Heti Szemle, 1901. (10. évfolyam, 1-52. szám)
1901-06-19 / 25. szám
2 „HETI SZEMLE (25-ik szám.) ferdítésekkel a nyilvánosság1 elé: izgalmat kelt és érdeklődést. Annál többen olvassák. Nemcsak olvassák, de hitelt is adnak neki, nemcsak hisznek neki, de vele éreznek is, s lassan-lassan belesodródnak romlott eszmekörébe. Veszélyes apáthia tehát nem törődni a szennyes sajtó nyilvános ferdítéseivel, hazudozásaival, rágalmazásaival, s azzal vigasztalódni, hogy fejlett Ízlésű ember nem törődik vele. Ideje volna, hogy a tisztességes magyar időszaki sajtó elvégre lehetetlenné tegye azt az embervadászatot, melyet „a sárcsatornákból elé- bujt sajtó“ közéletünk tiszteletreméltó nagyjai ellen oly szemérmetlenül folytat. Ideje volna a tisztes közvélemény előtt lejáratni azokat a firkászokat, kiknél minden eladó: elv, pártállás, irótolluk, a nemzet és a haza; önző haszonlesésből képesek mindenre, piszkolódnak, sárral dobálóznak, ferdítenek; ezek előtt semmi sem szent, sem az egyéni becsület, sem a családi szentség, sem a hit fenn- sége, sem a haza boldogulása. Súlyos vádakkal terhelik a magyar ifjúságot, mert nemes czélokért lelkesül, és dicshimnuszt zegnek annak, ki a kozmopolitizmus mérges tanait csepegteti a fiatal szivekbe. Ideje volna útját vágni annak az aknamunkának, melylyel a tisz- teségtelen sajtó az ország létalapjait ássa alá. Be kell végre temetni azt a biizhödt vermet, mely veszélyezteti a tiszta erkölcsöt, a hitet és honszerelmet, útjában van minden ideálisabb törekvésnek s lehervasztja egy jobb jövőbe vetett minden reménységünket. A szennyes időszaki sajtó halálából éled csak uj életre a közélet tisztasága. —sz. állomáson. Fölfedeztünk egy vendéglőt. Társam nekirohan az egyik ablaknak és kezdi zörgetni. Bennt még aludtak az igazak álmát. „Ki az?“ hallatszik egy borizii hang. „Mi vagyunk“, feleié társam. — „Ki az a mi? és az ablakon egy kuszáit szakállu, mord kinézésű izraelita honpolgár dugta ki fejét. — „Egy kis meleg reggelit kórnőnk“ mondám neki. „Korán van még ahhoz“ — feleló, hanem egy kis sligoviczczal szolgálhatok.“ — Avval behúzódott s nemsokára kinyújt egy nagy pohár sügoviczát. „A kis pohár mind piszkos, tessék igy inni. „Jól van no. (Ez a nagy pohár sem volt ugyan valami tiszta.) — Tarsam udvariasságából kifolyólag én emelhettem először ajkaimhoz a poharat. De csakhamar lekaptam azt. „Kissé erős, tessék !“ :— Társam mohón kiitta. „Egészségére! S a pecsenye hogy Ízlett ?“ Vala ugyanis benne egy, a szesztől már becsipett légynek a hullája. „Magánál sem iszunk többé sligoviczát,“ mondá haragosan a pajtás s fizetve tovább menénk. „Menjünk be a faluba“, inditványozám s mindjárt neki is vágtunk a földeknek. Majd egy öblös hang hallatszott utánunk, hogy a vetéseket ne tapossuk, nem aszfalt az. Utazás közben ideges az ember. Vissza' X0 /* lüS”o.. Helyi nagyságok. Örök törvénye a természetnek, hogy a nagyság a maga körébe ragadja a kicsinységet s nagyobb erejével megszabja a kisebb erők működésének irányát. A világrend természeténél fogva e törvény, mely első sorban az anyagiságot kormányozza, az erkölcsi világban is ép oly hathatósan érvényesül, mint az anyagi erők körében. Innen van, hogy az, amit társadalmi életnek nevezünk, nem egyébb, mint a különböző fokú erőknek együttműködése olyan csoportosulásban, aminőt a köztük uralkodó, hogy ugymond- jam, vezérerők megszabnak nekik. E vezér- erőket, melyeket a természetben a tudós különböző forrásokban keresi és különféleképen nevezi a társadalmi életben nagyságoknak hívjuk. Hogy micsoda szerepet van hivatva betölteni a nagyság a társadalmi élet fejlődésében, azt meghatározza rendeltetése, amelyet az imént már említettünk, t. i. a vezérkedés; különbség az egyes nagyságok között nem is ebben található, hanem abban, hogy melyik miféle szerepkörben, mekkora téren fejti ki erejét s érezteti hatását. A szükebb körű társadalmaknak, különösen a városi életnek vezetőit kívánom érteni a helyi nagyság nevezet ►Jatt. Ismét felvéve a kiindulópontul szolgáló analógia fonalát, a természetnek nagy erőközpontjait, melyek a kisebb erőknek életét kormányozzák, az Alkotónak véghe- tetlen bölcsesége szabta meg; a társadalom azonban a közvéleménynek ellenmondást nem türö, hallgatag plebiscítumával maga teremti meg saját nagyságait, amidőn ama nagy természeti törvénynek setjelemszerü tudatában nagyobb erők közé csoportosul s mialatt irányt szab önalkotta vezére utjának, egyúttal engedi, hogy az nem kevésbbé irányt szabjon neki. Ez a kölcsönös hatás az ekképen együttmunkálkodó erők működéséért való felelősséget is