . . nyomorog, küzd, mint kis hivatalnok, dijnok, segédjegyző. Megvagyunk győződve, hogy városunkban egy polgári fiiskola nemcsak az iparos, de a hivatalnok, úri osztályból is kapott volna, illetőleg kapna anyagot, a mi pedig — tekintve sok szülő nehéz helyzetét gymnasista gyermekével szem ben, bizony nem megvetendő argumentum. így folytathatjuk, a mint adott alkalommal folytatni is fogjuk — azon, valóban megszívlelendő okok elősorolását, mik a polgári fiiskolá- nak városunkban való felállítását sokkal szükségesebbé teszik, mint akár a Vigadót, Kioszkot, Villany- vasutat és — több efféle dolgokat! Utóhangok a szatmári kirohanásról. Kossuth Ferencz és társai Szatmárra is eljöttek konkolyt vetni a független gondolkodású polgárok leikébe. Lesz e az elvetett magból gaz, ki tudná megmondani. Egy azonban bizonyos, hogy t. i. abban az áldatlan harczban, melyet az úgynevezett Kossuth- párt indított most, országszerte a függetlenélvezésénél. Az örökség mit boldogult jó szüléink annyi fáradsággal és nélkülözéssel gyűjtöttek, csakhamar elúszott. Én, ki a legelőkelőbb társaságok tagja voltam, nem tarthattam már a többiekkel s lelkemben fölébredt a megsértett hiúság és büszkeség, nem tudván megbarátkozni a kéjélvezetekről való lemondással ördögi lélekkel vakmerőén nem félve az igazságos Isten sújtó kezétől a legaljasabb tettre határoztam el magam s . . . öltem. .. ártatlan embert, ki soha és semmivel sem bántott meg ............. Az elkövetett bűn nagysága megrenditó megrögzött lelkemet, de ón még akkor is a helyet, hogy Istenhez tértem volna átengedtem magam a vétek örvényének melyben elmerültem teljesen. A szörnyű tett megbénította észjárásomat. Miután elvertem a rossz utón szerzett pénzt, bujdosni kezdtem. Lakóhelyem az erdők mélyén volt, de nem sokkáig. Az éhség kényszeritett s kénytelen voltam távozni e helyről. Az ártatlanul kiontott vér bosszúért kiáltott az Úrhoz s a büntetés csakhamar utóiért. Elfogtak. Sanyarú helyzet várt reám. Bánni kezdtem bűnömet, de már késő volt. Lelkemre a vétek ónsulylyal nehezedett s testem elgyengült a sok kinzás alatt. sógi eszmék legönzetlenebb bajnokai ellen, s melynek egyik fázisa a szatmári kirohanás is, komoly veszély fenyegeti a függetlenségi pártot. E pártnak veszedelmét és bomlását azok a pártok is szomorúan nézik, melyeknek politikai elvei a függetlenségiektől távol állnak. Mert nem lehet e hazában magyar ember, kinek el ne kellene ösmernie, hogy a függetlenségi párta magyar parlamentben örökké jogosult. Azaz eszme, politikai ideál, amit a függetlenségieknek kellene képviselniük, soha ki nem halhat, nyom nélkül ki nem pusztulhat a magyar állam politikai tudatából. Szükség van a magyar parlamentben egy oly pártra, mely nem lankadó tűzzel lelkesedjék a függetlenség eszméjéért, a viszonyokkal való megalkuvást ne tűrjön s legyen folyton élő tilalomfa a jövő jobb viszonyok érdekében. Épp azért minden párt tisztelettel hajol meg a függetlenségi eszmék eiőtt. Mennyivel elszomorított tehát, ha ily eszméknek nem akad méltó képviseletük ; ha annak a pártnak, mely előtt ily magasztos hivatás áll, egyik árnyalata az úgynevezett Kossuihpárt, ahelyett, hogy komoly munkához látna, magát a függetlenségi pártot emészti s azok ellen tör rut fegyverekkel kik tehetségeiket, vagyonukat egész életüket a függetlenségi eszmék oltárára tették le áldozatul. Nagyon is indokolt tehát az a nézet, hogy tulajdonképen nem is függetlenségi párt a Kossuthpárt, hanem Bánfipárt. negy- vennyolczas subában, s nem is a Kossuth Ferencz pártja, hanem a hírhedt Eötvös Ká- rolyé, — és épen azért nem is olyan csodálatos dolog, ha a Kossuthpárt a legrégibb s legönzetlenebb függetlenségiek ellen küzd, azok ellen, kik a zászlót soha el nem hagyták, s törhetlenül harczoltak mindig elveikért, a kormánynyal való megalkuvás nélkül. Mert ki ne tudná, hogy amikor Bánfi Dezső, — kinek uralmát az a hivatali és társadalmi korrupczió és gyávaság támogatta,-— melyre a legutóbbi választásból még élénken emlékezhetünk, — mikor ez a gyász- emlékű volt miniszterelnök sirt ásott a ma-, Remegés fogott el, ha halottam a börtönajtó csikorgását. Kezemen, lábomon lán- czok csörögtek s szinte tántorodva dőltem a fal mellé, mikor az őr egy-egy kevés időre levette tagjaimról. Testem meggörnyedt, arczom beesett s hajam megőszült a szenvedések eme napjaiban. Szemeim előtt folyvást az ártatlanul megöltnek szellemét láttam. Az élet örökkévalóságnak tűnt fel s hogy meddig, tisz, húsz avagy harmincz évig voltam-e a börtön lakója — azt nem tudom. Annyit tudok, hogy roskadó testtel megőszült aggként, mint nem e világba való ember léptem ki onnét. S hogy ne legyek mások botránkoztatására, félre vonultam a világtól. Eljöttem e helyre, hogy hátralevő időmet vezekléssel töltsem el. Ilyen volt eddigi életem lefolyása. A szomorú múlt sötét emléke azonban itt is folyton lelkem előtt borong s nyugalmat sehol sem lelek. Most, midőn minden virul és életerős, midőn mindenki dolgozik, ón állok csak tétlenül, mert erőm elfogyott. Az aggság lépcsőjén topogva, kiélt arczczal, megőszült hajjal, . . . lelkem visszatekint a multbe és sírnom kell, látva ifjúságom átélt éveit.