kölcsönössé teszi úgy, hogy mi ép olyan felelősek vagyunk nagyságaink megválasztásáért, amint ők a mi vezetésünkért. Az ilyen kölcsönös erővel, közös felelősséggel való együttműködésnek azonban siettünk, bár még másfél óránk volt. (Számítva a viczinálisnak a menetrendben lévő indulását, a tényleges indulásról ne is be szeljünk !) — Szíttuk a váróterem üde levegőjét. — 8 óra elmúlt. Semmi jel sem mutat arra, hogy még ma indulnánk. Egy negyed óra elteltével beszállhatunk. — Kinézek az ablakon, mi az oka annak, hogy nem indulunk, fél kilencz már. „Én is szeretném, ha mennénk, — szóla egy lennt ácsorgó Z3andár — nekünk egy tolvaj czi- gányt kell elfognunk, kit ezen a vidéken láttak.“ „Akkor induljanak el gyalog, — szóltam le neki, — mert igy azt a czigányt nem igen fogják ám elérni!“ Végre megláttam, miért nem indulunk. A gépvezető ott állt a vendéglő ablaka előtt és ivott jóízűen egy pohár sört. — Miután szomját oltá, jelt adtak, a gép fütyölt és most előre, útnak ! — Hopp, megálltunk. —Egy nagysága kiabált ki valamelyik I. oszt. fülke ablakából, hogy hozzák már, hozzák már! — Nagy rémülés, minden ablakban egy fej, néhol kettő, három. — Kit hoznak ? Mit hoznak ? — Egy koffert, ő nagysága kofferét. Az udvarias vonat megvárta a podgyászt, aztán „mehet“! — Eszembe jutott, hogy a czigány azalatt ismét egy jó ugrást tehetett. több nevezetes föltétele van, amelyeknek hiánya nemcsak megzavarja a szükséges harmóniát, hanem fölbonthalja az egész kapcsolatot. S kivált erre óhajtom terelni a közvéleménynek, főképen pedig a kisebb társadalmak közvéleményének figyelmét, mely társadalmak ezen látóhatáruk keskenységé- nél fogva csalódásoknak inkább ki vannak téve e tekintetben, mint a magasabb álláspontot elfoglaló, kevésbbé megvesztegethető országos közvélemény. Mert jaj annak a társadalmi életnek, a hol a vezetők s a vezetettek közé ellenmondások férkőznek be, ahol a tömeg kiábrándulva porba engedi siklani az egykor riadó örömmel vállakra emelt vezért. Egyetlen egy csalódás van a világon, mely legfájóbb sebet üt az annyi seb elviselésére kárhoztatott emberi szivén, t. i. az önalkotta bálványban való csalódás. Csalódni emberi dolog ; van, amikor nevelünk rajta, van, amikor örömet okoz, van, amikor felboszankodunk, van, amikor szégyeljük magunkat, ha csalódunk : de fájni az fáj legjobban, ha munkánknak erőnknek, egész gondolatvilágunknak magunk jószántából központot teremtve az ott felál 1 itott eszményi képet sivár és hitvány valóra változni látjuk; ha tapasztaljuk, hogy a nagyság, melynek emberi természetűnkből kifolyólag hódoltunk, csak külső méreteit mutatja az igazi nagyságnak, erkölcsi tartalma szerint azonban, mely hatásának forrását volna hivatva megadni, a kicsinél is kisebb. S ez a pont az, melynél a közvélemény, különösen a kisebb társadalmak helyi közvéleménye legtöbbször a legfájdalmasabban csal dik. Mert a vezető erőre szükségünk van és e kényszerítő szükség gyakran megakadályoz bennünket abban, hogy válogatósak legyünk. Megalkotjuk nagyságainkat, haladunk velők azon az utón, melyet mi szabunk meg nekik vagy ha eléggé erősek, ők jelölnek ki nekünk s ha egy-egy zökkenőnél alkalmunk nyílik, mélyebb pillantást vetni vezérünk belső világába, akkor vesz- szük észre, hogy reánk ható s bennünket vezérlő erejüket nem a közérdeket közvetlenül felkaroló erkölcsi tartalom, hanem magánérdekek szövényes lánczolata, személyes hiúság, felczifrázott, kendőzött külsőségek teszik Haladtunk szépen, lassan, de azért előre és ez a fő. A következő állomásról már indulóban voltunk ; most egy öreg asszony kiabált, hogy várjanak, ő is akar utazni! „De bizony nénémasszony nem várunk ám mi még a császárnénak sem !“ — kiáltá önérzetesen a conduktor. A gépvezető mégis megállította a vonatot. Mint később hallám, az öreg asszony az előzékeny gépvezetőnek keresztanyja volt. És bennt, egy III. oszt. fülkében azon gondolkozott a boldog nénike, hogy ő nagyobb ur a császárnénál is. 11-kor, egyórai késéssel, megérkeztünk. Nem tesz semmit, a fő, hogy épek vagyunk. Az állomástól nem messze van a templom, bementünk abba. A misének még nem volt vége. Kijövet megáll az utitárs. „Egy nagyszerű eszmém van!“ „No mi?" — „Mit csinálunk mi itt egész nap ? Menjünk be more patrio a plébánoshoz, legyünk a vendégei. Jó kinézésű ember, tudom jó kosztja is van.“ Szabadkoztam. — Mint idegenek itt beállítsunk ? Ellene voltam a tervnek. Már-már szakadás állott volna be az expeditió tagjai között, ekkor ment be a parochiára a plébános, társam pedig fölkiáltott: „Kérem, ni most látom csak, hisz ez a plébános nekem
